Az összeesküvés-elméletek csábító erejéről, hatásmechanizmusáról, az emberekről, akik jellemzően bedőlnek nekik, tonnaszám születtek cikkek, könyvek, elemzések. Némi kritikai gondolkodás révén könnyedén el lehet jutni odáig, hogy ezek bármelyikén nevessünk egy jót, vállat vonjunk, esetleg eltűnődjünk azon a mentális állapoton, amelyben megfoganhattak. Ám a kritikai gondolkodásnak és az empirikus adatokon alapuló tudománytiszteletnek a legtöbbet mégsem a konteók ártanak, hanem az, amikor a valóság produkál olyan jelenségeket, amelyek felülmúlják a legvadabb konteókat is, és megrendítik hitünket az orvostudományban, az etikai bizottságokban, a gyógyszerbiztonsági hatóságok működésében, úgy általában a szakértők hitelességében. Márpedig nagyon úgy tűnik, hogy az amerikai opioidkrízissel éppen ez a helyzet.
Az ópiumot, opiátokat és egyéb opioid hatóanyagokat (a három nem teljesen ugyanaz, de cikkünk szempontjából ez lényegtelen) tartalmazó, receptköteles fájdalomcsillapító gyógyszerek körüli függőségi, visszaélési, bűnözési és halálozási hullámról beszélünk, ami évtizedek óta leküzdhetetlen egészségügyi krízist jelent az Egyesült Államoknak. Alex Gibney, korunk egyik legnagyobb dokumentumfilmes alkotója kétrészes dokumentumsorozatban tárja fel azt, hogy ez a krízis nem egy véletlenszerű sorscsapás, hanem az amerikai lakosságot gyilkos függőségbe hajszoló, hazug gyógyszerlobbi műve. A cím – Az évszázad bűnténye – hatásvadász, de sajnos nem áll távol a valóságtól, hisz aligha találnánk még egy, ennyi ember életére direkten ható, előre megtervezetten, nyereségvágyból elkövetett professzionális bűncselekményt az elmúlt száz évben. E bűncselekmény következményeiről álljon itt néhány sokkoló statisztika:
- Amerikában huszonöt percenként születik egy olyan újszülött, aki már világra jövetelekor is elvonási tünetektől szenved.
- Ötszázezer amerikai halt meg opioid-túladagolásban az elmúlt húsz évben.
- Jelenleg is több millióra tehető az amerikai opioidfüggők száma.
- Nem nagyon van olyan körzet, ahol a helyi rendőröket ne riasztanák hetente újabb eszméletlen vagy már a túladagolásba belehalt áldozatokhoz, akik között meglett, felelős családanyák ugyanúgy vannak, mint felelőtlen drogosnak titulált tinik, ráadásul a halálos veszélytől még messze álló, de a szerre már rászokott milliók életét is tönkreteszi.
Alex Gibney, a Szcientológia-doku, a nemrég kijött Őrült, nem elmebeteg című sorozatgyilkosos true crime-doksi és egyéb, nagy hatású dokumentumfilmek atyja most arról a döbbenetesen cinikus folyamatról készített dokut, amelynek révén ez a krízis kialakult – megtervezett üzleti döntések eredményeképpen, amelyek olyan ördögiek, hogy ha nem lenne rájuk bizonyíték, könnyedén rájuk süthetnénk az összeesküvés-elmélet címkét.
Hogy az ópium milyen erőforrásokat és indulatokat képes megmozgatni, az nem újdonság, hanem gyakorlatilag az emberi civilizációval egyidős, hiszen azt, hogy a mákgubóból kinyerhető ópium mire jó, már a fáraók korában is ismerték, aztán pedig végig vonult a történelmen, háborúkat okozott, majd betört az orvoslásba. Amint az minden új felfedezésnél lenni szokott, használata jóval hamarabb elterjedt, mintsem a szer biztonságossága vagy az ahhoz kapcsolódó etikai kérdések egyáltalán szóba kerülhettek volna. Persze ez a mi történetünk főszereplőit már nem menti fel, ugyanis az, hogy az opioidok – minden tagadhatatlanul hasznos tulajdonságuk ellenére – mennyire veszélyesek, már rég tudható volt, és ők is tudták. Hogy kik? A Sackler testvérek, akik gyakorlatilag az elindítói, egyúttal legnagyobb nyertesei voltak a mára elharapózott krízisnek.
