Család, választott család, bajtársiasság, patriotizmus, humanizmus – a Marvel-filmuniverzum egyszerű, ám érzelem- és értéktelített alapfogalmakkal dolgozik, többek között ezért is működik olyan jól. Persze, a látvány, a jelmez, az akció is fontos, de a szuperlátványos csihipuhi önmagában nem tartana el több tucatnyi filmet és egyre több sorozatot, ha nem mindannyiunk által azonosulható alapélményekre építkezne a történet. A Bosszúállók – akik mind, még azok is, akiknek van klasszikus értelemben vett családja, más-más okból ítéltettek magányra – egymás választott családja lettek, s ennek hajtóereje űzte végig őket azon a megaháborún, aminek végét már ismerjük. Most a Marvel ennek a családfogalomnak egy további bővítésére kerített sort a réges-rég esedékes Fekete Özvegy-filmmel.
Ugyan Natasha Romanoff szóló filmjét és eredettörténetét már sok-sok éve várja a közönség, a Marvel nem a szó legszorosabb értelmében vett eredetsztorit mutat Romanoff babakorától addig a vagány, kemény, mégis a gyengéd női minőséget képviselő, és a Bosszúállók: Végjátékban látott áldozatot olyan nyugodtan meghozó Fekete Özvegyig. Ennek oka, hogy egyrészt az a sztori meglehetősen messzire kalandozna a megszokott szuperhősfilmes vonaltól stílusban is, és a Bosszúállók-filmek eseményeit tekintve is, másrészt pedig mert abban sztoriban túl sok redundancia kínálkozott, hisz ha részletekbe menően nem is, de azért főbb vonalakban már tudjuk, honnan jött ez a karakter, a végtelenségig meg nem lehet nyújtani a lelketlen gyilkológéppé képzett nősereg gondolatát. Így a sztori afféle kettős múltidézésben mélyíti el az Özvegy karakterét: kapunk némi gyerekkort, és kapunk egy darabkát, amely a Bosszúállók-filmek idővonalának egy kisebb rését foltozza be.
Az időszak javarészt az Amerika Kapitány: Polgárháború végén történtek utáni időszak, a helyszín… nos, az mindenütt van. Ugyan a film promói között hangsúlyos gondolat volt a „mi történt Budapesten” szál, de valójában Budapest csak egy a helyszínek közül, amelyekből van vagy féltucatnyi. Ohio, Kuba, Norvégia, egy örök hóba fulladt börtön, ugrálunk a helyszínek között, de ez a legutóbbi Bosszúállók-filmek után, ahol úgy ugrándoztunk galaxisok között, hogy a Csillagok háborúja sírva könyörgött a receptért, még így is visszafogott, hiszen ebben a filmben legalább megmaradunk a Föld bolygó közelében. Kiindulásként a prózai Ohio állam a helyszín, ahol a kis Natasha nevelkedik, élete elenyészően kevés nyugodt éveinek helyszínén: már nem árva, még nem a Vörös Szoba éltanulója vagy szuperkém, pláne nem Bosszúálló, csak egy kislány, aki csinálja a kislányság alapelemeit, bohóckodik a kishúgával, bringázik, játszik, anyukája (Rachel Weisz) az okosságra-kitartásra, apukája (David Harbour) a vagányságra tanítja.
Ám egy nap apu úgy ér haza a munkából, hogy kiadja a jelszót: itt az ideje tovább állni, amire láthatóan a család mindegyik tagja alaposan fel volt készítve rég, így, ha nem is zökkenőmentesen, de profin sikerül meglépni üldözőik elől. Ám ez nem jelent megnyugvást, a kis család ugyanis ezzel az úttal szét is hullik, anyu, apu, a két lány, ki-ki máshová kerül – de hát eleve is úgy lettek mesterségesen összeállítva, a beépített ügynökök élete már csak ilyen. Natasha további sorsát ismerjük: a Vörös Szoba nevű kém-kiképzőbe kerül, ahol azzá a profivá nevelik, akinek később a Bosszúállók megismerik, és amikor legközelebb látjuk, épp a Polgárháborúban történtek miatt bujkál. Ám hiába akar a radar alatt maradni, múltja egy legyőzhetetlen gépkatona formájában támad rá, no meg néhány gyanús ampullával, és az azokhoz mellékelt gyerekkori emlékkel. Hősünk hamarosan Budapesten találja magát, ahol némi bunyó után összefog a hirtelen felbukkant, ezer éve nem látott, de hasonló sorsot megélt húgával, Yelenával, akivel pedig nem sokkal később közös küldetésre indulnak, melyhez újra kell egyesülniük egykori szüleikkel is.
A végeredmény tehát afféle harcos amazonos csajbalhé és családi küldetés, melyben bár – hisz mégis csak Marvel-filmről beszélünk – feltárul persze némi gonosz, világméretű összeesküvés és a szokásos világmegváltások, ám a fókusz sokkal inkább azon van, hogy ennek a négy embernek a kapcsolata hogyan alakul egymással, no meg kinek-kinek a saját múltjával is. Nevezhetők-e ők négyen családnak, van-e akkora ereje annak a néhány évnek, amit együtt töltöttek, és kinek merrefelé irányul a hűsége, egymás felé avagy valamiféle tanult kötelesség felé. A helyzetet nehezíti némi kémiai alapú tudatmanipuláció és az ezáltal irányított további özvegyek, élükön egy különösen veszélyes példánnyal, aki komikusan néma, viszont a harci képességei már jóval kevésbé viccesek.
