Kultúra

Milliók nézik a tévében, ahogy valaki pulcsit kötöget. De mi ez az őrület?

Jankovics Márton
Jankovics Márton

újságíró. 2018. 03. 21. 20:20

Képzeljük el, hogy a magyar köztévén híradók, vetélkedők és reklámok helyett 24 órán át azt figyelhetjük, hogy horgászok horgásznak, avagy élőben izgulhatjuk végig, ahogy a legelésző birkától eljutunk a gyapjúpulóverig. Képtelenségnek hangzik? Norvégiában hatalmas rajongótábora van a slow TV-nek, ami homlokegyenest szembe megy a mai tévés trendekkel, és elsőre tényleg eszelős ötletnek tűnik. De miért kattantak rá tömegek az egyenes adásban közvetített unalomra? Ez valami skandináv hepp, vagy nálunk is sikerre lehetne vinni? Interjú Thomas Hellum producerrel, a slow TV egyik feltalálójával.

Csak, hogy számokban lássuk a siker léptékét: volt olyan hétvége, amikor 2,5 millió ember, vagyis a norvég lakosság mintegy fele figyelte a köztévén, hol tart éppen a Bergen és Kirkenes között közlekedő hajó, és közben hogy legelészik egy tehén a parton.

A közvetítés öt és fél napon keresztül tartott megszakítás nélkül, amivel a leghosszabb élő dokumentumfilm Guinness-rekordját is megdöntötték.

Nem is kicsivel: az addigi 13 óra helyett 134 órára emelték a lécet. Csaknem tíz éve indult a slow TV-forradalom, amelynek elsöprő sikere mindenkit meglepett. Magyarországról nézve különös, hogy épp a norvég közmédia, az NRK állt a kísérleti projekt élére. Azóta is őrültebbnél őrültebb műsorokat csinálnak, a műfaj mégsem veszít a népszerűségéből. Ennek okait fejtegettük Thomas Hellummel, aki a márciusi Think Nordic című konferencián járt Budapesten.

Mikor nyugalomra vágyunk, első lépésként megteszi, hogy kikapcsoljuk a tévét. A slow TV-vel felrúgták ezt az alapszabályt. Hogy jött az ötlet, hogy szembeússzanak az árral?

Az egész a Bergen-Oslo járat száz éves évfordulójával kezdődött, amely egy 500 kilométer hosszú, csodálatos vasúti vonal Norvégiában, hegyekkel, völgyekkel, alagutakkal, hóval, napsütéssel és csodálatos kilátással. A norvég köztévénél már tervben volt egy átlagos hosszúságú, hagyományos dokumentumfilm, amiben beszélő fejekkel és archív felvételekkel felmondják a történetét. Épp az ebédlőben ültünk és kávézgattunk, amikor egyikünk megszólalt, hogy kéne egy különleges rádióműsort csinálni Norvégia 1940-es német megszállásának évfordulójára: valós időben jelentkeztünk volna be a helyszínekről, mintha épp akkor történnének az események. Nagyon tetszett az ötlet, de már csak két hetünk volt az évfordulóig, így ezt képtelenség lett volna megcsinálni. Viszont elkezdtünk azon agyalni, mi másra húzhatnánk rá ezt a formátumot. Egyszer csak valaki benyögte: mi lenne, ha felvennénk a hét órás bergeni vonatutat, és leadnánk főműsoridőben?

Fotó: Bielik István / 24.hu

Nem nevették ki?

Dehogynem!

Ha egy kocsmában, sörözés közben merül fel az ötlet, simán lehet, hogy az egész csak egy kósza vicc marad, amit másnapra el is felejtünk.

De szerencsére ebédidő volt, így nem hagyott minket nyugodni a gondolat, és másnap újra szóba jött a megbeszélésen. Még akkor is nevettünk, de elkezdtünk agyalni a megvalósítás részletein. Végül felhívtuk a tévé vezetését, akik először nem is értették, mit akarunk. Kérdezték, milyen hosszú lesz a műsor, mire mi mondtuk, hogy hét óra. „Oké, de maga a műsor milyen hosszú lesz?” – kérdeztek vissza. Aztán mikor leesett nekik, miről is van szó, ők is nevetésben törtek ki.

