2021-ben ünnepeljük a magyar film 120 éves évfordulóját. 1901-ben készült A táncz, Zsitkovszky Béla, az Uránia mozi gépészének rendezésében. Ez volt az első, kitalált és megrendezett jeleneteket tartalmazó magyar film, noha csak leírásokból és egy-két fotó alapján emlékezhetünk rá, mert a néhány perces munka nem maradt fenn. Mikor Zsitkovszky elkészítette a filmjét, néhány éve már lehetett mozgóképeket nézni Magyarországon, és a következő években rohamtempóban terjedt el az új látványosság és technológia, amit idővel egyre többen kezdtek el művészetnek nevezni.
A film azonban előbb volt technológiai innováció, mint művészet. A kettő közötti kapcsolatot az üzlet jelentette: mielőtt művészi rangra emelkedett volna, a filmeknek nagy számban kellett készülniük, ez pedig azt jelentette, hogy gyártásuk és forgalmazásuk köré fokozatosan egész iparág épült. A film magyarországi elterjedésének időszakáról, a hazai filmforgalmazási rendszer kiépüléséről és működéséről kevesen tudtak többet, mint a 130 évvel ezelőtt, 1891-ben született Radó István, aki az ezerkilencszáztízes évek elejétől a negyvenes évek második feléig dolgozott a magyar filmszakmában, tehát eltérő politikai berendezkedések alatt, világháborúk közben is filmes szakember volt és maradt. Visszaemlékezéseit nemrég adták ki Egy filmdramaturg emlékei címmel, és akit érdekel az 1945 előtti magyarországi filmkultúra, annak nagyon érdemes elolvasnia.
Greta Garbo Budapesten járt. Vagy nem
Radó rendkívül változatos eszközökkel érte el, hogy az emberek kíváncsiak legyenek az általa képviselt filmekre, vagyis a Metro-Goldwyn-Mayer stúdió produkcióira. Ő maga 1927 és 1940 között dolgozott az MGM budapesti dramaturgjaként és propagandistájaként, de volt lapszerkesztő és producer is. A dramaturg a némafilmkorszakban feliratírót jelentett, Radó fordította a jeleneteket összekötő angol nyelvű inzerteket, propagandistaként pedig gondoskodott róla, hogy a filmek el is jussanak a közönséghez.
Azt mondtuk, hogy a film is méteráru, a filmhez és a mozihoz nem kellett szakmai képesítés, csak egy kis üzleti ösztön és főleg pénz
– vallotta a munkájáról, ez a szemlélet pedig megmagyarázza, miért voltak hajlandók ő és kollégái a legdörzsöltebb trükkökre is annak érdekében, hogy becsábítsák a mozikba az embereket. A filmek eladásában, egyáltalán a filmkultúra egyik területén sem működtek még akkoriban bevált praktikák. „Ez a filmdramaturg-nemzedék éppolyan fiatal volt, mint maga a film. Valamennyien a múlt század utolsó éveiben születtünk, és az 1910-es években kezdtünk dolgozni. A mozitulajdonosok és filmvállalkozók valamennyien az előző nemzedék tagjai voltak. Senki nem volt köztük, aki azzal kezdte az életét, hogy filmes lesz. Kereskedők, műszeriparosok, nyomdászok, pénzt örökölt értelmiségiek, fényképészek, kávésok, vendéglősök tértek át a jó jövedelmet ígérő új találmány kihasználására, a közönség mindinkább megnyilvánuló érdeklődésének kielégítésére” – foglalja össze generációs tapasztalatait Radó, konkrétan utalva a magyar filmszakma alapító atyáira, köztük a kávéház-tulajdonosból az első filmes nagyvállalatunk vezetéséig emelkedő Ungerleider Mórra.
Radó nemcsak a magyar filmszakma úttörőit és fiatalabb kollégáit ismerte alaposan, hanem a filmes üzletről is mindent tudott, amit akkoriban lehetett. Ezért is nevezte halálakor, 1972-ben az Esti Hírlap a magyar filmtörténet élő lexikonjának.
Ugyancsak elfogadható, még ha szokatlan is, hogy 1926-ban ezer budapesti lakást hívatott fel a nélkülözhetetlen hírrel, hogy a Royal Apolló moziban csütörtökön mutatják be Charlie Chaplin Aranyláz című filmjét.
