A fociról igazán emlékezetes filmet forgatni nehezebb, mint bekötött szemmel kivédeni egy tizenegyest. Legalábbis ezt igazolja a tapasztalat. Ennek egyik oka nyilván az az általános kihívás, amivel csaknem minden sportfilmnek meg kell küzdenie. Egy mérkőzés izgalma épp abból fakad, hogy amit látunk, az nem valami előre megírt dolog, hanem az orrunk előtt kibomló valóság. Tehát azokat a felfokozott érzelmeket, amiket egy szurkoló akár egy közepesen jó meccsen is átél, csaknem képtelenség dramaturgiai eszközökkel reprodukálni. A foci ráadásul különösen akciódús és látványos sport, így nehéz lenne vizuálisan fokozni, vagy akár megközelíteni a pályán történteket, anélkül, hogy komolytalanná ne válna a túlzás. Különösen mostanában, amikor egy meccsközvetítés vetekszik a hollywoodi akciófilmek látványvilágával, így bármikor végignézhetjük szuperlassított felvételen, hogyan gördült le egy vészjósló izzadságcsepp, majd terült el a felismerés rettenete a védő arcán a gigantikus öngól előtt – amit persze további huszonhat kameraállásból csodálhatunk meg újra és újra.
A dörzsöltebb alkotók meg sem próbálnak versenyezni a sporttal a saját pályáján, mert tudják, hogy ott esélyük sincs a győzelemre: a focit inkább mint a cselekmény katalizátorát, beillesztik egy nagyobb, és a sport logikájától güggetlen drámai/vígjátéki keretbe, amitől ismét lesz tétje. Top10-es listánkból tehát kiderül, hogy azért lehet ezt jól is csinálni. A bekerült filmek számát tekintve meglepő, hogy a focit feltaláló angolok végeztek az élen, de két magyar klasszikus is helyet kapott a mezőnyben, pedig olyan közelmúltbeli, jól sikerült darabok már nem is fértek be, mint mondjuk a roma-magyar kapcsolatokat a focin keresztül boncolgató Brazilok.
Két félidő a pokolban
Steiner, Steiner, te nagyon akarsz élni, te Steiner!
– dorgálja kedvesen a Garas Dezső által alakított kétballábas munkaszolgálatost a nyilas érzelmű őrmester, amikor szokásával ellentétben sikerül visszarúgnia a labdát, így nyerve felvételt a németek ellen kiálló fogolyválogatottba, amelyet a focistát alakító Sinkovits Imre vezet. És ebben az egy jelenetben szépen benne is van az a tétel, hogy itt egyáltalán nem a fociról van szó, hanem háborúról, túlélésről, gyűlöletkeltésről, lázadásról és arról az abszurd ellentmondásról, hogy a kegyetlenség legsötétebb pillanataiban sem szűnik meg az ember játékos lénynek lenni (hogy a valóságnál nincs jobb forgatókönyvíró, mutatja, hogy a film történetét az 1942-es „halálmérkőzés” inspirálta, amit a Dinamo Kijev-játékosokból álló szovjet hadifoglyok játszottak a megszállók katonacsapata ellen). Az már Fábri Zoltán és legendás színészei zsenialitását dicséri, hogy ezt az ellentmondást sikerül úgy felmutatni, hogy az mégsem bontja meg a film hangulati egységét. Ettől lesz a Két félidő a pokolban minden idők legjobb focis filmje. Váratlan váltásokkal, mégis zökkenőmentesen cikázik vígjáték és tragédia között, a finálé diadalba ojtott katasztrófája pedig úgy gyomron vágja a nézőt, hogy azt garantáltan nehezebben fogja kiheverni, mint a csapata vereségét az Eb-döntőben.
Menekülés a győzelembe
A Két félidő a pokolban hollywoodi remake-je nem merte bevállalni ezt a dramaturgiai gyomrost. Persze árulkodó, hogy már a címében is a győzelmet hangsúlyozza a pokol helyett, és valóban inkább eufórikus happy endre cserélte le a háború valóságát sokkal hívebben visszaadó tragédiát. A John Huston rendezte film pontosan ennyivel súlytalanabb is magyar elődjénél, de ha ezen túltesszük magunkat, tulajdonképpen öröm nézni Sylvester Stallonét, Michael Caine-t és Pelét, amint a náci válogatott ellen felveszik a harcot, miközben a szökést is tervezgetik. A német játékosok zömét magyar focisták alakították, ahogy a Párizs környéki Colombes stadion is a régi Hidegkuti stadion volt. Andy Vajna produceri közreműködésének köszönhetően ugyanis Magyarországon forgatták a filmet, ami okozott is némi zavart 1980-ban: a stadion környékéről sokan betelefonáltak a VIII. kerületi pártbizottságba, hogy mégis mi a fenét keresnek a horogkeresztes zászlók az MTK stadionján. A forgatáson résztvevő Fülöp Ferenc nemrég fel is idézte, hogy Pelé milyen közvetlen volt, ellentétben Stallonéval, aki ügyesebb Rambónak bizonyult, mint kapusnak.
