A 72 évesen elhunyt Dinnyés Józsefnek nem voltak hagyományos értelemben vett slágerei, nem játszotta a dalait a rádió, lemeze is csak későn lehetett, és teljesen ki is esett abból a nosztalgiakánonból, amire a Retro Rádió és társai redukálták le a magyar populáris zene első két-három évtizedét. Éppen ezért a negyven-ötven év alattiaknak már nagyon keveset mond „a magyar Bob Dylan” neve, és halálakor sem lehetett úgy összefoglalni az életútját, mint a többi zenész kollégájának, akiknek albumok, slágerek, megjelenések szegélyezik a pályáját, hiszen Dinnyés József az aktív karrierje nagy részében egy szál gitárral járta az országot, és ott zenélt, ahol hagyták neki. Ez sokszor az utcazenélést jelentette, és egy kivételével az összes hanghordozója már a rendszerváltás után jelent meg.
Dinnyés helyzetét ráadásul az is megnehezítette, hogy a szovjet megszállás alatt álló Magyarországon egészen más jelentést kapott az a protest folk mozgalom, amelynek hősei – Pete Seeger, Joan Baez illetve a mindannyiukat elhomályosító Dylan – a fennálló establishment ellen harcoltak dalaikkal. Ez egy diktatúrában nem volt lehetséges, ezért a hatalom megpróbálta a saját céljaira felhasználni ezt a színteret, melynek képviselői ugyanúgy a vietnami háború ellen tiltakoztak, mint amerikai kollégáik, csak mindez a szovjet tankok jelenlétében egészen falsul hangzott. A pol-beat mozgalom ezért mindössze két országos fesztivált ért meg: az 1967-ben rendezett első fesztiválon tűnt fel többek között Dinnyés is, a másodikat (mely az utolsó is volt egyben) viszont már pont abban az évben tartották, amikor a baráti Varsói Szerződés hadseregei (köztük a magyar Néphadsereg) bevonultak a renitens Csehszlovákiába rendet tenni.
Dinnyés Józsefről azonban gyorsan kiderült, hogy nem lesz a Kádár-rendszer ünnepelt dalnoka: „Pontosan tudtam, miért lettem második a politikai dalfesztiválon. Megtűrnek, mert kellek, de aki a hivatalos kultúrpolitikával szembemegy, csak tűrt lehet. A hatalom csak olyanokat kedvel, akiket azonnal tud használni” – mondta Dinnyés 2014-ben a Kapuban olvasható interjúban. A pol-beat fesztiválon a Karrier című dala egy rövid időre országosan ismertté is tette: „A fesztiválon négy díjat kaptam. Ez tízezer forintot jelentett. Vettem érte egy új gitárt. Ekkor már hét hónapja jártam az országot azzal a módszerrel, hogy a városban megkérdeztem, hogy hol van klub vagy beatzenekar, és ott játszottam a szünetben. Mikor vége volt, akiknek tetszett, odajöttek, vállon veregettek, én meg megkérdeztem, hogy lehet-e náluk aludni” – mesélte Boros Lajosnak a fesztivál után hét évvel a KÉK (Kultúra és Közösség) folyóiratban.
Dinnyés arra is a fesztivál idején jött rá, hogy mekkora csapdát rejt, ha beszállna a szocialista propagandamédia mellé szidni Amerikát Vietnam miatt, miközben vannak aktuálisabb problémák is, amiről írhatna:
És érdekes: mire Budapestre értem, már tudtam, hogy nem fogok Vietnamról énekelni. Az izgatott, vajon miért zavarja az autóban ülő embert, hogy én szabad vagyok? Szabadabb, mint ő! Miért zavarja a rendőrt, hogy nekem hosszabb a hajam? Miért baj az, ha sokat olvasok, többet, mint a többiek? Ezekre a kérdésekre akartam dalokban választ keresni
– mondta a Kritikában 1983-ban.
