Csehy Zoltán
Kultúra

„Rosszul gondoltam, hogy kisebbségi környezetben az emberek toleránsabbak”

Az év elején jelent meg Csehy Zoltán Grüezi! Fél év Svájc című könyve, noha a hírekbe azért került be, mert nem vette át az írótársadalmat megosztó Térey-ösztöndíjat, és ledarálták a Meseország mindenkié című könyvet, aminek ő is szerzője volt. A szlovákiai magyar költő, műfordító és irodalomtörténészt természetesen az utóbbiakról is megkérdeztük, de elsősorban arról beszélgettünk, hogyan lehet rajongani pont Svájcért, amikor az ország leszólásának a magyar irodalomban is nagy hagyománya van. Tényleg távolságtartók-e a svájciak, és valóban nincs humoruk? És baj-e, ha egy országban mindenki kisebbségi?

Divatos lett újabban az irodalmi útinapló műfaja, az önére mi volt hatással?

Engem kicsit személyesebb vonatkozás befolyásolt, mert klasszikus filológiát és magyar irodalmat tanultam, ezért Kerényi Károly, a hosszú ideig Svájcban élő vallástörténész személye volt meghatározó. Ő németül írt úti naplókat, melyekre a Kunstreisen kifejezést használta, tehát olyan utazások, amelyek elsősorban a művészettel kapcsolatos benyomásait rögzítik. El is mentem Asconába a sírjához meg egyéb helyekre is, ahol megfordult, és valami hozzá hasonlót akartam írni én is. Eredetileg egyébként a Bárka folyóirat kért fel tárcák írására, de valahogy nem találtam a fogást azon a műfajon, és azt mondtam, hogy én inkább valami ilyesmit tudok írni. A másik inspirációs vonalat Susan Sontag feljegyzései jelentették, amiket nem a nyilvánosságnak szánt: néha felsorolások, befejezetlen mondatok, számára fontos dolgok, idézetek halmaza, tehát egy kaotikus valami, de elementárisan mutatja meg az ő belső világát. Illetve az antikvitásban is van egy hasonló műfaj: Aulus Gellius, magyarul is megjelent szerző például az olvasmányaiból készített olvasónapló-szerű feljegyzéseket, sok mindent az ő munkássága alapján ismerünk csak. Tehát az én inspirációim inkább klasszikusak, nem az ösztöndíj-irodalom felől jönnek.

Ön is ösztöndíj miatt töltött pár hónapot Svájcban, ez mi volt pontosan?

A Landis + Gyr nevű alapítvány rezidenciaprogramjával kerültem oda 2018-ban. Ez ajánlásos alapon megy, neves írók terjesztik fel a résztvevőket, akik kidolgoznak egy munkaprogramot, hogy mivel szeretnének ott foglalkozni. Nekem még Esterházy Péter volt az ajánlóm, így jutottam ki: egy kolostorban kaptam szállást, ahol több ösztöndíjas is jelen van egyszerre, ráadásul nemcsak irodalmárok, hanem egy képzőművész is, aki viszont mindig svájci. Viszonylag jól beszélek olaszul, ezért szerencsére egy olasz-svájci szobrász hölgy, Miki Tallone került hozzánk, akivel nagyon jól összebarátkoztunk, és neki köszönhetően is járhattam be Svájc déli, olaszok lakta részét. Egymást inspirálják az ott alkotó művészek: én macedón, bosnyák, szlovén irodalmárokkal voltam együtt, és jól egymásra találtunk.

Hiába laktunk kolostorban, egyáltalán nem volt szó bezártságról, nagyon jelentős élet zajlott, pedig csak pár idős apáca élt ott, mind elképesztően izgalmas egyéniségek.

A már sajnos nem élő Anna nővér végig is kalauzolt minket az épületben, és láthattuk, hogy nézett ki egy kolostori konyha, amit a harmincas években modernizáltak, vagy a Rómából hozatott szentjük csontvázát, akinek ha megsimogatják a térdét, az szerintük szerencsét hoz, és az apácák tényleg nyitogatták a vitrint és néha megsimogatták a csontvázat.

Csehy Zoltán

Ami a könyvben a leginkább feltűnő, hogy bár Svájc finoman szólva sem áll izgalmas ország hírében, ön érezhető lelkesedéssel rohanja végig ezt a fél évet az országban, kulturális események vagy éppen síremlékek nyomában. Ez kimondottan Svájcnak szólt, vagy ugyanilyen jól érezte volna magát bárhol máshol is?

