A múlt századfordulón táborokkal, kirándulásokkal, sportrendezvényekkel útjára indult cserkészmozgalom alapszabályának ez az első mondata: „a cserkészet vallásos alapokon nyugvó, önkéntes, nem politikai ifjúságnevelő mozgalom”. 1920-tól nagyszabású nemzetközi összejöveteleken is nevelték a fiatalok jellemét. A mozgalom alapítója, Robert Baden-Powell azért érezte fontosnak ezeket a dzsemborikat, mert ott a világ legtávolabbi részein élő fiatalok is megismerkedhettek, barátkozhattak egymással – és reményei szerint így elkerülhető lett volna egy újabb háború.
A 4. Cserkész Világdzsembori 1933. augusztus 2. és 15. között a gödöllői királyi kastély körüli parkokban, 54 ország 25–30 ezer cserkészének részvételével zajlott, a „Hajrá Csodaszarvas” csatakiáltás jegyében, mivel a rendezvény szimbóluma a magyarok csodaszarvasa lett. Egy világháború után, a nagy gazdasági világválság idején dzsemborit szervezni aligha lehetett kifizetődő vállalkozás, ha nem az ország népszerűsítése, Magyarország legjobb oldalának a bemutatása lett volna a cél. A minisztériumok és a vármegyék így elő is teremtették a rendezvényhez szükséges pénzt, Gödöllő körül tükörsima utak épültek, a parkokba pedig egy olyan tábor, amilyet cserkészek korábban még nem láttak.
Az előkészítő munkákban ezrek vettek részt, nyárra sportpálya és vendéglő, posta és cukrászda, valamint hatalmas üzletváros várta a résztvevőket és a látogatókat. A filmhíradókból a mozilátogatók megtudhatták, hogy a tábor területét behálózó 25 kilométer hosszú villanyvezeték, az éjjel világító ívlámpák rendszere cserkész szakmunkások alkotása, akik a tábor vízvezeték-rendszerének a kiépítésében is segítettek – ellenszolgáltatás nélkül. Pontosabban még ők fizettek, mert a világeseményt minden magyar cserkészfiúnak tábordíjjal kellett támogatnia.
A fiúk épségére orvosok, tűzoltók és rendőrök vigyáztak, de komoly feladattal bírtak a tolmácsok is. Az elsőként érkező magyar résztvevők (több mint 10 ezren), valamint az utánuk jövő külföldiek is népművészeti motívumokkal igyekeztek megkülönböztetni a sátraikat, azt szerették volna, hogy már távolról meg lehessen állapítani, milyen régióból érkeztek. A cseh küldöttség egy egész kárpáti falut húzott fel, a siófokiak egy balatoni halászfalut, és az egyik képen láthatjuk a nyírbátori templom mását is.
Mintha csak olimpia zajlott volna, a lapokban Hírek a jamboreeról rovatok futottak, és a tudósítók dicséretére legyen mondva, miután felsorolták az elvárt lózungokat, rengeteg apró, érdekes részletet villantottak fel a gigantikus tábor hétköznapjaiból. A hivatalos megnyitók és vizitek nyilván úgyis a tervek szerint lezajlottak, Teleki Pál, a Magyar Cserkészszövetség tiszteletbeli főcserkésze, a gödöllői találkozó parancsnoka mindent megszervezett, Lord Boden-Powell, a világ főcserkésze a megfelelő időben elfoglalta a magyar hímzésekkel és faragásokkal díszített sátrát, majd a fehér lován seregszemlét tartó Horthy Miklós kormányzóval együtt 1933. augusztus 2-án megnyitotta az eseményt.
Maradjunk mi is a hétköznapoknál. A vetélkedés mindennél fontosabb volt. Melyik csapat tud gyorsabban sátrat állítani és kinek sikerül szebbre, ki a legjobb tornában, színházi előadásban, zenében, ügyességi vetélkedőben. Emellett hatalmas díszfelvonulások, bemutatók, tábortüzek, vetítések tarkították a programot, és teherautós kirándulásokat is szerveztek a fiúknak budapesti, kecskeméti, győri városnézésre. A kosztot jónak mondták, az első este például marhagulyás volt vacsorára csipetkével. És lehetett számítani különlegességekre is: a kecskeméti gazdák adományaként az egyik nap több mázsa, celofánba csomagolt barack is érkezett.
Délutánonként, belépődíj ellenében a nagyérdemű is szétnézhetett a táborban. Teleki Pál már idejekorán azzal a kéréssel fordult a közönséghez, hogy csak erős, vastagtalpú cipőben és ernyővel felszerelkezve induljanak el otthonról, mert a sátrakba még zápor esetén sem szabad csak úgy beszaladgálni. És hogy a pesti, netán gödöllői humor ezúttal is rögtön működésbe lépett, azt jól példázza a következő párbeszéd. Nézők a dzsemborin: – Nézze, ez a Baden-Powell egészen ősz! – Na hallja?! A HÉV-vel jött ki…
Gödöllőn minden a dzsembori körül forgott. Az egész város a parkoknál kíváncsiskodott, és egy ács ezt válaszolta egy riporternek: „Uram, sem Gödöllőn, sem a környékén nincs munkanélküli, bárcsak mindig dzsembori lenne.” Pedig augusztus 15-én véget ért. A fiúk nagy örömére az üzletváros olcsón kiárusította a megmaradt csemegéket, majd begördültek a szállító teherautók.