Régi idők focija
Nem a Két félidő a pokolban az egyetlen magyar focifilm-klasszikus. A titok nyitja, úgy tűnik Garas Dezső, hiszen ismét ő alakítja a focifanatikus mosodást, akinek egyetlen életcélja, hogy a Csabagyöngye SC feljusson az első ligába. A szent cél érdekében még a mosodáját és a házasságát sem fél feláldozni. Sándor Pál filmje feloldja a sportlogikát a burleszkek világába, a csetlés-botlást viszont melankóliával fűszerezi. Ízelítőt ad abból, Chaplin mi mindent ki tudott volna hozni a fociból, és felvillantja, hogy a „kisembereknek” is lehetnek nagy álmai. A Régi idők focija nemcsak a „Kell egy csapat!” szállóige meghonosítása miatt érdemli ki kultfilm státuszát, de stílusa, és az ilyen parádés dialógusok miatt is:
–A Csabagyöngye az a Csabagyöngye!
–Komolyan? Azt hittem, hogy az Arsenal
Csavard be, mint Beckham!
Bármilyen különös, 76 millió dolláros bevételével, a Csavard be, mint Beckham! című romantikus vígjáték minden idők legnézettebb focis témájú sportfilmje. De nem ezért került fel a listára, hanem mert egy bájos felnövekvés történetet állít a középpontba, így a focirajongáson keresztül képes szórakoztatóan tematizálni a barátságot, a kamaszkor kihívásait, és a társadalmi sztereotípiák változásait is. Ugyanis itt nem fiúk, hanem két Beckham-rajongó tinédzserlány áll a középpontba, az egyikük ráadásul Sikh, akinek nemcsak a pályán kell helyt állnia, de családja tradicionális előítéleteivel is meg kell küzdenie. A film további nevezetessége, hogy ez csinált sztárt az akkor 17 éves Keira Knightleyból, aki nemsokára már Orlando Bloom oldalán kalózkodott a Karib-tengeren.
Gépállat SC
A britek természetesen nemcsak feminista focifilmeket csináltak az ezredforduló környékén, hanem alámerültek az angol focikultúra feneketlen macsóságában is. Ennek eredménye a Gépállat SC, amelyben a Guy Ritchie filmjeiből ismert egykori focista, Vinnie Jones alakítja az angol válogatott rossz életű csapatkapitányát, aki a börtönben megszervezi az őrökkel megmérkőző fogolyválogatottat. A sztori tehát meglehetősen sablonos, de a központi alakításnak ad némi hitelességet, hogy Jones valóban élvonalbeli focista volt, aki brutális belépőiről és rekordgyorsaságú sárga lapjairól vált nevezetessé. A kapuban egy másik Guy Ritchie-akolból származó keménylegény, Jason Statham tűnik fel, és a film egész stílusa A ravasz, az Agy és két füstölgő puskacsövet, illetve a Blöfföt idézi (ami nem meglepő, tekintve hogy mindegyiknek Matthew Vaughn volt a producere). A brit focikultúra erőszakos oldaláról, azon belül is a futballhuliganizmusról, pár évvel később készült egy komolyabb film is Elijah Wooddal és Charlie Hunammel a főszerepben, de a Huligánok sem lett igazán emlékezetes darab. Szóval ebben a témában bőven rejlik még lehetőség a filmesek számára.
Az elátkozott Leeds United
A lista három angol filmje közül ez a legkomolyabb darab, ami ráadásul nem a futballistákat, hanem a menedzsert állítja a középpontba. A film megtörtént eseményeken alapszik: a sikeres angol edző, Brian Clough küzdelmeit mutatja be, aki úgy került a 70-es évek kimagasló Leeds Unitedjának élére, hogy korábban gyakran teli szájjal szidta a csapatot – így nem is volt zökkenőmentes számára az indulás. A történelmi drámákban jártas rendező, Tom Hooper ügyesen oldja meg, hogy a fókuszt a sporteredményeknél távolabbra, az emberi kapcsolatok fontosságára helyezi. A központba így legalább annyira Clough és segédedzője, Timothy Spall barátsága kerül, mint a csapat sikere. A visszafogott dráma hatásához persze nagyon fontos, hogy Michael Sheen és Peter Taylor hibátlanok a szerepben. A filmet támadták azzal az angol futballtörténelem ismerői, hogy kozmetikázza a valóságot, de hát egy életrajzi filmnél nem ez a fő szempont, hanem az, hogy meg tudja-e érinteni a nézőt.
