Helló először is el akarom mondani hogy nagyon szeretem a zenéd elvesztettem a csodálatos feleségem rákban és a drága fivérem Covid-19-ben az a kérdésem hozzád hogy voltál képes továbblépni miután elvesztetted a fiadat néha annyira nehéz folytatni az életet
El tudjuk képzelni, hogy ezt az örvénylő, központozás nélküli, kétségbeesett kérdést nekiszegezzük mondjuk Justin Biebernek, Bonónak vagy Adele-nek, majd válaszként egy hosszú, személyre szóló üzenetet kapunk, amiben kedvenc énekesünk nemcsak érzékenyen reagál a helyzetünkre, de univerzális bölcsességekkel is ellát? Ugye, hogy nem. Ilyesmi legfeljebb rajongói vágyfantáziákban, vagy hatásvadász kívánságműsorokban fordulhatna elő. Persze eszünk ágában sincs ezért a sztárokat hibáztatni, hiszen saját tapasztalatból tudjuk, hogy minőségi kapcsolatokat kiépíteni és fenntartani még a hétköznapokban, földi halandóként is nehéz. Az odafigyelés, a nyitottság, a ránk zúduló üzenetek átgondolt megválaszolása ugyanis nem jön magától – komoly erőfeszítést igényel.
És akkor gondoljunk csak bele, milyen lehet, amikor ezt a privát világunkat hirtelen sokszorosára tágítja a hírnév ősrobbanása, és immár nemcsak maroknyi rokonunk, barátunk és ismerősünk kíváncsi ránk, de százezrek, vagy akár milliók akarnak belépni, vagy legalább belelátni az életünkbe. Abszurd, aránytalan helyzet, csaknem tarthatatlan. A technológia persze ezt is megkönnyíti. Instagram, Facebook, YouTube, Twitter, interjúk, tévészereplések és még egy sor platform áll rendelkezésre a rajongótáborunkkal való kapcsolatépítésre. Ki lazázik, a közvetlenségre és a spontaneitásra gyúrva, ki inkább profizmust sugároz és komolykodik, vagy viccelődik, esetleg provokál ezeken a felületeken.
Épp ezért egészen rendkívüli az, amit Nick Cave, a kultikus zenész-dalszerző csinál. A cikk elején idézett szívszaggató kérdést ugyanis neki címezte egy rajongója, ő pedig nemcsak elolvasta azt, de elmélyült választ is adott rá. Ahogy sok-sok másikra is, lett légyen a téma személyes tragédia, Isten léte, az alkotói válság rejtelmei, Elvis nagysága, a járvány, a hétköznapi gonoszság mibenléte, az éjszakai cigarettázás gyönyörei, a heroinfüggőség, a kegyelem fontossága, az atomháborútól való rettegés, vagy egy szerb Nick Cave-tribute zenekar kihívásai.
Nincs moderátor
Bármit kérdezhetsz tőlem. Nem lesz moderátor. Ez közted és köztem zajlik. Lássuk, mi sül ki belőle. Szeretettel, Nick
– ígéri Cave követőinek két-három éve indult honlapján, amelyet The Red Hand Files névre keresztelt egyik leghíresebb dala, a Red Right Hand nyomán. És ígéretét eddig be is tartotta, amit bizonyít, hogy az elmúlt két évben csaknem 130 kérdést válaszolt meg a maga költői, érzékeny, szellemes és olykor nyers stílusában. A koncepció első blikkre hasonlít a GQ magazin kifejezetten jópofa videó-sorozatára, az Actually Me-re (Tényleg én vagyok), amelyben híres színészek, zenészek, modellek válaszolnak meg rajongói kérdéseket az interneten. Ám ezek a haknik épp a kuriózumértékük miatt lehetnek katartikusak és szórakoztatóak, így a bemutatott dolog képtelenségét leplezik le – Daniel Radcliffe ugyanis nem igazán szokott kommentelni a Harry Potter-es Facebook-vitáinkba, ahogy Noel Gallagher sem mondja el észrevételeit egy átlagos szerdán a YouTube-ra feltöltött Wonderwall-feldolgozásunkról. Mindig mágikus pillanat, amikor ledől a láthatatlan fal az idol és az őt csodáló arctalan tömeg között. Ilyenkor ugyanis kiderül, hogy az a bizonyos tömeg nem is arctalan, hanem hús-vér emberekből áll, akiknek saját érzéseik, vágyaik, fájdalmaik és gondolataik vannak. Nick Cave-nél ezt senki nem képes jobban bemutatni.