Viccnek tényleg jó, de elég kockázatos vállalkozásnak hangozhatott… Hogyhogy mégis belementek? Ráadásul pont a közmédia, ami nem mindig az innovációról híres?

Úgy, hogy fordítva tették fel a kérdést. Nem azt tartották szem előtt, hogy mit kockáztat az NRK azzal, ha műsorra tűz egy eszelős programot. Inkább azt kérdezték maguktól: mit kockáztatnak, ha nemet mondanak egy őrült ötletre, amely épp a saját alkalmazottainak jutott eszébe. Végül szóltak, hogy vágjunk bele, és négy kamerával felvettük az utat.

Gondolom, arra azért senki sem számított, hogy ekkora siker lesz.

Azt hittük, hogy egy extrém műsort forgatunk kétezer norvég tévézénézőnek, akik valamiért különösen rá vannak kattanva a vonatozásra. Kísérletként tekintettünk az egészre. Akkor még nem használtuk a slow TV kifejezést sem, mert magunk sem tudtuk, mit is csinálunk tulajdonképpen.

Hányan nézték végül a bergeni vonatutat?

1,2 millióan, legalábbis ennyien kapcsolódtak be hosszabb-rövidebb időre, mert azért nem mindenki nézte végig. Ennek persze köze volt az időzítéshez is. Péntek este, főműsoridőben adták le, és váratlanul a nap eseménye lett, szájról-szájra terjedt a híre, és egyre többen kapcsoltak oda. A Twitterre feltöltött képeken látszott, hogy egy csomó buliban is ez ment a háttérben, ahol az emberek levették a hangot, és feltették hozzá a saját zenéjüket. A későbbi műsorainknál még erősebb volt a bevonódás. Mikor öt és fél napon át közvetítettünk élőben egy hajóutat a norvég partok mentén, az tényleg össztársadalmi eseménnyé vált. Sokan ehhez igazították a napirendjüket. Volt, aki beállította az ébresztőjét hajnali kettőre, mert tudta, hogy a hajó épp akkor ér majd egy gyönyörű fjordhoz, és nem akart lemaradni róla.

Első pár alkalommal még magyarázhatja a sikert az őrült ötlet újdonságértéke, de Norvégiában már lassan tíz éve töretlen a slow TV sikere. Ez vajon minek köszönhető, és hogy lehet ebben fejlődni?

Igyekszünk minden alkalommal újra feltalálni magunkat és a műfajt. Ennek köszönhetően mára mi lettünk saját magunk legfélelmetesebb ellenségei, hisz egyre nehezebb olyan ötletekkel előrukkolni, amit a kilenc év alatt még nem csináltunk meg, és amivel kitűnhetünk a tévéműsorok dzsungeléből. A célunk még mindig az, hogy az emberek első reakciója a hitetlenkedő nevetés legyen, és az ötletünket hallva azt feleljék:

„Hogy mi?! Ilyet nem lehet tévében megcsinálni. Ez lehetetlen!” Mikor ezt halljuk, tudjuk, hogy jó úton járunk.

Fotó: Bielik István / 24.hu

És épp milyen őrültségen dolgoznak mostanában?

Júniusban lesz a híres zeneszerzőnk, Edvard Grieg születésének 175-dik évfordulója. A születésnapján lejátsszuk a teljes életművét élőben, ami 28 óra élőzenét jelent. Különböző helyszíneken, több zenekar játssza majd több mint egy teljes napon keresztül megszakítások nélkül. Nemcsak hosszú lesz, de a kultúránkhoz kötődik, és Grieg élettörténetét is el tudjuk mesélni a szerzeményein keresztül.

Ez szinte akciófilmnek hangzik az egész estés pulóverkötés vagy a 134 órás hajóút mellett.

Kétségtelenül mozgalmasabb. Mégis slow TV, mert hosszú, itt és most történik, és nem törjük meg benne a valós időt. Ez a műfaj is több oldalról közelíthető. A vonat- és hajóutaknál fogunk valami hosszú eseményt, és témává tesszük. A pulóverkötésnél vagy a tűzhely-közvetítésnél pedig fogunk egy témát, és elnyújtjuk jó hosszúra. Mindkét irányba működik a dolog!