Azt nem hiszem, hogy bárhol ugyanígy. Nekem az volt a legizgalmasabb, hogy a magyar irodalomban az az általános hozzáállás Svájchoz, hogy van egy ilyen csodaország, ahol mindent meg lehet valósítani, minden tökéletes, csak ott ne kelljen élni, mert belehalunk az unalomba. Én viszont olyan ember vagyok, akinek mondjuk egy Paul Klee-kép vagy egy Dürrenmatt-dráma egy kaland, mint ahogy az igényes művészet is nagy kaland, és erre Svájcban nagyon adnak. Ha nem vagy igényes abban, amit csinálsz, legyen az pékáru vagy operaéneklés, akkor nem vagy érdekes, és ez egy hosszú tradíció eredménye. Fontosak az ehhez kötődő rítusok is: ha van egy kiállításmegnyitó vagy egy operabemutató, akkor arra elmennek az emberek.

Nekem a legjobban talán a soknyelvűség tetszett Svájcban: én magam is kisebbségi vagyok, ott viszont annyi nyelvet használnak, hogy az embernek az az érzése, senki se tudja egyiket se tökéletesen. Ebből fakad egy olyan fantasztikus tapintat és odafigyelés a másikra, hogy lehetőleg minél alaposabban megértsük őt, amit a közép-európai ember távolságtartásnak érezhet, pedig nem erről van szó.

Az is nagyon tetszett, hogy ha az embert érdekli valami mélyebben, akkor könnyen megtalálja az utat hozzá, és viszi tovább ez az energia valami felé. Ami még fontos ott, az a természetközeliség: fokozottan érezzük, hogy ki vagyunk szolgáltatva a természetnek. Svájc ugye Európa teteje, mélységek-magasságok váltják egymást. Egy falut bármikor elsöpörhet egy lavina, én is jártam olyan helyen, amivel ez nem is olyan régen megtörtént. Az ember ezért ki van téve az egymásra utaltságnak: ha elmész túrázni és eljutsz egy menedékházba, akkor biztos lehetsz, hogy ott lesz kikészítve enni- és innivaló, ha valaki ott rekedne. Borzasztóan erős ezért a környezettudatosság is: szemetelni ott a jövő elleni vétek. Ettől még ez nem azt jelenti, hogy ez egy totál steril világ, és meghökkenhet a közép-európai ember sok szokáson, de ezek mögött leginkább ez a kiszolgáltatottság-érzés van.

Alaposan be tudta járni az országot, melyik része tetszett a legjobban?

Svájcban az a jó, hogy sűrítve megvan benne mindaz, ami Franciaországban, Olaszországban és Németországban is jó. Nekem a kedvencem Ticino tartomány az ottani olaszok és a táj jellege miatt is: a mediterrán táj találkozik a közép-európaival, tehát itt látható olyasmi, hogy pálmafára vadrózsa fusson fel. Ascona városa tetszett ezen belül nagyon, a művészközössége miatt is, és sok ilyen revelatív, felforgató dolog is volt Svájcban, amiről a mi nyugatos íróink lemaradtak. Engem megdöbbentett például, hogy Móricz Zsigmond egy kis svájci jegyzetében azt keresi, ami otthon is van, és nem az érdekli, hogy mi van Svájcban, ami más. Pedig az utazás szerintem nem erről kell, hogy szóljon. Az is jó, hogy nem létezik többségi vagy kisebbségi kultúra Svájcban: egyének vannak, akik valamelyik dialektusban beszélnek, de nincs az az érzete senkinek, hogy mondjuk Ticinóban mindenkinek tudnia kéne németül, mivel ők vannak a legtöbben az országban. Ott a német is próbálja törni az olaszt, mert ott épp ők vannak a legtöbben, és ez a normális, nincs joga semmilyen felsőbb hatalomnak ebbe beleszólni. Vannak persze kétnyelvű régiók, ahol kötelesek mindent két nyelven kiírni, de ha a régióban egy bizonyos etnikum a domináns, akkor abszolút az az uralkodó. Ügyet intézni azért ott is lehet más nyelven, de a hangsúly a természetességen van: nincs alá-fölérendelt népesség, van egy adott tájegységnek egy adott nyelve és kész, nem manipuláljuk, mint ahogy az Közép-Európában szokás. Tegyük hozzá, Svájc is elképesztő vallásháborúkon és egyebeken át jutott el idáig, nem magától lett ilyen.