A régóta Angliában élő ausztrál zenésznek persze jó ideje különleges kapcsolata volt a közönségével, aminek fő oka, hogy ő nem hagyományos értelemben vett énekes vagy frontember, sokkal inkább egy rock and roll-sámán. Teljesen mindegy, hogy egy meghitt hangulatú klubban, a Sziget nagyszínpadán vagy épp a Sportarénában lép fel, minden koncertjét képes nagy közös szeánsszá alakítani. Dalaival, könyveivel és intenzív színpadi jelenlétével egy mitikus figurát hívott életre az évek során, aki mintha minden dalába hozzánk szólna, mégis megközelíthetetlen marad. A saját szertartásait a kezdetektől nagy átéléssel celebrálta, a zeneipar üres rítusaival viszont sokáig hadilábon állt. 1996-ban például udvarias levélben kérte meg az MTV díjátadó szervezőit, hogy töröljék őt a Legjobb férfi előadó kategória jelöltjei közül, mert nem képes a művészetét az ilyen rendezvényekkel közös nevezőre hozni
Mindig úgy véltem, hogy a zeném egyedi és személyes, és kívül fekszik a méricskélések birodalmán. Senkivel sem állok versenyben. A múzsámmal való kapcsolatom rendkívül törékeny, így kötelességemnek érzem, hogy megvédjem minden olyan hatástól, amely fennmaradását veszélyeztetné. Ő a dal ajándékával érkezik hozzám, én pedig viszonzásul megadom neki a tiszteletet, amit érdemel – ez esetben azt, hogy ne tegyem ki olyan méltatlan helyzeteknek, mint az ítélkezés és a versengés.
Ezt akár kisujjeltartós allűrként vagy világra szóló pozőrségként is elkönyvelhetnénk, de Cave pózai mögött egy évtizedeken át megélt, következetes ars poetica rejlik. Ő a zenét és a dalszerzést ugyanis nem puszta szórakoztatásnak, sokkal inkább spirituális útkeresésnek tekinti. Ez a gondolkodásmód a kezdetektől jellemezte, de csak fokozódott nála, amióta egy váratlan családi tragédia majdnem agyonnyomta a benne élő kreativitást.
Hogy élne tovább a szívemben, ha egyszer meghalt?
Nem túlzás azt mondani, hogy Nick Cave egész életében a halálról énekelt. Akármerre fordulunk egyszerre költői és brutális alkotói világában, mindenütt árvízbe, kivégzésbe, balesetbe, túladagolásba és persze végeérhetetlen gyilkosságokba ütközünk. Egyik leghíresebb lemeze a beszédes című Murder Ballads, amelyen összesen 76 halálesetet számoltak össze a rajongók. Ehhez a rekordméretű hullahegyhez mindössze tíz balladára volt szüksége. A spirituális keret persze itt sem maradt el: a vérgőzös albumot záró Death Is Not The End például azzal vigasztalta a hallgatót, hogy a halál korántsem egyenlő a véggel.
Aztán 2015 nyarán fia, a 15 éves Arthur Cave lezuhant a brightoni sziklákról, és szörnyethalt. A lesújtott zenész még jobban visszahúzódott a nyilvánosságtól, és új albumának már megkezdett felvételeit is csak nehezen tudta befejezni. Végül azonban épp a munka segített neki a továbblépésben: a bő egy évnyi teljes médiacsend után megjelent Sketelon Tree album a gyászfeldolgozás megrázó lenyomatává vált. A lemez mellé készült fekete-fehér 3D-s dokumentumfilm pedig még mélyebbre ment: az Andrew Dominik által rendezett One More Time With Feeling nemcsak a stúdiómunkát mutatja be, de a padlóra került Cave tépelődéseit is meghallgathatjuk arról, hogyan veszti el az értelmét minden a trauma árnyékában. „A barátaim jó szándékkal olyanokat mondtak, hogy a fiam a szívemben tovább él. Nem értettem ezeket a szavakat, mert amikor a szívembe néztem, csak káoszt és kétségbeesést találtam” – idézi fel ezt az időszakot.
A lemez és a film után a gyászát nyilvánosan is felvállaló Cave-et elárasztották a személyes hangvételű üzenetek a világ minden részéről, ami sorsfordító élmény volt a számára. A záporozó történetek és kérdések ráébresztették, hogy a közösség ereje még sokkal-sokkal nagyobb az életében és művészetében, mint addig gondolta. Ettől kezdve egészen új szintekre mélyítette el a közönséggel való kapcsolatát. A Skeleton Tree 2017-2018-as turnéján már nemcsak ő ereszkedett alá a színpadról, hogy bevesse magát a nézők közé, de egy szimbolikus gesztussal el is törölte a demarkációs vonalat, és felvitte őket a színpadra. Nem egy szerencsés rajongót ragadott ki a tömegből, ahogy az gyakori show-elem a rockkoncerteken, hanem vagy száz embert hívott fel maga köré a fináléra, hogy legagresszívabb és legéteribb dalait már együtt adják elő. Ennek a nyitásnak az elképesztő közösségteremtő erejét élőben tapasztalhattam meg Budapesten és Belgrádban is, utóbbi azóta is életem legnagyobb koncertélménye.