Ötletként mindegyik rettentő szórakoztató, de hosszú órákon keresztül nézni más. Nem unalmas?

Nem feltétlenül. Persze lehet az, de akkor is egy nagyon kellemes módon. Mikor nyaralunk és leülünk egy sörrel nézelődni a tengerparton, lehet, hogy unatkozunk kicsit, de szükségünk is van erre, hogy kiszakadjunk a mindennapi pörgésből. Aztán meglátunk valamit a vízben, ami hirtelen felkelti az érdeklődésünket.

A sikerük mintha azt mutatná, hogy már nagyon hiányzott a tévézésből egy kis nyugi és unalom…

Azt hiszem, a legjobb pillanatban álltunk elő az ötlettel. Természetesen nem mi próbálkoztunk ilyesmivel először, de esetünkben minden feltétel megvolt ahhoz, hogy rétegdologból egy országos jelenséggé nője ki magát. Az emberek kicsit belefáradtak a gyors vágásokba és hatalmas drámákba, és jól esett nekik a ráérősebb tempó. A slow TV amúgy korábban is helyet kapott a képernyőn, csak gyakran álcázta magát: a Tour de France például tökéletes példája a műfajnak, ha elvonatkoztatunk attól, hogy éppen versenyeznek. Minden megvan benne; a táj, az élő közvetítés és az extrém hossz is. Izgalmat teremteni azonban verseny nélkül is lehet.

Fotó: Bielik István / 24.hu

Akkor mégsem csak a relaxáció a cél?

A slow TV valakinek  nyugalmat jelent, mást meg izgalomban tart. Mivel élő a műsor, sosem tudhatjuk, mi történik a következő pillanatban. Vajon milyen hosszú lesz az alagút, amelybe épp beleszáguldunk a vonattal, vagy mikor fogja ki a horgász az első lazacot? Csak zárójelben jegyzem meg, hogy a műsorban három óra után volt az első kapás. Mindez épp olyan izgalmas, mint az élet maga.

Egy híres norvég író mondta egyszer, hogy az élet akkor a legjobb, ha kicsit furcsa. Na, mi ezt a furcsaságot sem spóroljuk ki a műsorainkból.

Áll emögött átfogó életfilozófia? Kötődik az elmélyültebb jelenlétet meghirdető slow mozgalomhoz?

Nem igazán, de a műfaj nagy előnye, hogy rengeteg irányból közelíthető. Gyakran kérdezik tőlem, hogy érdekel-e az avantgárd művészet, szoktam-e meditálni, vagy van-e a slow TV-nek politikai üzenete. Ezt mind bele lehet látni, ám engem az egész kizárólag a történetmesélés szempontjából izgat. Hogyan mondhatok el másként egy-egy sztorit a nézőknek? Nincs szükség felfokozott drámára, hogy lekössük a néző figyelmét. Mikor 10 órán át közvetítjük a miniatűr konyhának berendezett madáretetőt, kit ne kezdene kínozni egy idő után a kérdés, hogy vajon egy mókus vagy egy énekesmadár érkezik-e legközelebb? Egészen apró szinteken is működik az izgalomkeltés.

Ilyen végtelenített, madárfigyelő streamek szoktak lenni a neten is. Milyen pluszt ad hozzá, hogy ezt nem a YouTube-on látjuk?

Egyfajta közösségélményt, ami a neten kevésbé van meg a határtalan választék miatt. Ha a jó öreg tévén nézed az élő közvetítést, tudod, hogy mindez most történik, és sokan mások is ott ülnek a tévé előtt ugyanezt nézve. Utána persze sokan kitárgyalják a közösségi médián, így a netes platformok is részei a közösségi élménynek. A tévé viszont olyan, mint egy ablak a világra, ami még mindig őrzi a varázsát az ilyen eseményvezérelt műsorok esetében. A sportközvetítések jelentik a leglátványosabb példát erre, de a slow TV is egy picike szelete ennek.

