Bulit kért saját halotti torára az AIDS-beteg

1985

Innen húsz mérföldnyire, északra elkezdődött a gyászmise. Yale az órájára pillantott, ahogy végigsétáltak Belden egyik kis utcáján. Charlie-hoz fordult.

– Szerinted is csak egy-két ember jön el a templomba?

– Jobb, ha bele se gondolunk – felelte Charlie.

Ahogy Richard házához közeledtek, egyre több barátjukat pillantották meg, ők szintén arrafelé tartottak. Voltak, akik olyan ünnepélyesen öltöztek fel, mintha itt lenne a gyászmise, mások csak farmert és bőrkabátot kaptak magukra.

A templomban kizárólag a rokonok jelentek meg, a szülők barátai és a papok. Amennyiben halotti torra készülve sütöttek-főztek valamit, az biztos, hogy veszendőbe megy.

Yale megtalálta a zsebében az előző esti virrasztásról szóló értesítést, és valahogy úgy hajtogatta össze, mint gyerekkorában azokat a kis csákókat, amikre jóslatokat írtak a behajtott fülek alá (Híres leszel! Meg fognak gyilkolni!). Itt nem voltak behajtott fülek, de a csákó negyedeiben mondattöredékek árválkodtak: George H. Whitby atya misézik; Drága fiunk, fivérünk, nyugodj; Az élet rövid, és; Virág helyett jótékony célú adományt. Yale úgy érezte, ezek a mondattöredékek elbeszélik Nico sorsát. Az élete rövid volt, és… már a virágok sem segítenek rajta.

Az utcát magas, elegáns házak szegélyezték. A lépcsőkön még kint voltak a töklámpások, azaz inkább tökökből és kukoricaszárból font őszi díszek. Kovácsoltvas kerítések, nyikorgó kapuk. Amikor a járdán már Richard háza elé értek (amely egy impozáns, barna homokkő sorház volt, mellette hasonlóan előkelő épületek álltak), Charlie suttogva megszólalt:

– A felesége rendezte be a házat. Tudod, amikor még nős volt. ’72-ben. – Yale a lehető legkínosabb pillanatban nevette el magát, éppen akkor, amikor Richard szomorkás mosollyal ajtót nyitott. Richard ötlete volt, hogy látszólag heteroszexuális életet éljen a Lincoln Parkban, egy dekoratív nővel. Yale komikusnak tartotta, úgy képzelte, hogy Richard férfiakat rejtett a szekrénybe, valahányszor a felesége hazaszalad a Chanel retiküljéért.

Most összeszedte magát, és Richardhoz fordult.

– Milyen szép az otthonod! – Mögötte már érkeztek a többiek, és betaszigálták a nappaliba Yale-t és Charlie-t.

A ház bútorzatának nem sok köze volt 1972-höz, inkább olyan volt, mintha 1872-ben élt volna a tulajdonosa. Csupa festett vászonkárpitos kanapé, bársony ülőpárnás, faragott karfájú szék, keleti szőnyeg.

Nico ragaszkodott ahhoz, hogy bulit tartsanak.

– Ha kísértet leszek, szerintetek azt akarom nézni, ahogy bőgtök? Ijesztgetni foglak benneteket. Ha azt látom, hogy siránkoztok, lámpákat hajigálok majd a szobában, megértettétek? Sőt, a piszkavasat is feldugom a seggetekbe, de nem úgy, hogy élvezzétek.

Ha csak két napja hal meg, képtelenek lettek volna teljesíteni a kérését. De Nico már három hete halott volt. A család addig halasztotta a virrasztást és a temetést, amíg a nagyapja, akit húsz éve nem látott, ide tudott utazni Havannából. Nico anyja egy rövid házasság gyümölcse. Ezt a frigyet még Castro regnálása előtt kötötték. Anyja egy diplomata lánya, apja egy kubai muzsikus – és ez a vénséges kubai zenész fontos résztvevője volt a temetésnek. Azt a férfit viszont, akivel Nico három évig élt együtt, még csak meg se hívták a templomba. Yale erre gondolni sem bírt, hiszen azonnal erőt vett volna rajta a felháborodás, Nico pedig ezt nem akarta volna.

Tehát három hetük volt gyászolni, és Richard házát most valamiféle erőltetett vidámság töltötte be. Ott volt például Julian és Teddy, a második szint galériájáról integettek az érkezőknek. Feljebb még volt egy emelet, és a mennyezet közepén egy díszes, kerek tetőablak. A ház jobban hasonlított egy katedrálisra, mint maga a templom. Valaki hangosan felnevetett Yale mellett.