A folyamat pedig innentől kezdve megállíthatatlan volt. Cave 2018-ban „párbeszédes” szólókoncerteket kezdett adni, ahol csak ő volt jelen meg egy zongora, és persze a rajongók, akik bármit kérdezhettek tőle. Elmondta, hogy mindig jobban szerette az efféle kérdezz-felelek dramaturgiát a hivatalos interjúknál. A közönség ugyanis szerinte legtöbbször sokkal keményebb, mélyebbre ásó, játékosabb és végső soron komolyabb kérdéseket tesz fel, mint az újságírók. Fogalma sem volt, hogy mi történik majd a beszélgetések során, de épp ez tette izgalmassá a dolgot. „Ha pedig mégis borzalmasan sül el, még mindig játszhatok pár dalt a zongorán. De nem tudom, valami azt súgja, hogy jó lesz ez” – indokolta döntését, és a beszámolók alapján bevált a megérzése.
A közönség nem szeppent meg a ritka lehetőségtől, és olyan természetességgel kérdezett, szembesített, osztott meg személyes történeteket, vagy akár szállt vitába idoljával a koncertek során, ahogy az barátok között szokás. Ebből a szokatlan koncertsorozatból nőtte ki magát a 2018 őszén induló levelezős honlap, a The Red Hand Files, amely még tovább demokratizálta a művész-közönség viszonyt. Itt már nem kell jegyet váltani, se sorban állni, hiszen bárki írhat kérdést, és aztán bárki el is olvashatja a válaszokat.
Az első megválaszolt levél írója épp arra a kérdez rá, hogy a gyász és a közönséggel szorosabbra fűzött kapcsolata megváltoztatta-e őt dalszerzőként. Cave hosszú válaszlevelében kifejti, hogy Arthur halála után sokáig nem tudott dolgozni, mert elvesztette a rácsodálkozás képességét. Márpedig szerinte ez adja a művészi alkotófolyamat magját. Idővel azonban ráébredt, mi az a két dolog, amivel visszaszerezheti saját hangját: a munka és a közösség.
Észrevettem, hogy a munka segít visszatérnem az életbe, de arra is, hogy nem vagyok egyedül a gyászommal, és hogy sokan éltek a magatok fájdalmaival és gyászával. Éreztem ezt a fellépéseink során. Nagyon erősen éreztem, hogy szenvedéseink élménye a kötőszövet, ami összetart minket.
Kurvára hátborzongatóan úgy hangzol, mint én
Cave a dalokon keresztül tehát visszaírta, majd visszakoncertezte magát az életbe. A későbbi levelekben számtalanszor tanúsítja, hogy ez nemcsak érzelgős szöveg, tényleg komolyan veszi mások gyászát, dilemmáit és persze örömeit, vagy fura vízióit is. Pedig nem kis felelősség tanácsokat adni, ha végső soron vadidegen emberek fordulnak hozzánk a legszemélyesebb kérdéseikkel:
- „Szeretnék gyereket vállalni, de minden olyan borzalmas mostanság. Mit tanácsolsz?”,
- „Hogyan tudnám abbahagyni a világvégétől való rettegést?”,
- „Hogy bocsáthatunk meg valakinek, akit nagyon szeretünk, de valami igazan borzalmasat követett el ellenünk?”
- „Tízéves vagyok és amióta az eszemet tudom, a te zenédet hallgattam, az vett körül mindenhol. (…) Egyik barátom sem hallgat semmit, ami menő, érdekes vagy gyönyörű volna. Hogy fogja befolyásolni a későbbi életem, hogy ennyire korán rátaláltam a zenédre? Köszönöm”
- „Az utóbbi évben meghalt az apám, a nővérem és az első szerelmem és úgy érzem, kommunikálnak velem, főleg álmokon keresztül. Segítenek nekem. Ti is éreztek néha ilyet Susie-val, hogy a fiatok, Arthur veletek van, és beszél hozzátok valami módon?”
- „Szerda 21:49 van, épp eleredt az eső. Meggyújtok egy cigarettát az erkélyen, míg szól egy bakelit lemez. Nézem az esőt, és rádöbbenek, hogy minden szarság és kegyetlenség ellenére ebben az elbaszott világunkban vannak olyan értékes pillanatok, amik arra utalnak, hogy muszáj lennie Istennek, vagy valaminek, ami nagyobb nálam, nálad, mindenkinél. Hogy érzel Istennel kapcsolatban? De tényleg.”