És ez valami jellegzetesen skandináv, vagy univerzális sztori? Bárhol sikert arathat a slow TV?

Az általam említett történetek jellegzetesen skandinávok, mert a mi tájainkhoz, szokásainkhoz és kultúránkhoz kötődnek, de maga a műfaj univerzális. A finnek is csináltak saját műsort, egy szauna felépítését közvetítették az alapoktól, aminek náluk hatalmas kultúrája van. Az ausztrálok egy híres vasúti vonalukat mutatták be így, és a britek is próbálkoztak egy part menti hajóút vágatlan bemutatásával. Persze nyuszik voltak, és csak két órát mertek bevállalni.

Nem arról van szó, hogy a norvégok különlegesen őrültek vagy agyalágyultak lennének. Szerintem máshol is működhet a dolog, csak meg kell találni a megfelelő témát.

Segítsen kicsit! Magyarországon mi lehetne az?

Ebben önöknek kell dönteni. Nem vagyok magyar, nem ismerem jól a helyi kultúrát. Valami olyanra van szükség, ami képes egyesíteni a magyar embereket.

Hát, ez elég nagy, már-már lehetetlen küldetés…

Itt egy ország, közös múlttal és kultúrával. Biztos van közös téma, csak meg kell találni. Nekem most csak olyan klisék jutnak az eszembe, mint egy dunai hajóút vagy egy jó kis disznótor.

Most jut eszembe, hogy gyerekkoromban az egyik közszolgálati csatornán egy akváriumot mutattak éjszaka műsorszünet gyanánt. Ezt nevezhetjük kezdetleges slow TV-nek?

Igen, mert ebben is apró történetek rejlenek. Vajon előjön-e ma is a narancssárga hal? Lesz-e valami konfliktus? A hossz mellett persze az időzítés is sokat nyom a latban. A slow TV egyik fontos eleme az a gesztus, hogy főműsoridőben, hírek és reklámok nélkül megy le. A dánok például közvetítettek egy hosszú vonatutat, de vasárnap reggel, egy félreeső műsorsávban adták le, ami eleve azt üzente a nézőknek, hogy nem olyan fontos a dolog. Nem is keltett akkora érdeklődést.

Fotó: Bielik István / 24.hu

Azon nem gondolkodott, hogy kéne egy külön csatornát csinálni a slow TV-nek?

Ebben az esetben csak néhányaknak szólna. Így, hogy évente két műsort készítünk, országos eseménnyé válik, és mindenkinek szól.

És nem tervezik a norvég remake-jét Andy Warhol slow filmjeinek? Ő is képes volt öt órán keresztül mutatni egy alvó embert vagy az Empire State Buildinget.

Ez már inkább művészeti projekt lenne, és nem is lenne túl eredeti. Az emberek szerintem húsz másodperc után elkapcsolnának, nem úgy, mint nálunk. Az öt napos hajóútból például három órát ültek átlagosan a tévé előtt.

Warhol és társai vajon örülnének, vagy csalódottak lennének, hogy egy távoli országban divatba jöttek és milliók nézik az extrém lassúságú filmeket?

Talán inkább csalódott lenne, mert ha jól tudom, ő úgy gondolta, hogy valami mélyebb, művészi igazságot tár fel ezzel. Bevallom, sosem néztem végig a filmjeit, sőt, nem is igazán hallottam róluk, csak az első műsoraink sikere után, mikor felhívták rá a figyelmemet.

Csak nem unalmasnak találta?

De, teljesen hidegen hagyott, mivel hiányzott a sztori, ami engem a slow TV-ben izgat. Az önmagában nem köt le, ha azt kell néznem, hogy fél napig szárad a vakolat, vagy alszik valaki az ágyban. Persze ezt is izgalmassá lehetne tenni. Egyből más lenne a helyzet például, ha tudnám, ki alszik ott, és épp miről álmodik.

Valamilyen érzést muszáj kiváltani a nézőből, különben nem lesz semmilyen kapcsolata azzal, amit lát. Akkor meg tényleg nem marad más, mint az unalom.

Kiemelt kép: Bielik István / 24.hu

vissza a címlapra

Ajánlott videó mutasd mind

Kommentek

Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.