28 év után befejezi pályafutását a 21. század és az elektronikus popzene egyik legnagyobb hatású előadója, a Daft Punk. A francia duó azon ritka képesség birtokában volt, hogy pontosan tudta (vagy legalábbis nagyon érezte), mi fog történni évekre előre a popzenében, és mindig ők voltak az előfutárok, akikhez képest a többiek is meghatározták magukat. Ehhez hasonló érzékkel tényleg csak a legnagyobbak közül rendelkeztek néhányan – David Bowie erre a legjobb példa –, Guy-Manuel de Homem-Christo és Thomas Bangalter kettőse is tényleg a legnagyobbakat idézte ebben is, ahogyan a teljes poptörténetre gyakorolt hatásában is. Lehet nem szeretni a Daft Punkot, sőt, ha valakinek nem szívügye az elektronikus zene, annak vélhetően nem is nagyon tűnt fel, mennyire meghatározó volt a robotsisakos duó a műfajban, de objektíven nézve nem nagyon vitatható, hogy a Daft Punknak a legnagyobbak között a helye. De miért is?
1. Tudták, honnan jönnek
Mindenekelőtt egyáltalán nem mellékes, honnan jöttek és mit hoztak magukkal otthonról. A Daft Punk szinte teljes életművében fontos szerepe van a nosztalgiának és a főként a gyerekkorból hozott hatásoknak, így elsősorban a diszkókorszaknak, a korai elektronikus zenéknek és a hetvenes-nyolcvanas évek mainstream popzenéjének. Bangalter édesapja, Daniel Vangarde dalszerzőként illetve producerként olyan eurodiszkó slágerekben működött közre, mint a nálunk is jól ismert D.I.S.C.O. és a Hands Up az Ottawan duótól, vagy az Aie a Mwana a Black Bloodtól (ezt az angolszász világban a Bananarama vitte később sikerre). Vangarde felbecsülhetetlen segítséget is nyújtott a Daft Punknak az induláskor, de ez önmagában még nyilván kevés lett volna ehhez a sikerhez.
2. Túl franciák a big beathez
Ezek a hatások később mind-mind fellelhetők voltak a Daft Punk albumain: a bemutatkozó Homework úgy tudott különbözni az 1997-ben egyeduralkodó brit elektronika sztároktól, mint a Prodigy, a Chemical Brothers vagy Fatboy Slim, hogy míg utóbbiak a nagy, arénákba való hangzást keresték, nem ritkán rockzenei hangmintákkal, addig a Daft Punk egy franciás csavarral a Chicago house és a diszkó felől közelítette meg a dolgot, és nem utolsósorban a vokóder használata is elválasztotta a rendes énekmintákat használó brit kollégáktól. Így amikor az egész big beat színtér gyors tündöklés után hanyatlásnak indult, a Daft Punk sikerrel távolította el magát a süllyedő hajótól.
3. Túl sikeresek a French touch-hoz
Mivel pedig a kilencvenes évek közepén egyébként is megjelent egy teljesen új francia elektronikus popzenei nemzedék, ez is megkönnyítette azt, hogy a Daft Punkot inkább a French touch gyűjtőnévvel ellátott mezőnyhöz sorolják, noha az Air, a Cassius, Laurent Garnier és a Phoenix egymástól egyébként teljesen különböző zenét játszottak. Ezekben az előadókban azonban közös volt az, hogy egyszerre nyúltak a francia popban régóta meglévő elektronikához: a hatvanas évek szintetizátoros úttörői közül is többen franciák voltak, a hetvenes években pedig Jean-Michel Jarre vagy a Space világszerte nagy sikereket aratott. A Daft Punk is merített ebből a francia szintetizátoros örökségből, de egyrészt minden pályatársuknál kreatívabban, másrészt legalább annyira figyeltek az elektronikus zene jelenére, mint a múltjára. Ebben segítségükre volt a menedzserük, a szintén a párizsi klubszíntérről érkező Pedro Winter, és ők maguk is gyakran működtek együtt más francia DJ/producerekkel, elsősorban Bangalter, aki az egyik elkövetője volt az 1998-as év egyik legnagyobb slágerének, a Music Sounds Better With You-nak is, mely a Stardust nevű alkalmi kollektíva egyetlen száma volt.
4. Túl szégyenlősek a sztársághoz
Szintén nem volt előzmények nélküli az image, amit már az első lemez után vett fel a duó: Homem-Christo és Bangalter már akkor is rejtőzködött a nyilvánosság elől, de utána jöttek csak a robotsisakok, melyek aztán két évtizedere összeforrtak a Daft Punkkal. Pedig elég megnézni a Space nagy slágere, a Magic Fly videóját, vagy az ezt követően megjelent együttesekét, mint a Droids és a Space Art, és nyilvánvaló lesz, honnét jöttek a robotok. Cserébe sikerrel kerülték el a popsztársággal járó celeblétet: sosem társult a saját arcuk a Daft Punk zenéihez, interjút is ritkán adtak, és ahogy levették fellépés után a sisakot, meg is szűntek Daft Punknak lenni.
5. Túl tehetségesek az önismétléshez
A duó második albumára, a Discoveryre négy évet kellett várni, de megérte: az első lemez nyers house-os döngölését poposabb, funkosabb, könnyedebb dalok váltották fel, és jobban rájuk nyomta bélyegét a hetvenes-nyolcvanas évek iránti nosztalgia, amely azzal is összecsengett, hogy pont abban az időben jelent meg a popkultúrában a gyakorlatilag azóta is tartó nyolcvanas évek-revival. És a franciák kezében a cikinek tartott műfajok is arannyá váltak. Bár a lemez slágerei (elsősorban a One More Time) egyből népszerűek lettek, és tettek róla, hogy a Daft Punk az új évezred meghatározó együttese legyen, a Discovery hatása igazából évek múlva lett nyilvánvaló: ekkor lett általános az Auto-tune használata; ezt követően került a fősodorba a nu-discónak nevezett irányzat is, és Amerika is később harapott csak rá igazán a csalira, viszont akkor már maga Kanye West dolgozta fel a Harder Better Faster Strongert. Végül a lemez nyomában egy mindennél erősebb francia elektronikus szcéna jött létre, melyet rövidesen a French electro megjelöléssel láttak el (ez is főként Pedro Winter Ed Banger kiadója köré szerveződött).