– Azt hiszem, illene jól éreznünk magunkat – mondta Charlie. – Yale mintha szarkazmust hallott volna ki párja brit akcentusa mögül.

– Várom a sztriptíztáncosokat – felelte.

Richardnak volt egy zongorája, valaki a Fly Me to the Moon című számot játszotta.

Mi a fene folyik itt?

Egy sovány férfi, akit Yale még soha életében nem látott, odalépett Charlie-hoz, és megölelte. Valószínűleg másik városból érkezett, talán itt élt, de még azelőtt elköltözött, hogy Yale a társaságba csöppent volna.

– Te megfiatalodtál. Hogy csinálod? – kérdezte Charlie. Yale várta, hogy bemutassa őket egymásnak, de a férfi elkezdett hadarva mesélni valakiről, akit ő nem is ismert. Charlie sok társaságban volt központi figura.

Egy hang közvetlenül Yale füle mellett rezegtette meg a levegőt.

– Cuba Libre koktélokat iszunk. – Fiona volt az, Nico húga. Yale odafordult, hogy megölelje, és érezte hajának citromillatát. – Hát nem röhejes? – Nico büszke volt arra, hogy félig kubai, de ha tudta volna, mekkora káoszt okoz a nagyapja érkezése, megvétózta volna a koktélt.

Fiona előző este mindnyájuknak elmondta, hogy nem megy el a temetésre, helyette idejön. Akkor is megrázó volt látni, és tudni, hogy megtartotta a szavát. Fiona eltaszította a családját, ahogy a család Nicót már évekkel a betegsége előtt kirekesztette. (Az utolsó napokban visszafogadták, és ragaszkodtak ahhoz, hogy egy rosszul felszerelt, ám gyönyörűen tapétázott külvárosi kórházban élje le utolsó óráit.) Fiona szemfestéke elkenődött. A cipőjét már levette, de úgy imbolygott, mintha még mindig tűsarkúban lenne.

A saját italát nyomta Yale kezébe – félig tele volt a pohár, a szegélyén rózsaszín folt éktelenkedett. Az ujját Yale felső ajkához érintette.

– El se hiszem, hogy leborotváltad. De jól áll. Úgy nézel ki, mint…

– Mintha heteró lennék.

Fiona felnevetett, aztán elkomolyodott.

– Ó. Ó! Csak nem miattuk kellett? A Northwestern miatt? – Fiona arca tökéletesen alkalmas volt arra, hogy kifejezhesse aggodalmát – a szemöldöke összefutott, ajka pengevékonyra préselődött –, de Yale nem értette, hogy maradt még energiája az érzelmekre.

– Nem – felelte. – Csak tudod, az a helyzet, hogy én vagyok a fejlesztő. Rengeteg idősebb öregdiákkal beszélek.

– Hogy pénzt szerezz?

– Pénzt és műalkotásokat. Különös tánc. – Yale augusztusban kapott állást a Northwestern új Brigg Galériájában, ugyanazon a héten, amikor Nico rosszul lett. Még most sem tudta pontosan, hogy meddig is terjed a munkaköre. – Igazából tudnak Charlie-ról. Mármint a kollégáim. Nincs is ezzel semmi baj. A galériában dolgozom, nem a bankban. – Belekortyolt a Cuba Librébe. November harmadika volt, ilyenkor már nem szokás koktélokat inni, de a délután különösen tavaszias hangulatot árasztott, úgyhogy pontosan erre volt szüksége. A szóda talán felébreszti.

– Bajusszal egészen úgy néztél ki, mint Tom Selleck. Nem szeretem, ha egy szőke férfi bajuszt növeszt. Az olyan kis bolyhos és idétlen. De a sötét hajú férfiakon istenien mutat. Meg kellett volna tartanod. Na mindegy, most inkább Luke Duke-ra hasonlítasz. Jó értelemben persze. Vagy inkább Patrick Duffyhoz. – Yale képtelen volt nevetni, Fiona félrehajtott fejjel, komolyan figyelte.

Yale legszívesebben sírva fakadt volna, de nem tette. Egész nap megpróbálta távol tartani magától az érzelmeit. Három héttel korábban talán együtt sírtak volna, de már kicsit enyhült a gyász, ráadásul itt volt ez a buli mindennek a tetejében, úgyhogy muszáj volt valahogy összeszednie magát. Vidámság.