Don Camillo
Míg Bud Spencer a vízilabdában, addig Terence Hill a focipályán jeleskedett. Legalábbis a Don Camillo című filmben, amelynek nemcsak a címszerepét játszotta, de ő volt a rendezője és a producere is. Az ötvenes évekbeli olasz filmklasszikus remake-jében Hill egy falusi papot alakít, aki állandóan rivalizál a kommunista polgármesterrel. A lelkekért vívott kultúrharcot végülis egy vérre menő focimeccsben oldják fel, amelyet az Angyalok vívnak az Ördögök ellen. A kedvesen bárgyú humorú film korántsem remekmű, mégis akárhányszor újranézhető, akárcsak a Terence Hill-Bud Spencer klasszikusok. Végső soron pedig azt is bemutatja, hogy a sportnak milyen szerepe lehet a társadalmi indulatok megszelidítésében.
Shaolin foci
Ha régóta furdal a kíváncsiság, milyen lenne a kungfu és a foci keresztezése, nem kell tovább erőltetned a fantáziád. Tarantino kedvenc kínai rendezője, Stephen Chow ugyanis már húsz éve megadta rá a választ: az eszelős tempójú Shaolin foci keresztezi a klasszikus harcművészeti filmek világát a modern szuperhősökkel és a futballal, ami természetesen azt is jelenti, hogy egy pillanatra sem próbája komolyan venni a témát. Nincs olyan vad vizuális geg, amitől Chow visszarettent volna, ahogy ezt később a Pofonok földjében is bizonyította, ahol már nincs szüksége ürügyként a focira, hogy a nézőre szabadítsa akció és humor őrült keverékét.
Rudo y Cursi
A film, ami már csak azért is emlékezetes, mert újra összehozta Gael García Bernalt és Diego Lunát. A két színész együtt játszotta a Mexikót átszelő, kanos kamaszpárost Alfonso Cuarón kultikus road movie-jában, az Anyádat isben, itt pedig féltestvéreket alakítanak, akik vidéki banánültetvényen dolgoznak és mellette egy kiscsapatatban rúgják a bőrt, mígnem jön számukra egy nagy lehetőség: egyikük kipróbálhatja magát egy igazi nagy csapatban, ám ez természetesen egyből beindítja a rivalizálást. Ahogy az Anyádat is arra használta fel a pajzán tinivígjáték kliséit, hogy közben keresztmetszetet adjon a mexikói társadalomból, itt a sport tölti be ugyanezt a szerepet. A hasonlóság persze nem meglepő, hiszen a filmet Alfonso testvére, Carlos Cuarón írta és rendezte, aki az Anyádat is forgatókönyvét is jegyezte annak idején. A Rudo y Cursi hozzánk nem nagyon jutott el, de a hazájába nagy siker volt: minden idők hatodik legnagyobb bevételt hozó mexikói filmje lett.
Isteni játék
Az ember nem minden héten láthat bhutáni vígjátékot, így az 1999-es Isteni játék már csak ezért is figyelemre méltó. Másrészt azért, mert tökéletesen példázza, hogy a foci a 20. század végére akkora globális üzletággá nőtte ki magát, amely még a spiritualitás utolsó védőbástyáit is simán beveheti. Egy észak-indiai buddhista kolostorban járunk, a Himalája lábánál, ahol a hazájukból száműzött tibeti szerzetesek élnek. Két kis szerzetestanonc, Lodo és Orgyen, igyekszik elsajátítani a buddhista szokásokat, de a 96-os vébé során elhatalmasodik rajtuk a focimánia, és feltett szándékuk, hogy szeretnék megnézni a döntőt. Ehhez nemcsak a mestereik engedélyét kell megszerezniük, de egy parabolaantennát is. Az Isteni játék bájos humorral tárja fel spiritualitás és sportrajongás határterületét, és bemutatja hogy a szigorú vallási előírások nem feltétlenül mondanak ellent a modern kor legnagyobb, szekularizált tömegrituáléjának, a szurkolásnak.
