A medveáállatkák a valaha élt legmeglepőbb lények, hiszen a Himalája legmagasabb hegyein, illetve a mélytengerekben is előforduló apró – jórészt fél milliméternél is rövidebb – állatok arról híresek, hogy mindent képesek túlélni, köszönhetően az alkalmazkodó-képességüknek: szükség esetén évekig kibírják táplálék és víz nélkül, de az extrém magas vagy alacsony hőmérséklet és nyomás, a savak, az erős röntgensugárzás, az atombomba, vagy épp a világűrben töltött idő sem végez velük, sőt, a hiberáló képességeiknek, illetve más, sci-fikbe illő lehetőségeiknek köszönhetően ügyet sem vetnek az egészre.
Csak idő kérdése volt tehát, hogy a kutatók megpróbáljanak rájuk lőni, remélve, hogy azt nem élik túl, így megcáfolhatják a magát kétezeröszáz éve tartó pánspermia-hipotézist, ami azt állítja, hogy az élet magjai mindenhol jelen vannak az Univerzumban, így a Földre is az űrből érkeztek.
A tudományos-fantasztikus irodalom előretörésével egyre ismertebbé vált elmélet és a lövések közt első hallásra talán nincs összefüggés, pedig a megoldás egyszerű, hiszen a kutatók úgy gondolták, hogy ha az állatok a lövés hatását képesek túlélni, akkor a Földre érkezéssel járó rázós pillanatokat is.
A londoni Queen Mary University doktorandusza, Alejandra Traspas vezette csapat bevállalta tehát, amit korábban senki sem mert: fogták az evolúciós biológiai kísérletek állandó fontos szereplője, a Hypsibius dujardini húsz egyedét, ásványi anyagokban gazdag vízzel, és mohával látták őket vendégül, majd előidézték a hibernációs állapot, aminek során a medveállatkák az anyagcseréjük sebességét az ezredére lassítják.
Végül két-három egyedenként külön,vízzel töltött hengerbe helyezték őket, majd rájuk irányították egy gázfegyver csövét, és különböző sebességgel lőttek rájuk.
Az Astrobiology című szakmai lapban megjelent tanulmány szerint az állatok a 728 m/s sebességgel – ez a hangsebesség több mint kétszeresét jelenti –, illetve az 1,14 GPa (gigapascal) nyomással szemben még ellenállóak voltak,
hogy az apró állatkák ősei egy aszteroida hátán lovagolva érkeztek egy másik bolygóról, beindítva a földi életet, vagy legalább hozzájárulva az evolúció folyamatához.
A vizsgálatok során másodpercenként 556-1000 m/s, azaz 2000-3600 kilométeres óránkénti sebességgel lőttek, majd kiértékelték az eredményeket, aminek során kiderült, hogy a 900 m/s, illetve 1,14 GPa feletti ütközéseknél – ezek jellemzőek például az aszteroida-becsapódásokra – csak a medveállatkák darabjait találták meg, hiszen a lövések konkrétan széttépték őket.
A kutatócsoport ebből azt a következtetést is leszűrhette volna, hogy a pánspermia-hipotézis örökre a múlté, létezhettek azonban olyan körülmények, amik csökkenteni tudták volna a nyomást, illetve a sebességet – ezek közül a legvalószínűbbnek
egy égitest darabja és egy szomszédos holddal találkozása tűnik, illetve az az eset, ha a mikrobák egy meteorit belsejében lapultak, így az őket ért hatások az életben maradáshoz szükséges határértékek alatt maradtak volna.
A Gizmodo által felkapott kísérletet persze nem csak ezekkel az apró állatokkal, de akár mikroszkopikus organizmusokkal – így egyszerűbb mikrobákkal – is elvégezhették volna, amik talán még ellenállóbbnak bizonyultak volna.
A pánspermia folyamatában nemrégiben talán az ember is részt vett – tér ki rá a cikk –, hiszen a 2019 februárjában fellőtt első izraeli Hold-szonda, a Beresit mindössze 140 m/s sebességgel zuhant le a Holdra, megbontva a kapcsolatot a jármű, és a földi irányítóközpont között, ez azonban egyáltalán nem jelentette azt, hogy a fedélzeten utazó medveállatkák élete is véget ért volna, így
