Bár a Hruscsov vezetése alatti időszakra a sztálini terror utáni enyhülés és a reformok koraként is szokás hivatkozni, a valóságban a Szovjetunió akkor sem volt sokkal jobb hely, mint a totális diktatúra idején. Sőt, az egyre fokozódó gazdasági nehézségek miatt az ott élők egyenesen azt is érezhették, régen (értsd Sztálin alatt) minden jobb volt, akkor csökkentek az árak, most nőnek, az életszínvonal viszont rohamosan romlik.
Miután 1962 júniusában újabb áremeléseket jelentettek be, a novocserkasszki villamosmozdonygyár munkásai megelégelték a romló életkörülményeket, és sztrájkba léptek, abban a hitben, hogy olyan országban élnek, amit a munkáshatalom irányít, és már akár kritikát is meg lehet fogalmazni. Tévedtek, és ennek súlyos ára volt: a megriadt szovjet vezetés csírájában akarta elfojtani az elégedetlenséget, mielőtt országos szintre terjedne át. Különösen feszültté tette Hruscsovékat, hogy Novocserkasszk a doni kozákok fővárosa is volt, ők pedig történelmi okokból nem voltak a szovjethatalom legnagyobb barátai, és ezt is számításba véve Hogy a hadsereg vagy a KGB felelős a legalább huszonöt (de az is lehet, hogy nyolcvan) halálos áldozattal járó vérengzésért, nem derült ki egyértelműen, de a módszer ismerős lehet az 1956-os Kossuth téri sortűzből, annyiban, hogy itt is a tetőn lapuló mesterlövészek vitték a prímet.
Miért ez a sok bizonytalanság? Azért, mert Novocserkasszkban 1962 júniusában hivatalosan nem történt semmi: a hadsereg hermetikusan lezárta a várost, a halálos áldozatokat titokban temették el, a telefonvonalakat figyelték, semmilyen információ nem hagyhatta el a várost, ahol beszélni sem mert senki a tragédiáról. Így történhetett, hogy először egy évtizeddel később Alekszandr Szolzsenyicin tett említést az esetről A GULAG szigetvilág című, szamizdatban terjedő művében, de hivatalosan egészen a Szovjetunió megszűnéséig nem ismerték el a mészárlást.
1992-ben aztán vizsgálat indult, mely három évtized múltán nyilván nem tudott mindent felgöngyölíteni, pláne, hogy a főszereplők (így az akciót személyesen elrendelő Hruscsov) már rég nem is éltek. Bár abban az évtizedben nemcsak a Szovjetunióban dördültek halálos sortüzek tüntetőkkel szemben (hogy mást ne mondjunk, nyolc évvel később Amerikában is négy diáktüntetőt lőttek agyon a Nemzeti Gárda túlbuzgó tagjai a Kent állami egyetemi mészárláson), máshol a tragédiáknak legalább volt valami következménye, ezt viszont sikerült meg nem történtté tenni. Legalábbis egy ideig.
Most Andrej Koncsalovszkij, a már 84 éves orosz rendező olyan filmet forgatott belőle, amely nemcsak méltó megemlékezés, de még az ő hosszú, eseménydús pályájának is egyik csúcspontja lett. A veterán filmes az öccsével, Nyikita Mihalkovval együtt a nagy szovjet rendezői nemzedék utolsó hírmondói közé tartozik, olyannyira, hogy Tarkovszkijjal együtt írták az Andrej Rubljov forgatókönyvét is, majd a nyolcvanas években még Hollywoodban is rendezett pár filmet (ezek közül a legvalószínűtlenebb a Tango és Cash, bár azt menet közben elvették tőle), hogy aztán hazatérve ünnepelt rendezőként vágjon bele bármibe, amihez épp a kedve tartja. Szerencsére most ehhez a történelmi drámához volt kedve, mely annak ismeretében különösen érdekes, hogy Koncsalovszkij családi okokból mindig is jól feküdt az aktuális hatalomnál: apja a Szovjetunió ünnepelt költője volt, olyannyira, hogy a himnusz szövegét is ő írta, míg mostani filmjéhez a Putyin egyik bizalmi emberének tartott oligarcha, Aliser Usmanov adta a támogatást, és a filmet nevezték is hivatalosan az idei Oscarra, annak ellenére, hogy a mai orosz történelemszemlélet ellentmondásos viszonyt ápol a Szovjetunióval.
A Kedves elvtársak! egy görög sorstragédia keretében mutatja be azt a végzetes három napot: az eseményeket nem a tüntetők, hanem a párthatalom szemszögéből láthatjuk, ezen belül is egy középkorú nő, a helyi pártbizottság tagja, Ljudmilla, azaz Ljuda Szjomina a főhős. Őt – több más filmjéhez hasonlóan – Koncsalovszkij felesége, Julia Viszockaja játssza, rajta kívül nem is igazán szerepel ismert színész a filmben, sőt, a szereplők többsége amatőr színész, de ez egyáltalán nem látszik meg.