Pedig humánus szellemben indultak: a három testvér, Arthur, Mortimer és Raymond Sackler a kelet-európai bevándorlók leszármazottjaira jellemző szorgalommal igyekeztek tanulni és sikerre jutni, és nem csupán a bizonyítási vágy hajtotta őket, hanem az emberség is. Mindhárom Sackler orvosi egyetemet végzett, pszichiáterek lettek, és látva a nagy elmegyógyintézetekben – szintén a mellékhatások és etikai kérdések alapos vizsgálata nélkül – alkalmazott elektrosokk-terápiák borzalmas eredményeit, arra jutottak, hogy biztosan lennie kell ennél jobb megoldásnak. Rájöttek, hogy számos mentális betegség oka az agy kémiájában keresendő, tehát az agy kémiájára ható szerekben lehet a megoldás is. Hamarosan két kis céggel indultak el ezen az úton: megvásároltak egy aprócska, régi gyógyszercéget, a Purdue Pharmát és még egy vállalatot, ami nem gyógyszerészettel foglalkozott, hanem teljesen mással: reklámmal. Tehát nem csupán egy gyógyszercégük lett, hanem egy hirdetővállalatuk is, amelynek elsődleges célja az volt, hogy a Purdue-t hirdesse. És így is tett.
A Sackler testvéreket az opioid-krízisben vállalt szerepük előtt, illetve attól függetlenül mai napig úttörőkként tartják számon a pszichiáter-szakmában, hisz számos újítást vezettek be a mentális betegségek gyógyításában – de úttörőknek bizonyultak más szempontból is: új utakat nyitottak meg a gyógyszerhirdetések előtt. Úgy mennyiségben, mint minőségben: a Purdue gyógyszereit többet hirdették, mint bármilyen gyógyszert korábban, és agresszívebben is, nem riadva vissza a hazugságoktól. Nem létező orvosok ajánlása szerepelt a termékeik hirdetésein, szép előképeként annak az aknamunkának, amivel az orvosok, mint szakértők hitelességét aláásták. Olyan is előfordult, hogy gyakorlatilag „vettek maguknak” egy orvost, aki a gyógyszerbiztonsági hatóságnál az új gyógyszerek engedélyeztetési folyamataiba belelátott, így segíthetett abban, hogy egy engedélyeztetés előtt álló szer anyagait miként írják meg úgy, hogy az átmenjen a hatóságnál. Később sem riadtak vissza a hasonló módszerektől: megvesztegetés, bőkezű juttatások, lejárató kampányok szerepeltek az eszköztárukban.
Sacklerék keményvonalas szerekben, morfiumban, opiátokban, opioidokban utaztak. Az opiátok/opioidok önmagukban nem ördögtől való szerek: mivel nagyon erős fájdalomcsillapítók, így az úgynevezett életvégi ellátás alapgyógyszerei készülnek belőlük mind a mai napig. Magyarországon is számos ilyet alkalmaznak végstádiumos rákbetegeknél és más olyan betegeknél, akik nem gyógyíthatók meg, ezekkel a szerekkel viszont elérhető, hogy fájdalom nélkül teljenek az utolsó órák, napok. Ám efféle ellátást nem kapnak annyian vagy annyi ideig, hogy abból elegendő nyereség keletkezzen – ez volt a Sackler testvérek nagy felismerése, melyre üzleti modelljük épült.