Scarlett Johanssonnak és Natasha Romanoff karakterének, ahogy azt már említettük, rég kijárt már egy igazán ütős saját sztori, ám ezzel a filmmel csak majdnem kapta meg az őt megillető hangsúlyt. A film ugyanis jó… de csak olyan okésan jó, sőt, megkockáztatom, ennyire is csak azért látjuk jónak, mert a járvány után annyira jólesik újra Marvel-filmet nézni más emberekkel együtt, maszktalanul, egy kriminálisan jéghidegre klimatizált multiplex mozi termében. De persze, azért vannak tagadhatatlanul jól sikerült momentumai. Képes volt például ellátni a legfontosabb szerepét: gazdagítani az Özvegy karakterét, további színeket, mélységet, hátteret, múltat adni neki, és azt a fontos szerepet is betöltötte, hogy Romanoff történetszálát, mely, mint ismeretes, a Végjátékkal véget ér, elindítsa a jövő felé.
Nagyon fontos pozitívum, hogy a Fekete Özvegy tudott abban az értelemben női film lenni, hogy női rendezőtől származik, szereplőgárdája, fő konfliktusai nők körül forognak, elhangzanak fontos „nőügyi” üzenetek, és közben elég árnyalt ahhoz is, hogy a szereplők finom érzelmi viszonyulásait is érzékeltesse. Ez tehát jó. Szokásosan jó a látvány is, izgalmasak a koreográfiák,
Jók a színészek is, Johanssonnak ez a szerep még mindig csak ujjgyakorlat, elbírt volna háromszor ennyit is, Florence Pugh pedig gyönyörűen veszi át a stafétát – de hát azt, hogy rá figyelni kell, tudtuk jó előre.
Nagyon jó az is, hogy a Fekete Özvegy végre kicsit felidézi, hogy az egész szuperhősösdinek eredetileg volt egy fontos hidegháborús felhangja, amiről az idők változása és a Tony Stark-féle csúcstechnológia erősen elvitte a fókuszt – ami érthető is, szeretjük is, mégis jó most egy pici emlékeztető a gyökerekre. Nem beszélve arról, hogy mekkora poénfaktort jelent az egykori kommunista örökség: azért arra nem számítunk egy Marvel-filmnél, hogy felhangzik az Internacionálé, de ebben a filmben erre is sor kerül. A Vörös Őr néven működő egykori szovjet szuperkatona apu karaktere – a Stranger Things közkedvelt Hopperjét is alakító David Harbour alakításában – és múltból itt ragadt világképe, nőképe eleve a film legviccesebb karaktere, gyakorlatilag a Marvel-filmek Boratja, briliáns.
Az viszont már kevésbé jó, hogy vicceskedés nem csak a Vörös Őr valóban erős jellemkomikumára korlátozódik, hanem kényszeresen végigvonul a film egészén, ami, persze, Marvel-alaptulajdonság, de itt nem egyszer sok is, helyzetidegen is, rosszul időzített is, és úgy tompítja az esetleges mélységeket, ahogy az nem feltétlenül használ a bevonódásnak. Ez az óvatoskodás és középre hangoltság az oka annak a már sajnálatosabb dolognak is, hogy a Fekete Özvegynek nem sikerült olyan filmet adni, ami igazán inspirálóvá, kislányok példaképévé tenné Romanoff karakterét, pontosabban erről a tulajdonságáról túl sokszor, túl sokfelé terelődik el a szó – épp abban a filmben, aminek egyedül rá kellett volna fókuszálnia. Cate Shortland ausztrál rendező eddig inkább kisebb nagyságrendű filmeket rendezett, afféle fesztiválfinomságokat, és míg a szintén függetlenfilmes vonalról indult, és mára abszolút jolly jokerré vált Taika Waititi gond nélkül ugrotta meg a Marvel-nagységrendre, stílusra váltást a saját hangja megtartása mellett, addig Shortlandnek, úgy tűnik, ez az ugrás kevésbé sikerült.
Az elpoénkodott hangsúlyok, az egyszemélyesről négyszemélyessé vált küldetés révén a film nem üt akkorát, amekkorát egy olyan igazán igazi, vagány, tökös női heist movie és girlpower-diadal ütni tud valahol a Nyughatatlan özvegyek – A számolás joga vonalon, amely filmek elérték, hogy az ember lánya azért leginkább betonkemény, vagány akcióhős és/vagy metszően okos tudósnő akarjon lenni, aki beint mindenkinek, aki megpróbálja elnyomni. A Marvel, mely a Fekete Párduccal eljutott odáig, hogy a feketéknek megfelelően diadalmas szuperhős-történetet tudjon adni, úgy tűnik, ugyanerre a legfontosabb női karakterénél még nem volt képes.
A Fekete Özvegy július 7-től premier előtt, július 8-tól pedig széles körben nézhető a magyar mozikban. 133 perc. 24.hu: 7/10