Mit jelentett egyáltalán Yale-nek Nico? Jó barát volt. Se családtag, se szerető… Nico lett Yale első barátja, miután ideköltözött, ő volt az első, akivel jót tudott beszélgetni, igazán jót. És nem csak olyan helyzetekben, amikor valami bárban, a zenét túlkiabálva mulatozol. Yale imádta Nico rajzait, sokszor ment vele palacsintázni, segített neki, amikor az esti érettségire készült, biztatta, támogatta művészi tehetségét. Charlie-t nem érdekelte a művészet, ami Nico szeretőjét, Terrence-t szintén hidegen hagyta, úgyhogy Yale galériákba, művészeti előadásokra vitte Nicót, és bemutatta őt néhány művésznek. De akkor is. Ha Nico húga így össze tudja szedni magát, akkor nem ez lenne Yale kötelessége is?

– Mindenkinek nehéz – mondta Fiona.

Nicót tizenöt évesen kitagadták a szülei, de Fiona gyakran elszökött, hogy ételt, pénzt és allergiagyógyszert vigyen neki a Broadwayre, ahol négy férfival együtt bérelt lakást. Egyedül ment, a Metra és az El városi vonatokkal a Highland Parktól. Tizenegy éves volt. Később Nico mindenkinek így mutatta be:

– Ő a húgom, aki felnevelt.

Yale nem tudott mit felelni.

Fiona azt mondta, menjen fel, és nézze meg az emeleti szobákat.

– Tisztára, mint a versailles-i kastély!

Yale nem találta Charlie-t a nyüzsgésben. A férfi óriásinak tűnt, de valójában csak egy kicsit volt magasabb az átlagnál – és Yale mindig meglepődött, ha a tömegben nem vette észre azonnal rövidre nyírt haját, rendezett szakállát és álmatag szemét.

Julian Ames most jött le az emeletről, megállt mellette.

– Ebéd óta megy a buli – mondta. – Igencsak el vagyok ázva. – Délután öt felé járt, már sötétedett. Julian Yale-nek dőlt és vihogott. – Átkutattuk a fürdőszobákat. Semmi cucca nincs, vagy ha van, jól eldugta. Valaki talált a hűtőben pár régi popperst. De mi értelme egy nemi vágyat serkentő drognak, ha közben nem szexelünk?

– Ne már! Jézusom! Poppers?

– Komolyan kérdeztem. – Julian kihúzta magát. Egy sötét tincs mindig a homlokába hullott, Charlie szerint úgy nézett ki vele, mint Superman. Vagy úgy, mint egy unikornis – mondta mindig Yale. Most félresimította a tincset és csücsörített. Julianben az a zavaró, hogy túl tökéletes. Amikor elköltözött Atlantából, színészi karrierje érdekében plasztikáztatta az orrát, de Yale úgy gondolta, nem kellett volna. Tökéletlenül jobban kedvelte Juliant.

– Én pedig komolyan válaszolok. Egyáltalán semmi szükség poppersre, amikor egy halott barátunkra emlékezünk.

– De ez nem temetés, hanem buli. – Julian közel hajolt, és cinkosan suttogott. – Olyan, mint az a Poe-könyv, A vörös halál álarca. Odakint jár a halál, de mi idebent remekül mulatunk.

Yale kiitta a koktélt, és egy jégkockát köpött vissza a pohárba.

– Az nem így van, Julian. Nem így végződik a történet.

– Hát, sosem csináltam meg rendesen a leckém.

Julian Yale vállára hajtotta a fejét – mindig ezt csinálta, és Yale folyton azt remélte, hogy Charlie nem pont akkor néz majd oda. Az elmúlt négy évben Yale folyamatosan győzködte Charlie-t, hogy nem lép le egy olyan fickóval, mint Julian, vagy mint Teddy Naples, aki most a galéria korlátján veszélyesen kihajolva integetett egy barátjának, a lába nem is ért le a földre. (Teddy olyan apró, hogy ha leesik, valaki biztosan elkapja, de Yale inkább nem nézett oda.) Charlie bizonytalansága minden alapot nélkülözött, annak ellenére, hogy mindkét férfi szeretett kacérkodni, és mindkettő szemrevaló volt. Charlie alapvetően önbizalomhiányos. Yale javasolta a monogámiát, Charlie mégis azon emésztette magát, hogy ez talán változik. És kiválasztotta a két legszebb férfit Chicagóban, hogy bizonytalanságának természetét rajtuk keresztül értelmezze. Yale elhúzta a vállát Julian fejétől, Julian bágyadtan mosolygott, és odébbállt.