Ez persze már nem tetszett a kultúrpoltikának. A gitárost még abban az évben be is hívták katonának, nyíltan átnevelési szándékkal, a leszerelése után pedig visszament szülővárosába, Szegedre, ám onnan rövidesen távoznia kellett, miután a Pol Pot-megyének is nevezett Csongrád vezetője, a nagyhatalmú Komócsin Mihály megüzente, nem számítson sok jóra. Ekkor kezdődtek az utcazenélés és az autóstoppolás évei, miközben Dinnyés a Dylan-, Donovan-, Leonard Cohen-számok mellett olyan témához nyúlt, amely még veszélyesebbé tette a szocialista kultúrpolitika számára: a határon túli magyar költészet népszerűsítését tűzte ki célul:
Fontos törekvésem az is, hogy fölhívjam a figyelmet a magyar irodalom olyan értékeire, amelyek határainkon túl születnek. Ezért tartok műsoromon verseket romániai, csehszlovákiai magyar költők műveiből. A teljesség igénye nélkül hadd említsek néhány nevet. A csehszlovákiai magyar költők közül Gál Sándor, Tőzsér Árpád, Zs. Nagy Lajos, Kulcsár Ferenc a legkedvesebbek számomra, a romániai magyarok közül Szilágyi Domokos, Kányádi Sándor, Farkas Árpád munkássága foglalkoztat elsősorban. Mind az itthoni, mind a külföldi magyar költőktől azokat a verseket közvetítem, amelyek nem az élet legapróbb jelenségeit vizsgálják, hanem amelyek valamiképpen sorskérdéseket fogalmaznak meg. Egy haza, egy nemzet, egy emberi közösség jelenét faggatják
– mondta ugyancsak az 1983-as interjúban, és ilyeneket még a diktatúra puhuló éveiben is kevesen mondtak nyilvánosan, hát még a hetvenes években. Nem véletlen, hogy gyakran letiltották a fellépéseit, és a rendőrség is élénken érdeklődött a munkássága iránt, melyhez elég volt egy állampolgári bejelentés is, mondjuk arról, hogy Erdélyről úgy beszélt egy koncertjén, hogy az „sértette a szomszéd népek érzékenységét”:
Hát voltam a Belgrád rakparton »beszélgetésen« a hetvenes években, mikor minden nagyon gyanús volt. Ladányi Mihály mondta, ne csináljak nagy ügyet belőle, s tényleg, négy unikum segített is. Volt egy kis lakásban szétnézés is, de se tankot, se repülőgépet nem találtak. A kerületi kapitányságra is beidézgettek. Mindig azt feszegették, hogy kik a kapcsolataim, kikkel beszélem meg az előadásokon elhangzó szövegeket, honnan származnak. Hirtelen ötlettől vezéreltetve bediktáltam a kiadó igazgatók neveit. Hiszen a versek zöme nem saját, hanem kötetekből származik. Fő helyen említettem Kardos Györgyöt, a Magvető katpolos, ÁVH alezredes igazgatóját. A kihallgató tiszt bőszen fel is írta!
Mindez viszont azzal is járt, hogy Dinnyés teljesen eltűnt az országos médiából: „Sokat zenéltem utcán, de az is csak azért sikerülhetett, mert egy V. kerületi népművelő ismerősöm segített, hiszen a Tanácstól külön engedély kellett a működési engedélybe, hogy hol és mettől meddig szólhatunk. Ezt még öt-hat egyszemélyes gitárosnak sikerült kijárnom. Sokat álltam nyitott gitártokkal a Deák téri evangélikus templom előtt, s a Kristóf téri kerekes kútnál. A 70-es évek második fele, a 80-as évek eleje ezzel is telt” – mondta a Kapunak. Akkor azonban már egyre szűkültek a fellépési lehetőségek, folyamatosan tűntek el a régi klubok, a fiatalok másféle szórakozási lehetőségeket kerestek. Dinnyés utána is járta még az országot, de már inkább szabadiskola formában népszerűsítette a magyar költészetet, illetve enciklopédiai igényű gyűjteményes CD-ken örökítette meg több évtizedes munkásságát. A Kapunak erről hét éve így vallott:
Nem lettem gazdag, ma sincsen autóm. Mikor fizikailag, reflexek dolgában alkalmas voltam a vezetésre, nem volt pénzem. Most, meg, hogy elmúltam 66 éves, van mozdonyom! Igaz, a hálókocsival még baj van, de a vonat már ingyenes, s az sem baj, ha étkezőcsira sem futja. A szerelvényt húzza a mozdony. Édesapám úgyis vasutas, forgalmista volt! És vannak jótét emberek, kik még elfuvaroznak, ha messzebb nem is, de az állomásig. Muszáj most is vándorolnom, hiszen elhatároztam, hogy a teljes magyar anyanyelvű költészetet körbejárom! Muraköztől Lendváig, Sepsiszentgyörgytől Székelyudvarhelyig. Mindenhol felkeresem a költőket Tőzsér Árpádtól Zs. Nagy Lajoson át Kövesdi Károlyig. Módszerem egyszerű, ahová csak lehet, bekopogtatok. Néhol gyanakvóak az emberek, aztán alig lehet szabadulni mondjuk a cuika kínálgatás mellől. Jöjjön csak máskor is, beszéljünk a régi dolgokról! Hogy volt, mint volt szokás?
Anyanyelv-ének című utolsó turnéját tavaly a járvány miatt nem tudta befejezni: a könyv„nyomtatás óta eltelt ötszáz esztendő kétszáz megzenésített verséből készült két és félórás műsorával tervezte beutazni Magyarországot. Így a Magyar Nemzetnek már arról beszélt tavaly májusban, hogy a turnézás helyett a Facebookon naponta adott egy félórás műsort.
