Netflix
Kultúra

Mindegy volt a sátánhívő sorozatgyilkosnak, hogy az áldozata nő, férfi, felnőtt vagy gyerek

A ’80-as évek közepén az addig békésnek hitt Los Angelest egy minden addig ismert szabályt felrúgó sorozatgyilkos kergette egyre nagyobb rettegésbe. Az Éjszakai Vadász néven elhíresült férfit végül akciófilmbe illően kapták el, ám a lebilincselő történet tálalását ezúttal a Netflix úgy elbaltázta, ahogy ritkán szokta: a nyomozásról szóló Éjszakai vadász: Hajsza egy sorozatgyilkos után című dokusorozata lassú, öncélúan véres és olcsón hatásvadász.

Az egyik legizgalmasabb tartalmi trend az utóbbi években, ahogy a streaming-forradalom szerencsésen összefonódott a dokumentarista tartalmak reneszánszával. Az örökké kielégíthetetlen tartaloméhségű szolgáltatók sorra rendelik be a dokumentumfilmeket és -sorozatokat, melyek – köszönhetően a rájuk költött értelmezhető mennyiségű pénznek – végre normálisan néznek ki, nincsenek összecsapva, alaposan körül járt és izgalmasan tálalt témáikkal pedig egymás után bizonyítják: a világ legelborultabb fantáziájú írója sem tud nagyobb őrültségeket kitalálni a valóságnál.

Az HBO ebben is inkább maradt a minőségi szemléletnél, a Netflix viszont kőkeményen ráfeküdt a mennyiségre – ami mellett ugyan a minőségi színvonalat is általában betartják, ám a tömeggyártás okán bizony be-becsúszik néhány olyan is, ami nemigen kerül be a platform olyan büszkeségei mellé, mint a Making a Murderer vagy a Tiger King. Az Éjszakai vadász: Hajsza egy sorozatgyilkos után például így járt.

A profilozós krimisorozatok felívelő népszerűsége nyomán ma már az átlag true crime néző nagyjából tudja, hogy mire figyelnek azok a zsaruk, akik sorozatgyilkosok után nyomoznak: motiváció, áldozattípus, jellegzetes elkövetési módszerek, esetleg a gyilkosságok földrajzi fókuszáltsága. Igen ám, de mi van akkor, ha adott egy elkövető, akinek a tetteiben nincs meg a szokásos szisztematikusság. Aki hol főbe lövi az áldozatait, hol megfojtja őket – olykor eszközzel, olykor puszta kézzel –, máskor kést használ, megint máskor tompa tárgyakat, időnként csonkít, időnként nem, időnként él szexuális erőszakkal, időnként nem. Aki hol életben hagyja áldozatait, hol nem, aki olykor üzenetet hagy a tetthelyen, máskor nem, aki olykor gyerekekre támad, olykor felnőttekre, akik pedig lehetnek férfiak és nők is, a húszas éveiktől nyolcvanon túlig. Ha ennyire válogatás nélkül támad, hogyan kapcsolják össze a tetteit a nyomozók? Hogyan fejtik vissza a tetteiből, az esetleges hibáiból, a támadások helyéből, módszeréből, hogy miért csinálhatja, amit csinál, és aztán mindebből a választ a fő kérdésre, hogy ki ez az ember?

Netflix

Ez volt az alaphelyzet ugyanis 1985-ben, amikor egy rejtélyes támadássorozat kezdődött Los Angelesben. Az elkövető válogatás nélkül szedte áldozatait, mindezt iszonyatos fáradhatatlansággal, néhány naponta, és hiába látták többen is az életben maradottak közül az arcát, a fantomkép nem vezetett eredményre. Még ahhoz is csak egy kezdőnek számító nyomozó megérzése révén jutottak el, hogy összekapcsolják ezeket a látszólag teljesen eltérő, így különböző elkövetőt feltételező eseteket. Ám hiába, a napok csak teltek, az áldozatok sora csak nőtt, és az addig nyugodtnak számító környék lakói lassan elkezdtek életmódot váltani, önvédelmi órákra járni, fegyvereket venni, félni – hiszen egy ennyire kiszámíthatatlan támadónál bárkiből áldozat lehet.