A háborús veterán Ljuda a kommunista párt elszánt híve, olyannyira, hogy Hruscsovékat túl puhának tartja, Sztálin iránt pedig nosztalgiát érez, és teljesen komolyan gondolja, hogy az áremelések hosszabb távon segítenek majd elhozni a kommunista aranykort. A lojalitást segíti, hogy az átlagemberrel ellentétben ő a pult alól húst, csokoládét és unicumot (!) is kap, bár ennyiben ki is merül a luxus az életében: mivel férje elesett a háborúban, egyedül neveli kamasz lányát, Szvetlanát, és együtt lakik velük a láncdohányos, alkoholista apja is, aki látványosan nem hisz a Szovjetunióban, és miután egy ponton előveszi a régi kozák uniformisát, megértjük, miért. Ljuda a tüntetőkkel szemben is a legnagyobb szigor mellett érvel, ám miután ő is közvetve érintett lesz, teljesen elveszíti a lába alól a talajt, és ez a belső konfliktus adja a film legfőbb erejét.
Ljuda (akinek viszonya van a helyi apparatcsikok vezetőjével, Loganovval) kezdetben csak egy vonalas, nem túl okos és szimpatikus asszony benyomását kelti, de a cselekmény előrehaladtával egyre árnyaltabbá válik a személyisége. Elkísérhetjük a helyi pártbizottság ülésére, és láthatjuk, ahogy próbálják egymásra tolni a felelősséget, majd ugyanezt teszik a feletteseik is.
Ebből a szempontból rokon a filmmel a Csernobil sorozat, mely a város körbezárásáról és a katasztrófa mindenáron való elhallgatásáról is ismerős lehet: itt is ijedt középvezetők próbálják menteni a menthetőt, de mindegyikről kiderül, hogy a saját bőrén kívül semmi nem fontos a számára. Ezeket a jeleneteket egyébként Koncsalovszkij korabeli jegyzőkönyvek alapján rekonstruálta, mint ahogy a Moszkvából odaküldött vezetők, Frol Kozlov és Anasztasz Mikojan részvételével megtartott válságértekezlet is valós történelmi alakokat szerepeltet, miközben ők csak epizódszereplők Ljuda történetében.
A fekete-fehérben forgatott film még Pawel Pawlikowski Hidegháborúját is eszünkbe juttathatja, már csak a némafilmkorszakot idéző képarány miatt is, és Koncsalovszkij is a korabeli szovjet filmek esztétikáját idézi ezzel, ami szerencsére azt is jelenti, hogy a korabeli külsőségekre is nagy gondot fordított. A Kedves elvtársak! képi világa abszolút hitelesnek is tűnik, míg a sortűz pár perces káosza a vitathatatlan csúcspontja a filmnek. Nehezen lehet elfelejteni az olyan jeleneteket is, mint amikor a lövöldözés után újra le kell aszfaltozni a teret, mivel a vér olyan gyorsan megszáradt, hogy nem lehet már lemosni. A magyar nézőknek pedig nemcsak az olyan kiszólások miatt lehet különösen érdekes a film, hogy Ljuda apja „komolytalan italnak” nevezi az unicumot a vodkához képest, vagy hogy a pártirodába betörő tüntetők felháborodnak azon, hogy az elvtársaknak bezzeg magyar szalámi jut, de a katonák is utalnak ‘56-ra, amikor a rendcsinálás szükségességéről vitatkoznak.
A filmet tényleg Viszockaja karaktere és játéka tartja össze, rendkívül emlékezetes, ahogy Ljudaként végigjárja a pokol összes stációját, Koncsalovszkij pedig képes mindenkit meglepni egy teljesen váratlan befejezéssel is. Ezek mellett is emlékezetes marad az apa (Szergej Erlis) figurája, főleg a monológja miatt, amely az egész 20. századi (sőt, akár a mai) orosz történelem lehetetlenségét is megmutatja, illetve az emberséges KGB-százados (Andrej Guszev), aki valamiféle reményt hoz a film által bemutatott kilátástalan világba, anélkül, hogy istenigazából pozitív alak volna. Sőt, a magas rangú szereplők többségének is láthatóan van lelkiismerete, de a rendszerben mégis kódolva van a tömeggyilkosság.
Bármit is akar sugallni ezzel a filmmel Koncsalovszkij, és bármennyire is ott van a putyini orosz állam is a finanszírozók között, a Kedves elvtársak!-at nehéz másnak látni, mint egy filmnek a diktatúra működéséről, ahol a rendezőt nem is igazán az áldozatok érdeklik, hanem az a pszichózis, amit egy embertelen, paranoiás, bürokratikus és épp ezért működésképtelen hatalom teremt a saját vezetésében is. A Kedves elvtársak! a pandémia miatt csaknem egy teljes éves késéssel érkezett meg a magyar mozikba, de nehéz elképzelni, hogy láthatunk idén igazabb filmet Kelet-Európáról.
Kedves elvtársak! (Дорогие товарищи!), 2020, 121 perc. 24.hu: 9/10