Egy fokkal merészebb ötlete volt, amikor A színes fátyol című Greta Garbo-film premierje előtt beöltöztette Garbónak Muráti Lili színésznőt, szobát foglalt neki a Gellért Szállóban, újságíró ismerősei között pedig elhíresztelte, hogy Garbo új filmjét reklámozandó Budapestre érkezett. Az Est riportere, aki a Gellértben felkereste volna Garbót, csak a biztos távolban maradó Murátit láthatta a fogadócsarnokban, ő viszont többször is ruhát váltott, mindig más színű kendőben mutatkozva. Jobb híján ez az információ szerepelt csak a lap cikkében, amely Garbo Budapesten volt (?) címmel korrekt módon számolt be róla, hogy a világsztár vagy a Gellértben volt, vagy nem, mindenesetre a héten bemutatják A színes fátyol című filmjét.
Chaplint a munkanélküli tüntetőkkel adta el
A garbós esetből is látszik, hogy Radó tudatosan folytatott meglehetősen tisztességtelen gyakorlatot: igyekezett minél ravaszabbul összekeverni a reklámokat az újságok saját, szerkesztőségi tartalmaival. Ez egyáltalán nem volt szokatlan abban a korszakban, amikor virágzott a forgalmazói megrendelésre készült reklámkritikák műfaja, Kőháti Zsolt filmtörténész kifejezésével a „soronkint pénzelt reklámlelkendezés”, de Radó ebben is tudott nagyot dobni.
Olykor viszont a képzelőerejét és a sajtópiaci tájékozottságát egyszerre használta, mint például Chaplin Aranylázának hirdetése alkalmával. Nemcsak az imént említett telefonos húzásra gondolunk, hanem arra, hogy Radó valamely napilap rendkívüli kiadásában akarta közhírré tenni a Chaplin-bemutató hírét. Rendkívüli kiadást viszont tényleg csak rendkívüli események után volt szokás nyomtatni, nem filmek reklámozásához. A premier előtt Radó megállapodott a Magyar Hírlappal, hogy amennyiben befut egy rendkívüli hír, velük közösen, a Légrády Nyomdában csinálhatja meg az esti kiadást, amelyben a Chaplin-reklám is helyet kaphat. Utána kezdhetett azon izgulni, vajon időben történik-e valami jelentős esemény.
Nem jött semmi. Gyufát ivott egy cseléd, kisiklott egy villamos a Mester utcában, Peru és Chile között kisebb határvillongás tört ki, de »sláger« még nem volt – írja. – Már fél tizenegy is elmúlt, mikor a rendőrségről telefonált az ügyeletes munkatárs: munkanélküliek tüntetnek az Eskü úton a Népjóléti Minisztérium előtt!
Pár perccel később a tüntetők közül néhányan be is törtek az épületbe, Radóék pedig már szedték is a nyomdában a Magyar Hírlap esti kiadását. A lapszám végül fél órával Az Est előtt a rikkancsoknál volt. Csak a címlapja foglalkozott a minisztériumi balhéval, a többi oldal Charlie Chaplinről szólt.
A közélet és a filmmarketing kapcsolata még élesebben merült fel azokban az esetekben, mikor Radó politikai okokból nyúlt bele egy-egy filmbe. Cecil B. DeMille A volgai hajós című filmjét átkeresztelte A Visztula hajósára, mert a Horthy-rendszer cenzúrabizottsága a bolsevik Szovjet-Oroszországgal szembeni ideológiai konfliktus miatt eredeti címén nem engedte volna bemutatni a filmet. Biztos, ami biztos, Radó ki is vágatott néhány jelenetet DeMille filmjéből, ami ugyancsak arra mutat, hogy a filmnek mint műalkotásnak nem volt különösebben komoly értéke a szemében. Igaz, máskor pont ez a hozzáállás vezetett a sikerhez: Radó úgy érezte, a Laurel és Hardy nevű komikusok ezekkel a nevekkel Magyarországon nem fognak labdába rúgni, ezért gond nélkül átkeresztelte őket Stanra és Panra.
Filmpropagandistaként kockázatos filmnek tartotta az Óz, a csodák csodáját is, mert Dorothy útitársai szerinte túl könnyen megfeleltethetők voltak az antant szövetség országainak. Ez már olyan nyakatekert értelmezése a filmnek, ami csak a paranoid világháborús hangulatban juthatott eszébe a cenzoroknak, Radó viszont az ő fejükkel is gondolkodott, és végül úgy emelte magasabb presztízsű filmmé az Ózt, hogy Szabó Lőrincet kérte fel a musical dalszövegeinek fordítására – ezek után a filmet illett engedélyezni.