Az „aranytojást tojó gyógyszer” az OxyContin lett, melyhez két felfedezés kellett: a contin-technológia, ami gyakorlatilag az jelenti, hogy egy olyan bevonat került a gyógyszerekre, amely miatt a hatóanyag nem egyszerre, hanem lassan, fokozatosan felszívódva kerül a szervezetbe, valamint az, hogy felismerjék, a contin-technológia az oxicodon nevű hatóanyaggal is működik. Az oxicodon egy opioid, egy félszintetikus vegyület, melynek erősebb fájdalomcsillapító hatása van, mint a morfiumnak – viszont pontosan ugyanolyan addiktív. Sacklerék nagy gyógyszerbiztonsági ígérete – hazugsága – pedig az volt, hogy elhitették a hatósággal, ez az addiktív jelleg kiüthető azzal, ha a szert a contin-technológiával, azaz lassú felszívódással juttatják be. Miután pedig ezt a hazugságot – amiről ők is tudták, hogy az – sikeresen átnyomták az engedélyeztetésen, és az OxyContin piacra került, minden idők legnagyobb marketingkampányával támogatták meg.
Seregnyi értékesítőt vettek fel azzal az ígérettel, hogy ha elég OxyContint adnak el, akkor a határ a csillagos ég – szó szerint, ugyanis úgynevezett korlátlan jutalékos rendszerben kereshettek pénzt. A Purdue valóban bőkezű volt az értékesítőivel, fényűző bulikon etették, itatták, képezték őket – az első rész egyik legemlékezetesebb pillanata az OxyContin-értékesítési rockhimnuszok, melyekkel az ügynököket lelkesítették a bulikon. Ők pedig valóban lelkesen vadászták le azokat az orvosokat, akiket rá lehetett venni, hogy opioid tartalmú fájdalomcsillapítót írjanak fel a betegeiknek.
Az orvosok persze szkeptikusak voltak, hisz pontosan tudták, hogy az efféle szerek függőséget okoznak, a megnyugtatásukra szakértők sorát alkalmazta a Purdue, és gazdag oktatóanyagokkal gondoskodott arról, hogy az orvosok gyanakvását elaltassák. Továbbképzéseiken azt tanították az orvosoknak, hogy az OxyContint a lassú felszívódás miatt nem lehetséges túladagolni, így a szerhez hozzászokó szervezetű betegeknél, akiknek már nem csillapítja a fájdalmát, egyszerűen csak emelni kell az adagot – csing-csing, csörög a kassza, hisz még több gyógyszer fogy. Azt tanították, a fájdalmat ugyanolyan agresszíven kell támadni, mint a betegséget, ami okozza, és ehhez itt az ideje túllépni az „opioid-fóbián”.
De nem ez volt az egyetlen blikkfangos kifejezés, amit elterjesztettek orvoskörökben, a „pszeudó-függő” is ilyen volt: minthogy állításuk szerint az opioidokra nem lehet rászokni, a betegek, akik ilyen jeleket mutatnak, valójában nem függők, csak pszeudó-függők, és valójában csak emelni kell a dózisukat. Ez persze nem volt igaz, de mivel nehéz volt határt húzni, hogy a beteg tényleg szenved a nem megfelelően kezelt fájdalomtól, vagy valóban rászokott, ráadásul a Purdue hitelesnek tűnő szakértőkkel, komoly energiabefektetéssel bizonygatta igazát, így egész orvosgenerációk hitték el, hogy az opioidok biztonságosak.
Mindeközben a cég a széles közvélemény formálásáért is sokat tett a szív húrjait pengető médiaszereplésekkel, melyekben „független” szakértők – soha nem a Sackler testvérek – arról beszéltek, hogy a fájdalommal élő amerikaiak ellátása milyen botrányos, és milliónyi honfitársuk szenved amiatt, hogy a fájdalmukat nem veszik elég komolyan.