6. A videoklip jelentőségét is új szintre emelték
A Daft Punk kezdettől fogva pontosan értette a promóció jelentőségét: a Homework kislemezdalaihoz is már olyan rendezők forgattak videoklipet, mint Michel Gondry és Spike Jonze, noha ezt nem segítették komoly kiadói pénzek, egyszerűen tetszettek a számok a rendezőknek. Jonze például nem is hallott előtte a Daft Punkról, csak megragadta a Da Funk egyszerűsége. Ám a Discoverynél itt is sikerült szintet lépni, és az egész album koncepcióját egy anime filmnek rendelték alá (Interstella 5555: The 5tory of the 5ecret 5tar 5y), amely egyszersmind az album klipjeit is magában foglalta, és amely ironikusan ugyan, de igencsak lesújtó képet festett a popbizniszről. Ez utóbbi azonban abszolút összecsengett a Daft Punk filozófiájával, hiszen ugye ők kezdettől fogva kerülték a sztárság minden elemét, és következetesen szétválasztották a saját magánéletüket a popsztár énjükétől.
7. Még amikor látszólag buktak, akkor is nekik volt igazuk
Ha már megkésett hatásról beszéltünk a Discovery esetében, fokozottan igaz volt ez a Daft Punk harmadik albumára, a 2005-ben megjelent Human After Allra. A lemezt a megjelenésekor kifejezetten rosszul fogadták, a rockos hatású, minimalista hangzás sokaknak okozott csalódást, ám mindez megváltozott, amikor egy évvel később turnéra indult vele a duó. A némiképp áthangszerelt dalokat hirtelen megszerette a közönség, és a Daft Punk újra csak azon kapta magát, hogy a hangosabb, keményebb, erőteljesebb hangzásuk megint csak egy teljesen új generációnak szolgált mintául. A nyomában megjelenő French electro formációk, közülük is mindenekelőtt a Justice letarolták a nyári fesztiválokat, és az electro house (blog house, haircut house stb.) gyűjtőnévre keresztelt műfaj az évtized végének uralkodó hangzása lett, a keresztapa pedig a Daft Punk volt.
8. Rászabadították Amerikát az elektronikus tánczenékre
Sőt, a következő évtizedben megjelenő EDM/dubstep robbanás sem jött volna létre az Alive 2007-lemezen megörökített Daft Punk-turné nélkül: az ikonikussá vált piramisból monumentális, lézerorgiás aréna-show-t levezénylő két robot millió előadót ihletett meg, Deadmau5-tól Skrillexen át a párizsi színtér veteránjáig, David Guettáig. A Coachella fesztiválon előadott műsor sokak szerint minden idők egyik legnagyobb hatású performansza volt, mely az addig inkább rockzenére bulizó fehér amerikaiak tömegeivel is megszerettette az elektronikus tánczenét, és amikor 2010 után egyre másra jöttek a kritika által nem sokra tartott EDM-sztárok, többen is a Daft Punkot hibáztatták a mindent elsöprő EDM-őrületért, melyre csak egy ésszerű válasz létezett: továbblépni.
9. Divatos lett az elektronikus tánczene? A gépeket emberekre cserélik
A Daft Punk a 2013-as Random Access Memoriesszal ért el pályája csúcsára, ez a lemez tette repítette a legmagasabb ligába a duót, amely gyakorlatilag szakított az elektronikával és a hangmintákkal, a gépek és hangminták helyét átvették az emberek, a lemezen pedig egymást követték neves vendégszereplők a tagok kedvenc hetvenes-nyolcvanas évekbeli lemezeiről. Sőt, az is a múltat idézte, ahogy a Daft Punk hitet tett az akkorra már kihalófélben lévő nagylemez, mint formátum mellett: talán ez lett az egyik utolsó alkalom, hogy egy albummegjelenésből eseményt csináltak, és azt ilyen komoly marketingkampány idézett meg, ráadásul olyan, vállaltan offline felületeken, mint az óriásplakát vagy a tévéreklám.
10. Még a múltba nézésük is ragályos volt
A húzás bejött, a lemez első kislemezdala, a Get Lucky az év agyonjátszott slágere lett, és díjeső övezte, amerre ment, bár az is igaz, sikerült némiképp elhomályosítani magát az albumot is, mely elég hamar kiesett a köztudatból, és az évtized végi szokásos számvetés alkalmával már nem emlegették a korszak legfontosabb kiadványai között. Ebben az is szerepet játszhatott, hogy a lemez vállaltan retrós hangvétele most először fosztotta meg a Daft Punkot a jövőbe mutató, úttörő jellegétől. Igaz, a Get Lucky hozta divatba az olyan, klasszikus diszkó/funk-hangzást visszahozó slágereket, mint amilyen a Blurred Lines volt, nyomukban pedig a Happy vagy akár a Justin Timberlake-féle Can’t Stop The Feeling. Mégis, a Daft Punk ezt a lemezt már nem turnéztatta meg, és azóta csak más előadókkal együttműködve készített új felvételt, ami így a feloszlás ismeretében arra enged következtetni, mindent elmondtak már, amit szerettek volna.