A Keleti Újság szerzője azt remélte, hogy „amit elrontottak a háborús kárhozatba kergetett nemzedékek, azt most hivatva vannak helyreállítani a serdülő ifjak, akik ígéretei egy szebb jövendőnek”. Írta ezt a kolozsvári kiadású lap annak ellenére, hogy egy másik cikkéből kiderült: az utódállamok Gödöllőre tartó és onnan visszatérő cserkészcsapatainak kellemetlenségei támadtak a szokatlanul szigorú vámvizsgálatoknál.
De hol maradtak a lányok? A lányok, akik a cserkészet elindulásának első percétől követelték, hogy részt vehessenek a mozgalomban, és igen hamar sikerrel is jártak: az 1910-es, 1920-as években világszerte, így Magyarországon is megalakultak a cserkészlány-szövetségek. 1939. augusztus 1-jén pedig kezdetét vette a cserkészlányok első, Pax Ting elnevezésű világtáborozása – Gödöllőn.
A helyszínt nem utolsó sorban az 1933-as világdzsembori sikere miatt választották. A Pax Ting egy latin-angol összetétel, békegyűlést jelent. Ezúttal is az Erzsébet-park sporttelepén került sor a megnyitóra, ahol a cserkészleány-rendőrség irányított mindenkit a helyére, majd a kormányzó és a Magyar Leánycserkész Szövetség elnöke, Lindenmeyer Antónia beszéde, díszfelvonulás és népviseletes nemzeti bemutatók következtek.
Az esti világtábortüzet 4–5 ezer lány ülte körül, Magyarország összes városának, továbbá harminchárom országnak a képviselői. „Ausztráliából 18-an hajókáztak át a fél világon, közel másfél hónapos úton, (…) Dél-Afrikát három csokoládébarna kisleány képviseli, a legkisebb különítmény Új-Zélandé, ahonnan ketten jöttek” – írta az Uj Magyarság lelkes tudósítója, aki egy kedves jelenetet is megosztott olvasóival.
A Keleti pályaudvarra érkező finn csapat elé egy magyar kislány magasra tartott női fényképpel szaladt, és ezt harsogta: Kerttu! Kerttu! „Pár pillanat múlva egy lenszőke, copfos leányfej jelent meg a vonat ablakában, a magasra tartott kép eredetije, s lelkesen sikongva kiáltotta vissza: Ilonka! Ilonka! A két kisleány már évek óta levelező viszonyban volt egymással. (…) túláradó örömmel ölelkeztek össze, el nem engedték egymás kezét egy percre sem.” De Gödöllőre érkezett Sybill svéd királyi hercegnő, a cserkészleány világszövetség vezetője, valamint Anna főhercegnő, Magyarország főcserkésznője is, egymással szomszédos sátrakban tértek nyugovóra, és mindketten segítettek a főzés körül.
A helyiek a karcsú angol lányok fegyelmezettségére, a franciák eleganciájára, a lengyelek hatalmas poggyászára emlékeztek, amiben könyvek, kézimunkák, csecsebecsék garmadája érkezett. A magyar lányok egyenruhája világosbarna, a külföldieké tengerészkék volt, őket csak a nyakkendőjük, a sapkájuk, a jelvényük különböztette meg egymástól.
A tábori hétköznapok a fiúkéihoz hasonlóan teltek. Reggeli cipőpucolás, a lobogók kijavítása, bemutatók, vetélkedők. Ruzitska Mária műfordító a helyszínről tudósította az Uj időket, és kapott el egy kedves mondatot: „Ma délben kukorica volt ebédre. A legtöbbje először evett kukoricát életében, de mindegyiknek nagyon ízlett. Az egyik kis norvég »szakácsnő« aggodalmasan mondta, hogy »kívül ezek a magok már megfőttek, de a belseje sehogysem akar megpuhulni«”.
Ruzitska azt még nem tudhatta, hogy néhány hét múlva elkezdődik a pusztító második világháború. Még azt érezte: „ők meg fogják menteni a világot. Hatezer egészséges anyapalánta és a többi sok-sok ezer, akinek a gondolatai most Londonból, Varsóból, Kassáról, Bermudából, Chamonixból, Máltából, Kenyából, Sidneyből, Jamaicából, Bombayből, Szegedről sóvárogva szállnak Gödöllőre, akik csak lélekben lehetnek itt, mert nem volt pénzük az utazásra, vagy mert szüleik aggódva olvasták a világpolitika híreit és nem merték őket elengedni! De mire az ő fiaik felnőnek, az örök béke áldott napja fog sütni a világ fölött. Az ember ezt a szilárd meggyőződést hozza haza a gödöllői táborból.”
Írta: Lukács Zsolt | Képszerkesztő: Virágvölgyi István
A Heti Fortepan blog a Capa Központ szakmai együttműködésével valósul meg.