Egyre nagyobb lett a nyüzsgés. Hangzavar visszhangzott az emeletekről. Két nagyon vonzó, nagyon fiatal férfi tálcákat hordozott körbe: aprósüteményeket, töltött gombát és kaszinótojást kínáltak. Yale azon gondolkodott, miért nem kubai ételeket választottak a kubai italok mellé, de Richard valószínűleg minden partira ugyanúgy készült: nyitott ajtó, teli bárszekrény, pincérfiúk aprósüteménnyel.

Persze ez még mindig jobb, mint az álságos virrasztás előző este. A templomnak kellemes füstölőillata volt, de semmi más, ami Nicónak tetszett volna.

– Ide soha életében nem tette volna be a lábát – jegyezte meg Charlie, aztán rádöbbent az iróniára, és kényszeredetten felnevetett. Nico szülei nagy nehezen meghívták Nico szeretőjét a virrasztásra. Úgy fogalmaztak, ez a megfelelő alkalom, hogy a barátok elbúcsúzzanak. Vagyis: ma a gyászmisére ne gyere el! Azaz: a virrasztáson sem kívánatos a jelenléted, de ugye milyen nagylelkűek vagyunk? Terrence viszont igenis eljött a virrasztásra, nyolc barátjával együtt. Ők azért voltak ott, hogy Terrence ne legyen olyan egyedül, és támogassák Fionát, aki meggyőzte a szüleit, hogy hívják meg őket. Kerek perec közölte velük, hogy ha Nico barátai nem jöhetnek el, akkor ő a szertartás kellős közepén feláll, és ezt elmondja az egybegyűlteknek. Ettől függetlenül nagyon sok barátjuk lemondta. Asher Glass például arra hivatkozott, hogy az idegei felmondanák a szolgálatot egy katolikus templomban.

Esküszöm, hogy kiborulnék, és kotonokról kiabálnék trágárságokat.

A nyolc barát hátul ült egymás mellett, öltönyös sorfallal vették körül Terrence-t. Jó lett volna, ha Terrence csendben, feltűnés nélkül meghúzódhat a helyén, de még le sem ültek, Yale máris hallotta, ahogy egy idősebb asszony a férjének magyaráz:

– Az ott. Az a fekete úr. A szemüveges… – Mintha lett volna a templomban másik fekete úr, szemüveg nélkül… És nem csak ez a nő pillantott minduntalan hátra a szertartás alatt, hogy egy antropológus érdeklődésével figyelje, mikor tör ki a zokogás ebből a fekete, meleg emberpéldányból.

Yale titokban Charlie kezét szorongatta – nem elvből, hanem azért, mert Charlie ki nem állhatta a templomokat.

– Ha meglátok egy térdeplőt vagy egy karzatot, máris öt tonna anglikán bűntudat szakad a fejemre. – Ezért aztán Yale vaskos keze a kíváncsi tekintetek elől rejtve néha megsimogatta Charlie csontos ujjait.

A családtagok Nico gyermekkoráról meséltek, mintha Nico még azelőtt meghalt volna, hogy felnőtt. Nico sztoikus, sápadt apja elmesélt egy vicces sztorit: amikor Fiona hétéves volt, nagyon szeretett volna húsz centért gumicukrot vásárolni a kisboltban, de az apja nem adott neki egyetlen centet sem, mert már elköltötte a zsebpénzét. Fiona sírva fakadt. Nico akkor tizenegy éves volt, leült a bolt kellős közepére, és öt percen keresztül csavargatta a még alig mozgó fogát, amíg sikerült kihúznia. Dőlt belőle a vér, és fogorvos apjuk riadtan nézte a kitépett gyökeret. Nico zsebre tette a fogát, és megszólalt:

– A fogtündér este hoz huszonöt centet, ugye? – Dr. Marcus nem akarta Fiona előtt rávágni, hogy nem. – Apa, estig kölcsönadnál nekem egy kis aprót? Majd a fogtündér pénzéből visszaadom – mondta Nico.

Rebecca Makkai: Négy betű

Fordította: Goitein Veronika

Animus, 2020