Mivel ez az eset ennyire különösen alakult, és a nyomozás lassan haladt, a történet elmeséléséhez találni kellett valamit, és sajnos, a rendezők, James Carroll és Tiller Russel azt találták ki, hogy a sztorit leginkább a vérrel tudják átadni. Így aztán a sorozat igazi erőszakpornós hangvételben készült el, lassított felvételekben hulló, fetisizált vérrel, a tetthelyek jó alapos exponálásával és azzal, hogy a nyomozás alakulása, valamint az ügyön dolgozó rendőrpáros piedesztálra emelése mellett komoly hangsúlyt fektettek az áldozatok bemutatására. Ami egyébként tekinthető egy fontos és humánus alkotói döntésnek, hiszen miért is „idolizálnák” túl ezt az egyértelműen torz elméjű tettest, és igenis adjunk figyelmet azoknak az embereknek, akik miatta haltak meg.

Ugyanakkor az, ahogy az áldozatok hozzátartozóit párás tekintettel, remegő hanggal, lírai hangvételben, hosszú képekben beszéltetik az elveszített szeretteikről, olyan ízléstelen bulvárhúzás, amilyeneket leginkább a magyar kereskedelmi tévék show-műsoraiban szoktunk végig kínlódni csúcsra járatott szekunder szégyen mellett. Nem a true crime- és a dokureneszánsz csúcsán, pláne nem egy általában a témában élen járó streaming-platformon.

Netflix

Az Éjszakai vadász a lehető legolcsóbb trükkökkel operál: szenzációhajhász, magánügyekben tapicskol némi érzelmi hatásért, jó és gonosz ősi, mitikus, urambocsá meseszerű szembenállására egyszerűsíti le ezt az iszonyatos bűnügyet, tévedhetetlennek és emberileg is támadhatatlannak állítva be a nyomozó párost, és szinte semmit nem mondva arról, hogy a tettes, akit olyan diadalmasan sikerült végül elkapni, tulajdonképpen hogyan is működik. Pedig fontos lenne, hogy a néző megértsen valamit, ami érthetetlennek tűnik, ráadásul a mozgatórugók ismerete a büntetőeljárásban is hangsúlyos. Azzal, hogy a tettesnek (akinek a nevét szándékosan nem írom le, tessék végig nézni a sorozatot) meghagyták azt a saját maga által felépített képét, miszerint ő a Sátán által védett, az ő tetteit végrehajtó eszköz csupán, még az emberi felelősségét is zárójelbe teszi a film. Hiszen gyakorlatilag földöntúli erőként, földre szállt ördögként ábrázolták ezt a szerencsétlent, aki vélhetőleg eleve beteg elmével született, amire az összes elképzelhető emberi trauma és társadalmi nemtörődömség csak rátett egy lapáttal, létrehozva ezt a brutálisan veszélyes embert.

Kapcsolódó
Senki nem születik gyilkosnak, viszont bármelyikünket azzá lehet tenni
Erre egész sor tudományos bizonyíték van, még ha ez próbára is teszi az elképzeléseinket a világról.

Az alkotók több helyütt nyilatkozták, hogy semmiképp sem akarták tovább erősíteni a tettes mítoszát – hát, ez nem sikerült: azáltal, hogy ennek az eleve irracionális agyműködésű embernek még azt a kevés motivációját sem mesélték el, amire fény derült, szándékukkal épp ellentétes hatást értek el. Pedig a férfinek eleve nem volt semmi szüksége az idol-szerep erősítésére: így is topless fotókkal bombázták fiatal nők tucatszám, hiszen a rejtély és a sötétség, megfejelve a hírnévvel, sokaknak maga volt a szexepil. Az, hogy a „Gonosz” létezik, és egyes emberek egyszerűen gonosznak születnek, persze, nagyon jól hangzik, de ténynek nehezen nevezhető. Pszichológusok, pszichiáterek sora kutatja, hogy mitől tesznek emberek elképzelhetetlen gonoszságokat, az eredményekről érdemes például megnézni az Őrült, nem elmebeteg című, ragyogóan okos HBO-dokumentumfilmet. Az Éjszakai vadász viszont úgy beszél ezekről a jelenségekről, mintha a kriminálpszichológiát soha nem találták volna fel, mintha nem tudnánk semmit a sorozatgyilkosok elméjéről, mintha a nézőközönség csupa kisgyerekekből állna, akiket a nagyi rémmesékkel ijesztget. Mindezzel együtt, persze, ki lehet hámozni a sorozatból a lényeget, és az akut true crime-igényt is kielégíti épp, de ez a színvonal ma már, ekkora versenyben messze nem elég.

Az Éjszakai vadász: Hajsza egy sorozatgyilkos után (Night Stalker: The Hunt for a Serial Killer) a Netflixen nézhető négy darab nagyjából ötvenperces epizódban.

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, a 24.hu Facebook-oldalán teheted meg. Ha bővebben olvasnál az okokról, itt találsz válaszokat.

A cikkhez ide kattintva szólhatsz hozzá.
Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.