Spektrum
Kultúra

Alig egy kilós újszülött kislány, született: Auschwitzban

Az On the Spot párosa úgy csinált filmet a holokausztról, hogy a végeredmény mégsem egy holokausztfilm: nem a múltba réved, hanem a jövőt teszi lehetővé. Valahogy így lehet a fiatalabb generációkkal összekötni a holokauszt traumáját most, hogy lassan meghalnak az utolsó szemtanúk.

Orosz Angéla csodagyerek volt. No nem úgy, mint Mozart, vagy azok a járni alig tudó csöppségek, akikkel manapság tele van az internet, mert úgy tudnak, mondjuk, dobolni, ahogy harcedzett metálistenek se nagyon. Orosz Angéla azért volt csodagyerek, mert élt. Ez ugyan önmagában nem szokott olyan óriási teljesítménynek számítani, de ha az ember körbekérdez koraszülött-osztályok környékén, esetleg egykori koraszülött babák szüleinél, rájön, hogy az, hogy egy kisbaba él, rengeteg esetben igenis komoly siker. Ráadásul Angéla, történetünk főhőse, bár időre született, még egy koraszülötthöz képest is nehezített körülmények között jött világra: az auschwitz-birkenaui haláltáborban, titokban, olyan aprócskán és gyengén, hogy az egyszerre volt életmentő és életveszélyes, ugyanis alig egy kilósan sírni sem volt ereje, így világra jötte titokban maradhatott. Már állapotosan elhurcolt, férjétől elszakított édesanyja megjárta Mengele pokoli kórtermeit, még néhány injekciót is kapott a méhébe, egy másik lágerorvos felajánlotta, hogy abortálja a nyolc hónapos magzatot, ám a nő nemet mondott, kockáztatva ezzel, hogy a többi lágerben szült nőhöz hasonlóan őt is elgázosítsák az újszülöttel együtt. Hogy végül ő és kisbabája is életben maradhatott, az kizárólag a vakszerencsének köszönhető – ám az életben maradás ténye, ellentétben a tipikus hollywoodi narratívákkal, itt nem a történet happy endes vége, épp ellenkezőleg: neki, gyermekének, és az ő gyermekének még le kell élni egy teljes életet, megküzdve a holokauszt és a túlélés traumájával. Erről mesél az On the Spot párosa, Cseke Eszter és S. Takács András első egész estés dokumentumfilmje, a Born in Auschwitz (Születési helye: Auschwitz).

Spektrum

A filmek múltfeldolgozó szerepéről sok szó esik, az egyik vitás kérdés pedig itt éppen az, hogy vajon mikor válik túltárgyalttá egy-egy téma. Hogy közelebb lépjünk cikkünk témájához: készült-e már elég holokausztfilm ahhoz, hogy elmondhassuk, hogy össztársadalmi szinten valamiféle megértésre jutottunk? Még messze nem értjük a történteket, és még mindig újabb és újabb történettel kell friss szemszögből világítani a témára? Esetleg már rég túltárgyaltuk, átestünk a ló túloldalára, és a téma újabb említései már csak apátiát váltanak ki? Magánvélemény, de szerintem amíg él és virul az antiszemitizmus, addig a témát nem zárhatjuk le, továbbá amíg vannak új szemszögek, addig a zsáner is abszolút legitim, a Born in Auschwitz pedig éppen arra mutat példát, hogy hogyan lehet új és előremutató aspektusból beszélni a holokausztról.

Mert hát az, hogy a lágerekben csonttá fogyott, megkínzott embereket, a halomban álló holttesteket mutogassa egy film, már valóban némiképp redundánsnak érezhető, hiszen annyi kimagaslóan erős alkotás készült ezekkel a képsorokkal játékfilmes és dokumentarista vonalon egyaránt, hogy bőséggel van alapanyag a konkrétumokkal való szembenézéshez. Tele vannak a könyvtárak regényekkel, memoárokkal, sőt, a könyvesboltok polcaira ma is szinte havonta kerül egy újabb kötet a témában. A szemtanúk, akik ott voltak és túlélték, és képesek voltak beszélni minderről, azok már beszéltek – de az idő közben telik, és ma, hetvenhat évvel az auschwitzi láger felszabadítása után már lassan elveszítjük őket. Így aztán – amellett, hogy a szemtanúk beszámolóit és a borzalmak emlékezetét megőrizzük – talán itt van az ideje, hogy a téma kitárgyalásában lépjünk egyet, kettőt, hármat a generációk lépcsőin, és megnézzük, mit jelent, mit okoz, hogyan van jelen a holokauszt azokban a nemzedékekben, akik nem élték át, „csak” közvetve tapasztalták meg annak traumáját. A Born in Auschwitz pedig épp ezt teszi, ezért tud úgy beszélni a holokausztról, ahogy eddig még egyetlen alkotás sem tudott.

