A mentális egészség az utóbbi években egyre stabilabb helyet kap a közbeszédben: ha mellékesen megemlítem egy beszélgetésben a terapeutámat, arra ma már egy hasonló korú fiatal felnőtt nem kínos csenddel reagál, hanem megkérdezi, az enyém hol praktizál, és ajánlom-e. A téma normalizálódásából – mint ahogy általában a tabuk felszámolásából – az egész társadalom profitál, ez pedig fokozottan igaz arra a jelenségre, ami a gyász kapcsán látszik: az élet vége, a hospice-jelenség, a halál, a gyász és annak feldolgozása komoly olvasottságú cikkek, teltházas előadások témája, és ha nem is tömegesen, de egyénileg vagy csoportban tudnak szakértő segítséget kapni a gyászolók. Ám mivel mindezzel együtt a gyásszal foglalkozni még mindig rétegjelenség, és a tabu még messze nem omlott le, a fentieknél még fontosabb, hogy a filmművészetben is egyre gyakrabban bukkan fel a téma – ami mind a tabudöntéshez, mind a széles közbeszédbe leszivárgáshoz jócskán hozzátesz. Ebben a munkában vesz részt a Pieces Of A Woman is, Mundruczó Kornél első olyan filmje, ami teljesen nemzetközi stábbal, angol nyelven készült, és amely fesztiválturnéja és néhány, a díjesélyek miatt kötelező amerikai mozis vetítés után a napokban debütált világszerte a Netflixen – és hál’ istennek még nem rombolták porig valami fájdalmasan suta magyar címmel.
A történet ismertetése nem tart sokáig: egy fiatal pár – ahol egyébként a nő, Martha Amerikába kivándorolt magyarok leszármazottja – első gyerekük születésére készül, már megvolt a babaváró buli, Martha elköszönt a kollégáktól a szülési szabadság idejére, már megvan a szép tágas családi autó, a gyereknek szobája és neve is van, szülésfelkészítésre is jártak, így viszonylagos nyugalomban készülnek a kislány érkezésére. Azt már korábban eldöntötték: a baba otthon születik majd meg, elő is vannak készülve rá, van bábájuk is, igen ám, de a szülés beindulásakor kiderül, hogy a bába nem tud elszakadni egy nehéz szülésről, így egy másik bábát küld maga helyett. Vele sincs alapvető gond, kézben tartja az eseményeket, a baba szívhangjának elgyengülésére mentőt hívat, a kislány megszületik, felsír, szülei karjukba vehetik – ám aztán valami elromlik, és hiába minden, a kiérkező mentők nem tudnak segíteni, a baba meghal. Martha a trauma sokkjában azonnal elszigeteli magát mindenkitől, a szintén sokkos párjától, az anyjától, attól még, hogy ők is szenvednek a gyászban, nem tud hozzájuk kapcsolódni, ebben az élményben egyedül van, és egyre jobban egyedül is marad, ahogy lassan kizár mindenkit az életéből.
Az eseménydús, traumatikus nyitány után a film éppen úgy „kiürül”, ahogy főhőse: a szó nagyon szoros értelmében ez után már alig történik valami, apró mozzanatok, hétköznapok a túlélés jegyében, üresség, némaság, hideg – legalábbis ezt éli át Martha, és ezt éljük át vele mi, nézők is. Mert közben a világ halad, a múlhatatlan mozgás, az idő, az események indifferenciája felfoghatatlan, gördül tovább minden, ami Marthának személyes tragédia, az a világnak médiabotrány, bírósági ügy, teendők és döntések és elvárások, amelyekkel Marthának mindenki szerint foglalkoznia kellene, neki azonban erre a világon semmi kapacitása nincs. Ami egyébként tűpontos ábrázolása a friss gyásznak, a robotpilótával, az elszigetelődéssel, a trauma és a gyász légüres-légszomjas tereivel, az elveszített gyerekhez mániákusan keresett kapaszkodókkal, és az ezzel párhuzamosan zajló elidegenítéssel, a hétköznapi teendők működtetésének képtelenségével együtt.
A nőtől olyan kérdésekre várnak, sőt követelnek választ, amelyekre fogalma sincs, mit kellene válaszolnia, amikről még nem tudja, mit gondol, leginkább nem gondol semmit, mert ahol a gondolatainak kellene lenniük, ott csak az újra és újra lejátszott filmszalag és a fájdalom van. Döntéseket kell hoznia, amikor ezek a funkciói nem működnek még. Élnie kellene tovább, de furcsamód elfelejtette, hogy kell azt csinálni – ezek mind-mind megtörténnek a friss veszteséget gyászolókkal, tessék csak megkérdezni egy gyászolót. Vagy éppenséggel elhihetik nekem is, „been there, done that”, még a természet körforgása mint gyászfeldolgozás és vigasz-szimbólum működését is saját bőrömön tapasztaltam.
Wéber Kata forgatókönyvíró és Mundruczó Kornél rendező – akivel interjúztunk is a film bemutatója előtt – mindezt alighanem jól tudja maga is, de legalábbis alaposan utánajárt, Vanessa Kirby (vele szintén készült interjúnk, méghozzá Velencében) pedig tökéletesen el is játszotta – csak remélni merjük, hogy filmbeli partnere, Shia LaBeouf bántalmazási botránya nem veszi el Kirby és a film esélyeit a díjszezonban –, mert amit látunk, az tökéletesen hiteles. Megengedve, hogy nyilván nem minden gyász ilyen: biztos van, aki tud funkcionálni, és belekapaszkodik a vele gyászoló családtagjaiba, szerelmük megerősödik a gyászban, és így tovább. De ennek a nőnek ezek a darabkái így estek szét, így próbálta őket újra összerakosgatni.
Ugyanakkor a gyász vákuumának érzékeltetése alighanem sok lehet egyes nézőknek: ezt a minden amerikai mivolta ellenére ízig-vérig európai filmes hagyományt idéző filmnyelvet unalmasnak találhatják, eseménytelennek érezhetik, ami történik. Vagyis némi európai szerzői filmek nézésében szerzett gyakorlat nem árt a Pieces Of A Woman finomságainak befogadásához. Ahogy a film az idő múlását, a nihilt icipici részletekben érzékelteti, ahogy a szereplők kinéznek, ahogy sminkelve, öltöztetve vannak, ahogy beszélnek, az mind-mind nagyon európai, még Martha film végi katartikus monológja is, ami pedig a legközelebb lép az amerikai fogalmazásmódhoz. Ám még ha ez az európai filmnyelvi érzékenység meg is van, Mundruczó filmje akkor sem lesz könnyű filmélmény:
De aztán meg mi másra is lenne jó a film mint olyan, mint megmártózni más sorsokban.
A Pieces Of A Woman a Netflixen nézhető, 126 percben. 24.hu: 8/10
