Paterson (2016)
Ha a filmeknek rendeznének eseménytelenség-bajnokságot, a Paterson jó eséllyel indulhatna a dobogós helyezésért. Jim Jarmusch mozgóképes merengése izgalmakkal nem igazán szolgál, inkább olyan, mint a kedvenc gyerekkori pokrócunk, amibe időnként jó beburkolózni, és megfeledkezni az odakint tomboló bajokról. A Patersonban nemhogy a világot nem kell megmenteni a pusztulástól, de még a szó hagyományos értelmében vett konfliktusokat is nagyítóval kell keresni a cselekményben, és úgy általában bármit, amit filmes történésnek szoktunk nevezni. Hacsak nem vesszük ide azt, hogy a hétfőből kedd lesz, a keddből pedig szerda, egyszer lerobban a helyi járat, moziba megy egy szerelmespár, két ember beszélget a padon, illetve háztartási balesetet szenved egy verseskötet.
Kettős életet élő főhősünk buszsofőr-költő, akit Patersonnak hívnak és Paterson városkájában vezet egy helyi járatot, miközben verseket ír a hétköznapokban rejlő szépségről. Jarmusch sikeresen lényegíti át költészetté az önismétlést, rámutatva az élet rímeire és félbemaradt soraira is. A film így egyszerre banális és poétikus, a repetitív jelleg ellenére sem válik unalmassá, inkább valami megnyugtató harmónia árad belőle. És a szívmelengető tanulság, hogy nem kell feltétlenül apokalipszis, bűnügy vagy királydráma hősének lennünk, hogy érdekes film készüljön az életünkről. (Jankovics Márton)
Bor, mámor, Provence (2006)
Ridley Scott filmjével méltatlanul bánt el a kritika, talán azért, mert a rendező és Russell Crowe újabb közös munkájától olyan grandiózus drámát vártak volna, mint a Gladiátor. A Bor, mámor, Provence viszont nem a kardozós történelmi filmek híveit szólítja meg, hanem azokat a középkorú férfiakat, akik negyvenéves korukra halálosan megunták multis középvezetői állásukat, és az életközépi válság egy irgalmasan enyhe formájaként inkább lemezboltot nyitnak, vagy elmennek pékinasnak a helyett, hogy elhagynák a családjukat.
A Crowe által játszott, hasonlóan megkeseredett figurának magyar sorstársainál sokkal több pénze van, ezért megteheti, hogy elköltözik Franciaországba egy apróbb birtokra, amit pont megörökölt szeretett bácsikájától. Ott aztán rájön, hogy az irodai gályázásnál sokkal jobb Marion Cotillard társaságában üldögélni a tornácon, és gyümölcsös újbort kortyolgatni. Scott próbálkozik ugyan valamiféle nevetséges konfliktussal az idegen férfi és a helyiek között, de valójában mindenki egyformán jól érzi magát a filmben, ami nem is csoda, hiszen gyönyörű tájon élnek, és gyakorlatilag folyamatosan isznak, bár igaz, csak keveset, az íze kedvéért. „A szőlő ihatatlan bort produkál, ez nagyszerű! Tehát szükséged van egy önológusra” – vázolja barátja a főhős legkomolyabb problémáját, de ne aggódjunk, az önológus, vagyis a borszakértő is hamar megérkezik. (Kránicz Bence)
Mi vagyunk a legjobbak! (2013)
– Nem hallottátok még, hogy a punk halott?
– Egy frászt halott!
Vágja rá reflexből iskolatársai akadékoskodására Klara, a 13 éves stockholmi kiscsaj, és tulajdonképpen igaza van. Állítását nemcsak fiús öltözködésével és vagány tarajával támasztja alá, de azzal is, hogy hasonlóan különc barátnőjével, a tüsi hajú és szemüveges Bobóval saját punkbandát alapítanak. Apró engedményt azért tesznek az establishment felé, mivel beveszik a zenekarba a pár évvel idősebb Hedviget is, aki velük ellentétben tud zenélni, sőt, még kottát is olvas. A svéd Lukas Moodysson ugyan korábbi filmjével, a torokszorító Lilja 4-everrel bizonyította, hogy tud igazán tragikus kamaszsorsot is filmre vinni, de a Mi vagyunk a legjobbak! sokkal harmonikusabb oldalát mutatja be a tinédzserlétnek. Ez persze korántsem jelenti azt, hogy eltagadná a családi és iskolai feszkókat, vagy a bandán belüli vitákat, de mindezt nem valami nagy drámára futtatja ki, hanem feloldja a gyógyító hétköznapiságban, valamint Bobóék bájos és humánus lázadásában a világ ellen. (J. M.)