Elbántak vele a rotációsgép-rombolók és a kabáttolvajok
Radó egyébként többször is közel került a politikához. 1919-ben ő szerkesztette és adta ki a Tanácskormány hivatalos filmszakmai lapját, a Vörös Filmet, de ezen a poszton is inkább volt filmszakmai ember, mint politikai ejtőernyős. Sokakkal ellentétben nem is kellett elmenekülnie a Tanácsköztársaság bukása után, és végigdolgozhatta a Horthy-rendszer első két évtizedét. 1939-től, a jobboldali ideológiát követő és a zsidótörvényeket érvényesítő Filmkamara felállítása után viszont a zsidó származású Radó sem maradhatott a helyén. De nemcsak ideológiai okokból volt nagyon rossz véleménnyel a Filmkamaráról, hanem elsősorban azért, mert szerinte a Turul Bajtársi Egyesület tagjai közül verbuválódott filmkamarai vezetők egyáltalán nem értettek a filmekhez.
Két sikertelen filmrendező – eddigi munkájuk a magyar film legszégyenletesebb kultúrbotrányát idézi –, három-négy, eddig alantas munkát végző, rendezői, produceri ambícióktól és »mellőzöttségük« gyűlöletének dühétől fűtött szakember, néhány szerződés nélküli segédszínész, statiszták, regősök, alkoholisták, hivatásos utcai tüntetők, verekedők, rotációsgép-rombolók, rendőrgyilkosok, kabáttolvajok
– így írta le a hivatalos magyar filmszakmát képviselő testületet.
Igaz, akkoriban már a morgolódáson kívül nem sokat tehetett. Egy darabig „négerként” dolgozott tovább a filmszakmában. Visszaemlékezéseiben rendkívül fontos információkat közöl arról, hogy a stáblistán feltüntetett alkotók helyett valójában kik írtak egy-egy korabeli magyar filmet (A beszélő köntöst például Palásthy Géza helyett Nóti Károly, a Férfihűséget Nagyiványi Zoltán helyett Rejtő Jenő). 1941 őszén aztán Radót toloncházba zárják, decemberben pedig más filmesekkel, mozisokkal együtt internálják Nagykanizsára. Alkatáról és pozíciójáról sokat elmond, hogy a kitelepítésben is sikerült a körülményekhez képest élhető viszonyokat kialakítania. Szerencsére emberséges táborparancsnok keze alá került, aki azt is megengedte neki és a többi filmes internáltnak, hogy bejárjanak Kanizsára süteményért. Erről számol be könyve legviccesebb jelenetében:
Egy napon déltájban Nagykanizsa polgármesterének felesége jelent meg Madarász néni cukrászdájában, és délutáni zsúrjához százötven darab krémest akart vásárolni.
– Nagyságos asszonyom – szabadkozott Madarász néni –, nem tudok százötvenet adni, csak százat.
– Miért? – kérdezte sértődötten a polgármesterné.
– Mert ötven darab mindennap kell az internált uraknak a táborba – válaszolta Madarász néni szerényen és halkan.
1942 tavaszán hazaengedték, és jó kapcsolatainak, valamint keresztény papírjainak – ő maga református, felesége katolikus vallású volt – köszönhetően sikerült túlélnie a vészkorszakot. A náci és nyilas uralom alóli felszabadulás után igyekezett szerepet vállalni az újra induló filméletben, de a kommunisták ekkor már nem kértek belőle. Talán túlságosan is a régi rend képviselőjeként tekintettek rá, nem alaptalanul. 1945 után Radó egy rövid ideig ismét nyeregben érezhette magát, a megalakult filmes szakszervezet titkára lett, 1947-ben azonban elbocsátották.
Derűs természetét ekkor sem veszítette el. „Annak idején azzal vigasztaltuk magunkat és egymást, hogy a később, utánunk felfüggesztett szakszervezeti főtitkárokat még meg is hurcolták, mert letartóztatták vagy internálták őket” – írja visszaemlékezései végén. Radó István a második világháború után jogosan érezhette magát mellőzöttnek, de könyve alapján igazán sikeres ember volt. Tevékeny szerepet vállalt a magyar filmszakma kiépítésében, 1910-től 1947-ig szinte folyamatosan dolgozni tudott választott és hőn szeretett hivatásában, akkor is, amikor zsidósága miatt minden protekciója ellenére ő is életveszélyben volt. És mindeközben Radónak még sikerült jól is éreznie magát.
Radó István: Egy filmdramaturg emlékei. MMA Kiadó, 2020.