Miközben a fenti pókhálóba egyre több gyanútlan, szakorvos által receptre felírt gyógyszerét szedő mintapolgár gabalyodott bele, addig az OxyContinhoz kötődő problémáknak hamar kinőtt egy másik lába is: a szándékos visszaéléseké. Így aztán a kábítószer-használók nagyon hamar rájöttek arra, hogy a két szer gyakorlatilag csereszabatos, ráadásul, míg az utcai heroin mindenfélével higított-szennyezett, addig ezek a legális gyógyszerek tisztán tartalmazzák a hatóanyagot – és a lassú felszívódást garantáló borítás lekaparásával ugyanúgy azonnal beüt, mint a heroin, és ugyanúgy is működik: felszívható, feloldható, befecskendezhető.
Az OxyContin hamarosan a gyógyszertárakat és gyógyszereket is árusító egyéb boltokat célzó betörések fő okozója lett, és minden egyéb módon is hamar eljutott az utcára. Mindez kapóra is jött a Purdue Pharmának, ami körül ekkorra – a ’90-es évek legvégén, a 2000-es évek legelején járunk – már egyre többen szaglásztak: orvosok, oknyomozók beszéltek, írtak az OxyContin veszélyeiről és a kibontakozó krízisről. A Purdue viszont a drogosokra mutogatott, és mosta kezeit, mondván, a hirtelen megugró opioid-függőségekben nem a gyógyszerek a hibásak, hanem az azokkal visszaélő betegek, és továbbra is a fájdalommal élő amerikaiak védangyalaként tüntette fel magát.
Alex Gibney filmje óriási bravúr: oknyomozásként is helytáll, és az esetet összefoglaló dokumentációként is gazdag, átfogó és teljes körű. Gibney csapata rátette a kezét egy sor nem nyilvános, esetleg konkrétan titkosított dokumentumra, feltárták a beszerzési lánc visszaéléseit – BMW-vel megvesztegetett tasmaniai máktermelők, helló. Természetesen találtak nem kevés politikai szálat is, többek között Donald Trump egykori ügyvédjét, a korábbi New York-i polgármestert: a Borat 2-ben olyan emlékezetesen tőrbe csalt Rudy Giuliani is fontos szereplője a történetnek, neki is „köszönhető”, hogy a Purdue-botrány nem a 2000-es évek elején, hanem csak tizenöt évvel később került bíróság elé.
A filmben beszél egykori topértékesítő, aki saját szemével látva a járványként terjedő opioid-függőségeket, hű munkatárshoz illően először a cégnek jelezte aggályait, ám azok láthatólag nem aggódtak a dolog miatt. Beszélnek olyan újságírók, akik a krízisnek már a korai szakaszában is bizonyítékokkal támasztották alá, hogy a Purdue igenis sáros – még ha ahhoz, hogy ez valóban köztudottá váljon, és a céget felelősségre vonják, kellett is még jó pár év (a cég ügyében csak tavaly novemberben zárult le a bírósági per). Megszólalnak olyanok, akik egykor a Purdue szakértőiként jelentek meg, ki szégyellve egykori szerepét, ki magyarázva azt a bizonyos bizonyítványt. De beszélnek sokkal hétköznapibb szereplői is a krízisnek, például gyászoló családtagok, akiknek szerettei opioid-túladagolásban haltak meg, Gibney filmje így ad arcot a statisztikáknak. Az évszázad bűnténye ügyesen egyensúlyoz az észérvek és az érzelmi hatás között, és bár két epizódjában ez a döbbenetesen átgondolt, összetett pókháló nagyon hamar láthatóvá válik, a sorozat erejét az adja, hogy ennek ellenére folyamatosan képes gazdagítani a képet újabb és újabb rétegekkel, amelyek révén tényleg olyan szövevényes ügy rajzolódik ki a nézők előtt, amire abszolút illik a címbeli megnevezés. Már csak azért is, mert jelenlegi tudásunk szerint ez a bűntény valójában – hiába a csődeljárás és sok dollármilliárdos bukás – büntetlen maradt.
Az évszázad bűntényét sorozatként hirdetik, de valójában inkább két, egészestés dokumentumfilmről beszélünk, mindkettő közel két óra hosszú, és nálunk az HBO GO-n nézhető angolul, felirattal.