Arcélek, útszélek (2017)
Ha békés, kellemes, derűs filmélményt keres valaki, ezzel a tüneményes francia filmmel sosem nyúlhat mellé. A francia újhullám legendás filmes alkotója, Agnès Varda és a vizuális művész JR közös, művészi road movie-ja ugyan nem játékfilm, hanem doku, de a zsáneren belül azt a szűk réteget képviseli, amikor nem vaskos lánctalpakon közlekedik a dráma, a nyomor és a fájdalom – épp ellenkezőleg: itt csak bölcs elengedés van és megható emberi kapcsolódások, kiirthatatlan életigenlés, valamint a művészet mindent és mindenkit felemelő ereje. Egy idős és egy fiatal, egy nő és egy férfi, de egy valami közös bennük: az alkotás öröme, mely bölccsé öregíti a fiatalt, és a játékosság, ami fiatalon tartja az öreget. Varda és JR egy fotóstúdióvá-nyomdává alakított furgonban járja a francia vidéket, beszélgetnek, embereket, tájakat fotóznak, falragaszokban örökítik meg a mindennapok, a munka, az ember szépségét. Béke, szépség – mi kell még egy ilyen év után? Az Arcélek, útszélek a Cinegóról kölcsönözhető pár száz forintért. (Bodnár Judit Lola)
Tengerparti jelenet
Képzeljünk el egy párhuzamos világot, amiben Fábry Sándor nemcsak Magyarország egyik legnépszerűbb humoristája és talkshow-házigazdája lett volna évtizedeken át, de mindeközben meditatív és/vagy véres művészfilmekkel hódította volna meg a nyugati cinefileket. Na, ha ez sikerült, akkor körülbelül meg is kaptuk Takeshi Kitanót, aki a japán standup koronázatlan királyából vált a távol-keleti ország egyik legegyedibb, európai top fesztiválokon is rendre díjazott szerzői filmesévé. Berobbanását főleg a költőien erőszakos gengszterdrámáinak köszönheti, ám 1991-ben, két bűnügyi film közé beillesztett egy kis pihenőt, amiben kézjegyéből az erőszak kimaradt, és csak a költőiség maradt.
A Tengerparti jelenet egy szemétszedőként dolgozó süketnéma srácról, Shigeruról szól, aki megjavít egy törött szörfdeszkát, és hihetetlen kitartással gyakorolni kezd. Szintén süketnéma barátnője mindenben támogatja, egy idő után pedig még egy szörfverseny is képbe kerül, de Kitano komótos történetvezetése kábé olyan távol esik a hagyományos sportfilmek versenydramaturgiájától, mint egy zen buddhista tájkép a Doctor Strange akcióorgiájától. Az együgyű, repetitív cselekmény és a szintetizátoros kísérőzene hipnotikus elegyet alkot, mintha csak rokona lenne a partot kitartóan nyaldosó hullámoknak. A tenger pedig, Kitano többi filmjéhez hasonlóan itt is központi szimbólum, ami a napi nyűgöktől való megváltás, új kihívások, és végtelen lehetőségek horizontját kínálja Shigerunak és nekünk is. (J. M.)
Heaven Can Wait (1943)
A klasszikus Hollywood jellemzően nem a konfliktusokat mellőző filmekről híres. Sőt, a stúdiórendszer aranykorában készült produkciókkal szemben alapvető elvárás volt, hogy tisztán és érthetően vázolt tétjei legyenek a történetnek, és a főhős lehetőleg többféle feladatot is megoldjon. Ezért is tekinthető különlegesnek a mindig remek Ernst Lubitsch kései munkája, a Bús-Fekete László színdarabjából készült Heaven Can Wait (A mennyország megvár), amelyben voltaképpen semmiféle komolyabb kihívás nem áll a főhős előtt. Miért is állna, ha egyszer meghalt? A film arról szól, hogy Henry Van Cleve a pokol kapujában áll, és kedélyesen elcseveg a Sátánnal, aki szeretné kideríteni, saját birodalmában találjon-e helyet a frissen elhunyt férfinak, vagy netán felfelé küldje tovább.
