Ennek a cikknek a legtöbb olvasója még biztosan nem hallott Fran Lebowitzról, de legyenek nyugodtak: Fran Lebowitz sem hallott önökről. Ennek ellenére mégis van egy alapvető különbség, méghozzá az, hogy Lebowitz, ha megkérdezik, bármiről és bárkiről elmondja a véleményét. Ebben nem akadályozza meg, ha nem ért valamihez. Nagyszerű sztorijai és száraz riposztjai vannak, és biztos benne, hogy mindig igaza van. Legalábbis ez az a szerep, amelyet évtizedek óta alakít otthonában, New Yorkban. Valósággal összenőtt a várossal, ott találta meg az identitását és a munkáját. Ami tulajdonképpen az, hogy ő New York-i.
Szakmája szerint egyébként Lebowitz író. Két esszégyűjteménye jelent meg a hetvenes-nyolcvanas évek fordulóján, majd írói válságba került, ami nagyjából negyven éve tart. Ez idő alatt átképezte magát olyan díszértelmiségivé, aki közéleti, kulturális és életvezetési kérdésekhez egyaránt rendszeresen és nagy kedvvel szól hozzá. Nyilatkozatai és a megélhetését biztosító előadásai leginkább stand-up fellépésekre hasonlítanak. Lebowitz nem csinál gondot belőle, hogy saját magát ismétli, és újra meg újra elmeséli ugyanazokat a sztorikat Andy Warholról, akinek baráti társaságába bekerült a hetvenes években, Az operaház fantomja musicalváltozatának bemutatójáról, ahol halálra rémült, hogy a valóságban is ráesik a csillár, vagy az idióta turistákról, akik az utóbbi húsz évben ügyetlen téblábolásukkal, fölösleges kérdéseikkel és csillapodni nem akaró fogyasztási lázukkal csaknem élvezhetetlenné tették számára New Yorkot. „Csináljatok úgy, mintha ez egy város lenne” – üzeni nekik a róla szóló netflixes sorozatban, amelynek a címe is ebből a mondatból lett kiemelve: Pretend It’s a City.
Zsémbessége, nyers stílusa és ellentmondást nem tűrő kinyilatkoztatásai ellenére – sőt, inkább azok miatt – Lebowitznak rengeteg rajongója van. Közéjük tartozik Martin Scorsese, aki tíz éve már csinált róla egy portréfilmet az HBO-nak. Public Speaking volt a címe, de aki kíváncsi az új netflixes sorozatra, annak az előzményt teljesen fölösleges megnéznie. A történetek egy része szinte szóról szóra ugyanaz, ahogy néhány beállítás és képi megoldás is visszaköszön. Közben Lebowitz tíz évvel idősebb lett, már hetven felett jár, de ez sem a lendületén, sem a külsején nem látszik – talán csak annyiban, hogy most még jobban hasonlít Konrád Györgyre.
A Pretend It’s a Cityben viszont Scorsese jelenléte is erősebb. A hét epizód különböző témák szerint épül fel – közlekedés, testmozgás, kulturális élet és hasonlók –, az egyes részekbe pedig a vonatkozó történeteket és okfejtéseket vágják be Lebowitz előadásaiból és a vele készült beszélgetésekből, amelyek közül a Scorsesével forgatott, többórás interjú a legfontosabb. Nem mellesleg Lebowitz ebben a szituációban nyitott a leginkább a párbeszédre, a Scorsesével folytatott dialógusaiból ismerhetjük meg a legjobban. Ennél is nagyobb öröm látni Scorsesét, ahogy hallgatja Lebowitzot, és folyamatosan rázkódik a válla a néma röhögéstől, olykor pedig ki is tör belőle a nevetés.
Ha a Pretend It’s a Cityből semmit nem tudnánk meg Fran Lebowitzról vagy New York városáról, a göcögő Scorsese látványa miatt akkor is megéri belenézni a sorozatba.
A Pretend It’s a Cityt 2019-ben forgatták, tehát olyan emberek beszélgetnek benne, akik – hála Istennek – szót sem ejtenek a nyamvadt koronavírusról. Tavaly a New York-iak kénytelenek voltak megismerni városuk másik arcát: a bedeszkázott kirakatokat, a szűk lakóterekben terjedő vírustól pánikba eső időseket és az elégtelen egészségügyi szolgáltatások miatt aggódó családokat. Mindennek még nyoma sincs Lebowitz és Scorsese sorozatában, emiatt olyan nézni, mintha időgéppel visszautaztunk volna egy sokkal élhetőbb világba. Na, nem mintha Lebowitz elégedett lenne a vírustalan városával.
Ennek ellenére világos, hogy Lebowitz imádja New Yorkot. Ez a város élteti őt, és csak itt történhetett meg, hogy a fél életét nyilvános zsörtölődéssel töltő, írásokat nem közlő írónő komoly rajongótábort verbuváljon maga köré.
A Pretend It’s a Citynek nemcsak visszatérő történetei és poénjai vannak, hanem refrénszerűen ismétlődő jelenetei is. Ezek közé tartozik, ahogy Lebowitz feszülten elsétál a klub bejárata előtt, ahova előadást tartani érkezik, majd visszafordul és bemegy; ahogy határozott, katonás léptekkel halad az utcán, rutinosan és ingerülten kerülgetve a bámészkodókat; vagy az, ahogy a nyelvét öltögetve figyeli, milyen hatást vált ki szellemes bemondásaival Scorseséből és alkalmi közönségének más tagjaiból.
Ha örökös panaszkodása és szarkasztikus stílusa meg is tévesztene minket, ezekből a képekből egyértelmű, hogy Fran Lebowitz tökéletesen meg van elégedve magával és azzal, ahogy él. Semmi kedve az internettel és az okostelefonokkal foglalkozni (egyiket sem használja), a klímaválság pedig valójában hidegen hagyja („amikor a bolygó elpusztul, én szerencsére már biztosan halott leszek”). Egy másik városból, egy másik világból maradt itt. Most, hogy ez a világ még távolabb került tőlünk, hirtelen jobban megbecsüljük, hogy lehetőségünk nyílik meghallgatni őt.
Mintha egy városban lennél (Pretend It’s a City), 2021, 7 epizód, Netflix
