Első blikkre, meglehet, a magyar nézőknek nem tűnik túl izgalmasnak egy sorozat, amely egy amerikai egyetem irodalom tanszékén játszódik. Bár egy patinás New England-i elitegyetem kétségtelenül csalogató háttér lehet egy thrillernek vagy egyéb hálás műfajnak. A tanszékvezető (The Chair) viszont tényleg arról szól, hogy ki a tanszékvezető, és hogy melyik professzornak mi a kínja; érthető, ha ez nem mindenkit villanyoz fel. Ám ha tudjuk azt, hogy az amerikai egyetemek évek óta kis túlzással hadszíntérként működnek, és az egyetemi élet sok évtizedes viszonylagos nyugalmát felbolydult darázsfészekre emlékeztető miliő váltotta fel, akkor már merőben más a helyzet. Ráadásul az egyetemi világra fokozottan figyel mindenki: az amerikai (és nyomában a magyar) konzervatív-jobboldal szerint az amerikai egyetemeken tombol a cancel culture és a politikai korrektség terrorja, minek nyomán – az állítások szerint – tömegesen rúgnak ki professzorokat, csak azért, mert heteroszexuális, fehér férfiak, miközben tény, hogy az egyetemek élethalálharcot vívnak a fennmaradásért: egyre kevesebb hallgató és állami támogatás, csökkenő színvonal, a diákhitel miatt évtizedekre eladósodó diákok, és a hatvanas évek óta nem látott, forrongó egyetemi közeg – ez az egyetemek világa.
Ez mind megjelenik a Netflix új sorozatában, A tanszékvezetőben, melynek dicséretére legyen mondva, a fentiek könnyedén illeszkednek egy hatrészes dramedy cselekményébe. A félórás epizódokra bontott sorozat élvezetesen és szórakoztatóan nyúl ezekhez a nem könnyű témákhoz, akár még egy hosszabb sorozatot is elbírt volna a sztori, noha a túlnyújtott sorozatairól nevezetes Netflixen dicséretes az önmérséklet. A sorozat egy fiktív egyetem, a Pembroke irodalomtanszékén játszódik: az intézmény az említett problémákkal küzd, a vezetés úgy próbálja megoldani a gondokat, hogy története során először női, nem fehér vezetője lesz a tanszéknek, a koreai-amerikai Ji-Yoon Kim (Sandra Oh) személyében. Sandra Oh ugyan itt nem küzd bérgyilkosokkal, de hasonlóan szétesett és jóindulatú karaktert játszik, mint a Megszállottak viadalában, csak itt még nehezebb a dolga, pedig nem is hal meg senki. A sorozat azzal kezdődik, hogy Ji-Yoon beköltözik a tanszékvezetői irodába, és amikor leül, üssze is esik alatta a szék, ami már jelzi az elkövetkező problémákat.
Ji-Yoon fő problémája, hogy úgy viselkedik, mint egy békebeli demokrácia miniszterelnöke, aki a kompromisszumokat keresi, és azt szeretné, mindenki jól járjon. Csak hát ez minden, csak nem békebeli helyzet: a dékán (David Morse) vele akarja kirúgatni a legtöbbet kereső, idős professzorokat, akiknek már senki nem jár az előadásaira; Ji-Yoon viszont meg akarja őket menteni, miközben állandó szerződést is akar a diákok körében népszerű, fekete tanárnak, Yasminnek is (Nana Mensah). Ez utóbbi szintén nem a dékán szája íze szerinti választás, mint ahogy azt is megtudhatjuk, a nőknek még mindig nehezített pálya az akadémiai karrier, ha pedig még afrikai vagy ázsiai származásúak, akkor pláne. És akkor ott van még a tanszék sztárja, Bill Dobson (Jay Duplass), aki csak árnyéka önmagának, amióta elvesztette a feleségét, és láthatóan nincs abban az állapotban, hogy katedrára állhasson, botrány viszont mégsem a totális alkalmatlanságából lesz, hanem abból, hogy viccből karlendít egyet, minek nyomán a diákok nácinak bélyegzik. Hiába a kontextusától megfosztott, szatirikus gesztus, az erről készült videó terjed, a lavina dagad, és nemcsak Billt fenyegeti, hanem Ji-Yoont és az egész tanszéket is. És hogy a helyzet még bonyolultabb legyen, Bill és Ji-Yoon között egyértelmű a vonzalom, sőt, Ji-Yoon örökbefogadott lánya, a súlyos viselkedésproblémákkal küzdő Ju-Ju egyedül vele képes megtalálni a hangot.