Ez valójában nem is kérdés, tekintve, hogy Henry Van Cleve egyszerűen csak egy rendes fickó, aki egy életen át szerette a feleségét, és amikor esetleg összevesztek, akkor is meg tudták beszélni a problémáikat. Lubitsch jeleneteket mutat be Van Cleve és családja életéből, és közben elragadó polgári világot ábrázol, egy olyan alkotó józan bölcsességével, aki pontosan tudja, hogy a Német Császárság világa és kultúrája, amelyben felnőtt, úgy süllyedt el, mint Atlantisz. A Heaven Can Waitet nézni tehát pont olyan, mint lekuporodni a kandalló elé szenteste, ajándékozás után, és arra gondolni, hogy az élet végső soron nem is annyira reménytelen. (K. B.)
Nyár (Leto, 2018)
A Nyár a „nosztalgia olyasmi iránt, amit sohasem éltem át” filmje: Kirill Szerebrennyikov, a Putyin-rendszer ügyeletes ellensége elérte, hogy vágyakozzak vissza időben és térben, mondjuk, a nyolcvanas évek Leningrádjába, csak hogy saját bőrömön tapasztalhassak meg egy, a kommunista párt által engedélyezett rockkoncertet a párt hivatalos rockklubjában. Ebben a filmben az a legszebb, hogy bár a néző pontosan tudja, ez az időszak a Szovjetunióban korántsem volt könnyű, sőt, ám ez a film láttán eszébe sem jut, mert itt a kiszabadulás, a „csakazértis rockandroll”, a zene rejtélyes, kínlódó megszületése és a tábortűz melletti gitárszó öröme a főszereplő. Kicsinyke szellemi szabadságukat féltve őrző fiatalok zenélnek, isznak, szeretnek, ökörködnek, világmegváltanak. Ennyi. És ennyi elég is. A Nyár a Cinegóról kölcsönözhető, letölthető vagy előfizetéssel nézhető. (B. J. L.)
First Cow (2020)
Év elején a berlini filmfesztiválon mutatták be, nyáron pedig már az internetre is felkerült Kelly Reichardt gasztrowesternje, amely eszményi anti-2020-as filmnek tekinthető. A First Cow (magyarul Első tehén) a 19. század közepén játszódik Oregon állam gyönyörű, erdős vidékein, és arról szól, hogy két ember szeretne finom fánkot sütni. Ehhez meg kell fejniük az egyetlen tehenet a környéken. A mai amerikai film legjelentősebb női rendezője ráérősen, de nagy figyelemmel és empátiával mutatja be hőseink útját a kocsmából a faluszéli kunyhóig és vissza, miközben alaposan szemügyre vesszük a fák gyökérzetét is, akörül ugyanis gazdagon tenyésznek az ehető gombafélék. Aki idén kivételesen nem kezdett el kovászolt kenyeret sütni, és születésnapi ajándéknak sem közösségi kertparcellát vásárolt, annak elég, ha megnézi a First Cow-t, máris átérezheti a kistermelői életvitel minden szépségét és fáradságát. (K. B.)
Totoro – A varázserdő titka (1988)
A Totorót a tavaszi karantén kitörésekor fedeztük fel, mint a tö-ké-le-tes karanténfilmet: szabad, tágas terek, erdő, mező, a természet varázslata, és közben minden nagyon rendben van. Ahogy az a Ghibli filmjeinél gyakran megesik, itt is alig van tulajdonképpeni esemény, konfliktus még annál is kevesebb: ez a tüneményes történet annyiról szól, hogy egy apuka két kislányával vidékre költözik, hogy közelebb legyenek a kórházban gyógyuló anyukához. De a kórház, a betegség csak halvány árnyék, nincsen olyan nagy baj, és a két kisgyerek legfőbb dolga, hogy minél alaposabban bejárják a fantázia mesés birodalmát, Totoróval, az óriási, futni, repülni, csodát tenni képes szellemnyuszival (na jó, hogy rendszertanilag valóban nyúl-e, az kétséges) és barátaival.