Az ilyen kérdéseket nem szabad egy felszínes, odakent válasszal bagatellizálni. A nagy megfejtések viszont könnyen sarlatánná tehetik az embert, aki bárkinek szívesen osztogatja a mirelitbölcsességeket, anélkül, hogy lenne valódi rálátása az adott élethelyzet összetettségére. Cave mindkét csapdát elkerüli azzal az egyszerű „trükkel”, hogy mérhetetlen alázattal áll a feladathoz. A lehető legőszintébben és legjobb tudása szerint próbál felelni, de nem tesz úgy, mintha mindenre tudná a megoldást. A hangvétel bizalmas, de sosem bizalmaskodó. Olyan intenzív figyelemmel és törődéssel fordul a kérdésekből felderengő személy méltósága felé, ami egészen ritka, különösen az internetes fórumok bugyraiban. Mivel az egész kezdeményezés a gyászban fogant, a veszteség és a gyógyulás lehetőségei visszatérő motívumai a párbeszédnek. Cave több válaszában is megírja, hogyan nyerték vissza szép lassan értelmüket a hétköznapok, anélkül, hogy a fájdalmon túllépett volna. Egy őszi reggel azon kapta magát, hogy képes megszólítani Arthurt, és azóta minden egyes nap, és minden egyes fellépéskor maga mellett érzi őt.
De azért akadnak bőven könnyedebb pillanatok is. Amikor például egy alkotói válságban leledző holland dalszerző kétségbeesetten érdeklődik nála, nem tudna-e lepasszolni egy dalszöveget, mert épp teljesen leblokkolt, Cave készséggel felajánl pár félbehagyott ballada-versszakot, hogy bajlódjon velük nyugodtan, ha van hozzá türelme. Egy belgrádi Nick Cave-imitátornak pedig nemcsak elismerően véleményezi a színpadi teljesítményét („kurvára hátborzongatóan úgy hangzol, mint én”), de inget is postáz neki Angliából, miután az imposztor arra panaszkodott, hogy Szerbiában nem tud olyan ruhákat venni, mint amiket Cave hord. Amúgy visszatérő téma az alkotás folyamata, a spiritualitás, a járványélmények, és a tágan értelmezett politika is, amelynek során Cave kifejti lesújtó véleményét a „letiltás-kultúrájáról”, az úgynevezett cancel culture-ről, amely szerinte megrabolja az embereket a kreativitás egyik fontos elemétől: a hibázás és a komfortzónánkból való kilépés lehetőségétől.
Cave kapcsolata tehát 2020-ban is eleven maradt a közönséggel, pedig fellépései nyilván neki sem lehettek, és zenekarával, a Bad Seedsszel meghirdetett turnéját kétszer is le kellett mondania. A rendkívüli helyzetre volt zenei válasza is: nyáron streamelt koncertfilmje, az Idiot Prayer – Andrea Bocelli húsvéti áriái mellett – a legszebb sűrítménye volt annak a melankóliának és magánynak, amit 2020 hozott sok ember életébe. A üres milánói dóm helyett ő egy másik monumentális térben, a londoni Alexandra Palace-ban énekelt egyedül. Azt persze ő sem titkolja, hogy semmit nem vár jobban, minthogy újra találkozhasson a közönséggel:
A színpadon állva azt érzem, hogy egy hihetetlen erős igény árad felém a közönségből. Felismerem, mert bennem is megvan. Végső soron ez a kapcsolat egy kölcsönös függésre épül, ami túllép a puszta szórakoztatáson és a szakrális dimenziójában mozog. Azért mondom ezt, mert a fellépés számomra egy módszer arra, hogy az ember lehámozza magáról az egóját és önteltségét, és kitáruljon a közönség számára, kölcsönös elismeréssel adózva egymás embersége előtt. Ennek során egy egyszerű, de mély kapcsolódás jön létre, amelyben a közönségnek és az előadónak is van felelőssége. Kézen fogjuk egymást, és túllépünk önmagunkon egy magasabb spirituális kölcsönösség felé, amelynek segítségével helyrebillenthetjük egymást. Ha ez sikerül, valami fenségeset hozunk létre. Azt hiszem, az évek során a közönségem és én teljesen megértettük ennek a kapcsolatnak a lényegét. Elcipeltük egymást erre a magaslatra, és mind érezzük a kölcsönös és sürgető hívást, hogy elforduljunk az individuális szenvedéseinktől, és kibaszottul elveszíthessük önmagunkat.
Amíg erre nem nyílik lehetőség, addig ott a The Red Hand Files, amit érdemes olvasgatni, mert jelenleg ez az egyik legjobb oldal az interneten.