Spektrum

Amit látunk ugyanis, az nem más, mint egy terápiás folyamat története, melyben a holokauszt generációk közötti – divatos szóval transzgenerációs – traumájának feldolgozásáért, feloldásáért küzd egy család három nemzedéke, három nő, nagymama, anya és lánya.

Az igény a legfiatalabb generáció képviselőjében fogalmazódott meg: Kathleen, azaz Kati a cikkünk elején említett, a haláltáborban született Angéla lánya azt a küldetést tűzte ki maga elé, hogy ő bizony szeretné letenni azt a traumát, amit ő édesanyén keresztül a nagyanyjától örökölt meg, éspedig azért, hogy ő már ne adja tovább a saját gyerekeinek. Régi interjúalanyom, Orvos-Tóth Noémi alighanem a tenyerét dörzsölné ettől az esettanulmánytól – és vélhetőleg egyetértene velem abban, hogy ez a feladat nem egyszerű. Kati ugyanis saját maga sosem volt a láger foglya, sosem kellett az életét féltenie, éheznie, fáznia, hisz kisgyerekkora óta a világ egyik legnyugodtabb jóléti államában, Kanadában élt, mégis, a holokauszt sötét árnyéka gyerekkora óta megkeserítette az életét: a nagymamája, az anyja történeteiből ismert nácik üldözték éjjelente rémálmaiban.

Ráadásul a nagyanyjától induló és anyjában folytatódó kényszer, hogy túlélőnek neveljék, folyamatos készenlétbe kényszerítette, már kisgyerek korától: nem lehetett könnyed, vidám és gondtalan kislány, mert mindig készen kellett állnia arra, hogy bármikor beüthet egy ahhoz hasonló krach, mint amikor nagyanyját, már gyerekével – Kati anyjával – a hasában elhurcolták otthonából, elválasztották férjétől és koncentrációs táborba zárták. Az, ha az érzelmek kimutatása felesleges gyengeség, az élet nehézségeinek csupán szóba hozatala az életképtelenség bizonyítéka, nyomot hagy a személyiségen, és ha Kati nem kezdett volna bele a feldolgozás kőkemény munkájába, ez az örökös készenlét alighanem az ő gyerekeinek az életét is megnehezítette volna. S. Takács Andrásék kamerája öt éven keresztül követte Katit és Angélát azon az úton, amelyben gyakorlatilag egymás felé indultak el a terápiás folyamat révén – hisz a trauma nem csak egyenként terhelte őket, hanem közéjük is állt. Anya és lánya beszélget, egyáltalán nem könnyedén, utaznak múltjuk helyszíneire, ütköztetik élményeiket és azt a két belső mozit, ami a közös életük emlékeiből áll, és teljesen eltérő: amire anyja gondoskodásként és életre nevelésként élt meg, azt Kati rideg kiképzésként, és akkor még ott van kettejük teljesen különböző szeretetnyelve – aki érdekel a téma, errefelé olvasgasson.

Spektrum

És mindeközben megjelenik a nagymama, auschwitzi túlélő, Angéla anyjának alakja is, Kati ugyanis rögzítette azt a keveset, amit nagyanyja hajlandó (vagy inkább képes) volt elmondani az Auschwitzban átéltekről. Ám mivel ez minden, ami első kézből a haláltáborról szól, a film ha akarna, se tudna klasszikus értelemben vett, a láger horrorisztikus képeivel és emlékeivel sokkoló holokausztfilmmé válni – ez pedig nagyon jót tesz a filmélménynek, már csak azért is, mert teljesen váratlanul éri a nézőt, aki az Auschwitz szó hallatán azért számított egy bizonyos filmtípusra. És nagyon, nagyon jó, hogy nem azt kapta,

a Born in Auschwitz ugyanis ezzel a finoman lélektani, humánus és okos megközelítéssel lehetővé teszi azt, amire már jó ideje szüksége lett volna a világnak: a holokauszt traumájának újbóli, friss és érvényes újra- és tovább tárgyalását.

A Born in Auschwitz már látható volt több európai országban, a magyar (valamint a cseh és szlovák) nézők számára a Spektrumon debütál ma este, 22 órakor.

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, a 24.hu Facebook-oldalán teheted meg. Ha bővebben olvasnál az okokról, itt találsz válaszokat.

A cikkhez ide kattintva szólhatsz hozzá.
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.