És miközben végtelenül tüneményes dolgok történnek velük, ezek a kislányok megtanítanak egy sor olyan életvezetési tanácsot, amire idén igazán figyelnünk kellett volna: családtagjainkkal legyünk kedvesek és türelmesek, keressünk csendes, önálló tevékenységeket, legyünk hálásak lakóhelyünk komfortjáért, gondozzuk kapcsolatainkat és növényeinket, valamint nevessünk annyit, amennyit csak lehet, mert az elűzi a félelmet. A Totoro – egyébként egy sor más Ghibli-filmmel együtt – fenn van a Netflixen. (B. J. L.)
A séf (2014)
És ha már szóba kerültek az újrakezdést fontolgató, pocakot eresztett, középkorú férfiak, muszáj felemlegetnünk a filmrendezőt, aki külseje alapján emblémája lehetne ennek az embertípusnak. Jon Favreau-ról, a Vasember, A dzsungel könyve és hasonló Disney-szuperprodukciók alkotójáról van szó, akinek bizonyára elege volt belőle, hogy csak efféle filmeket bíznak rá, ezért leforgatta az utóbbi évek egyik legkevésbé burkolt szerzői önvallomását egy szakácsról, aki Michelin-csillagos étteremben dolgozik, de inkább ahhoz lenne kedve, hogy burritót süssön a food truckjában.
Miután szándékosan kirúgatja magát a munkahelyéről, ez össze is jön neki, ettől kezdve pedig a főhős – maga Favreau játssza, ki más? – látványosan jól érzi magát a haverjaival meg a gyerekével, akikkel együtt indul kéjutazásra az Egyesült Államok legszebb üdülőhelyeire, és közben minden szembejövő embernek teker egy burritót. A séf tökéletes reklámot csinál a mexikói konyhának, a lakóautóknak és New Orleans városának, valamint magának Jon Favreau-nak, aki a film legképtelenebb túlzásaként azt is beleírta a forgatókönyvbe, hogy Scarlett Johansson mindenáron le akar vele feküdni. (K. B.)
+1 Slow Tv
Ha az eddigi filmek még így is túl idegborzolónak bizonyulnak, akkor sincs ok a kétségbeesésre. Végső mentsvárként még mindig ott Slow Tv, ami természetesen a skandinávoknál lett először hatalmas siker, azóta pedig már a világ egyéb részein is hódít. A műfaj alapkövét a norvég köztévé rakta le, amikor a Bergen és Oslo közötti vasútjárat 100. évfordulóján élőben közvetítette a hét és negyed órás vonatutat. A hülye ötlet váratlanul akkora siker lett, hogy azóta sokkal feljebb emelték a lécet, és megdöntötték a leghosszabb élő dokumentumfilm Guinness-rekordját is: egy komplett tévés stábbal 134 órán keresztül közvetítettek egy tengeri hajóutat, és volt olyan pillanat, amikor mindezt két és félmillió ember nézte élőben.
De nem az utazás az egyetlen téma, azt is milliók követik a tévében, hogy emberek horgásznak vagy gyapjúpulóvert kötnek, arról már nem is beszélve, ahogy leég a tűzifa a kandallóban.
»Hogy mi?! Ilyet nem lehet tévében megcsinálni. Ez lehetetlen!« Mikor ezt halljuk, tudjuk, hogy jó úton járunk
– mondta pár éve a 24.hu-nak a Slow Tv egyik ötletgazdája, Thomas Hellum, aki szerint mindig az a céljuk, hogy az emberek első reakciója a hitetlenkedő nevetés legyen. Ha tehát valakinek még a Bor, mámor, Provence is túl megterhelő, de filmezni szeretne, előszeretettel ajánljuk figyelmébe a Bergen–Oslo vonatutat, ami teljes egészében visszanézhető a YouTube-on. (J. M.)