Ezekből már lehet következtetni arra, hogy Ji-Yoon lehetetlen helyzetben van, pedig ő valójában csak szereti az irodalmat, ugyanakkor ő az egyetlen, aki belegondol abba is, hogy érthető, ha egyre kevésbé tudják lekötni a diákok figyelmét szonettekkel, amikor a világ körülöttük épp darabokra hullik. Épp ezért lehetne a sorozat folyamatos nyűglődés is, hiszen Ji-Yoon egyedülálló anyaként is hasonló szélmalomharcot vív, és még az örökbefogadás nehézségeibe is betekintést nyerhetünk. Mindez mégis könnyedén nézhető, pedig a dramedy elég nehéz műfaj, a legtöbbször nem sikerül eltalálni a drámai és komikus elemek helyes arányát, itt azonban igen. Különösen sokat segítenek ebben a sorozatot benépesítő karakterek és a remek színészek. Közülük is muszáj kiemelni a legviccesebb jelenetekért felelős Joant, a Chaucer-rajongó, életét az irodalomtudomány oltárán feláldozó, a róla rossz értékeléseket író hallgatóit levadászó idős professzort, akit Taylor Holland alakít olyan kifogástalanul, hogy többen már egy spin-offot követelnek az ő főszereplésével (egyébként nincs szó egyelőre második évadról, de ez semmit nem jelent). Hollandhez hasonlóan nagy színész a millió filmklasszikusból ismert Bob Balaban is, őt egy kiváltságaiba kapaszkodó, másik idős tanár szerepében láthatjuk, és meg kell említeni Everly Carganillát is, aki gyerekszínésztől ritkán látható emlékezetes alakítással kelti életre az egyszerre imádnivaló és ijesztő Ju-Jut, a mexikói kislányt, akit egy koreai család nevel föl. És persze ott van Jay Duplass, akinek pont testhezálló annak a Billnek a szerepe, aki mindent tönkretesz maga körül, mégsem lehet rá haragudni. És hogy melyik hollywoodi sztár alakítja saját magát egy önironikus cameóban, arról most itt ne is essen szó.
A tanszékvezetőt ugyan azzal hirdetik, hogy a Trónok harca két vezető írója áll mögötte producerként, de ez valójában a színésznőként is ismert Amanda Peet (ő pont az egyik producer, David Benioff felesége is egyben) és az akadémiai világból érkező, nyilván saját tapasztalatait feldolgozó Annie Julia Wyman érdeme, ők ketten a sorozat alkotói. Ők úgy képesek hozzányúlni az olyan, nem könnyű témákhoz, mint a szólásszabadság és a cancel culture, a felsőoktatás válsága és a múlt században ragadt egyetemek világa, hogy nem érezzük egy pillanatig sem didaktikusnak, vagy akár azt, hogy bármelyik oldalon is állnának. Számunkra hatásosan mutatja be a sorozat, hogy milyen légkör van ma az amerikai egyetemeken, ahol a diákokat jobban érdekli, verte-e a feleségét Herman Melville, mint a főműve, a Moby Dick, vagy azt, egy férfi tanár nem tartózkodhat már egy helyiségben női hallgatóval zárt ajtó mögött. Ugyanakkor azt is látjuk, miért érezhetik a hallgatók a fehér, idős férfiak irányította egyetemeket az establishment meghosszabbított karjának, ahol még mindig nem akarják meghallani a hangjukat. Mire a hat rész elrepül, persze lehet némi hiányérzetünk: a Bill-féle cancel culture-szál sokkal érdekesebb a többinél, de a sorozat második felében mégsem kap elég figyelmet; a viccek nem mindig ülnek, és az idős professzorok tényleg nincsenek túl kedvező színben feltüntetve, mint ahogy a diákok ábrázolása is lehetne árnyaltabb. De egy ilyen témájú sorozattól ez is bőven több a vártnál.
A tanszékvezető (The Chair), 2021, 6 epizód, Netflix. 24.hu: 8/10