És mi lepte meg a legjobban Svájcban?

Mindig mondják, hogy nincs humoruk a svájciaknak, de ez nem igaz. Én azt tapasztaltam, hogy nagyon jó humoruk van, csak egészen más pontjai vannak, hiszen a humor sokféle lehet. A másik, hogy rengeteg meglepetést tartogatnak az ottani emberek: zárkózottnak tűnnek, de amikor érzik, hogy vannak szabad vegyértékek és ezeket lehet csatlakoztatni, hihetetlen dolgok nyílnak meg. Például a mi házinénink fiatalon beutazta Indonéziát és Pápua-Új Guineát, hegyeket mászott meg, egy expedíció szakácsaként ananásszal töltött réteseket sütött, majd bozótvágó kést, íjakat és nyilakat mutogatott nekünk.

Idő kell ahhoz, hogy megnyíljanak, úgy, mint a természetben is meg kell várni, hogy mikor van a havasi gyopár virágzásának ideje. Ki kell ezt várni, nem lehet egy hét alatt megérezni Svájcot.

Azzal is meglepve szembesültem, hogy a magyar klasszikus zenének micsoda kultusza van: Heinz Holliger, a svájciak nagy kortárs zeneszerzője Ligetit, Kurtágot, Eötvös Pétert félistenként emlegeti és külön koncertet is vezényelt magyar zeneszerzők műveiből, ráadásul a Svájcba emigrált Veress Sándor tanítványa volt. Rengeteg számunkra furcsa szokás is van ott: egy csomó helyen hagyják kint az árut éjszakára az üzlet előtt, vagy a kolostori élelmiszerbolt is úgy működik, hogy ki vannak rakva az áruk, mindennek az ára oda van írva, az ember pedig csak berakja a pénzt a megfelelő helyre, miután maga összeszedte az árut. Persze egy bizonyos életszínvonal fölött lehet ilyen típusú bizalmat építeni.

Sok a negatív vélemény az országról, még Oscar Wilde is gúnyolódott, hogy Svájc csak két dolgot adott a világnak: mindenféle teológusokat és jó pincéreket, ami nyilván nem igaz. Persze sok mindenkit be is fogadtak, de ezek az emberek kihozták magukból a maximumot, és erre alkalmas ország ez. Például a magyar születésű képzőművésznek, Frey Krisztiánnak is olyan csodálatos dolgai születtek ott, amik nem biztos, hogy itthon létrejöhettek volna. Nevetünk azon is, hogy öt percet késik a vonat, és azonnal felháborodás van, de egy ponton már nem vicces, ha hozzászoktunk, és hazajövet meg az ember elveszettnek érzi magát, és vissza kell állni komolyabb lelki önvédelemre. Ott is vannak persze mindenféle traumák a társadalomban, vagy nem illik például beszélni a második világháborús ügyek kényes pontjairól, a zsidó vagyon sorsáról vagy a Harmadik Birodalom által kiárusított műtárgyak begyűjtéséről és így tovább. Az is furcsa lehet, hogy az ember rendezkedik a lakásban, és talál egy gázálarcot, amiről kiderül, hogy minden lakásban van, akárcsak az, hogy minden férfi katonai kiképzést kapott, és van otthon fegyvere. Úgyhogy én nem osztom és nagyon felületesnek gondolom Móricz, Kosztolányi, Márai és a többi nagy írónk Svájc-képét, azzal együtt persze, hogy nem tudhatjuk, ők pontosan mit éltek meg.

Azért a könyvbe is betüremkedik néha a magyarországi közélet, és ebben az évben pedig ön egyenesen a kultúrharc frontvonalába került: hír lett abból, hogy nem vette át a Térey-ösztöndíjat, a Meseország mindenkié című könyvnek pedig az egyik szerzője volt. Hogy élte meg azt évet így?

Nagyon szomorú vagyok emiatt, mert olyan fokú intolerancia kezd eluralkodni a kulturális életben, amely a normális irodalmi munkát ássa alá.

Mohos Márton / 24.hu

Utóbbi alatt a szakmai tisztességet értem, másrészt az empátiát és a világ sokszínűségének a feltárását. A művészetnek megtisztító, katartikus dolognak kell lennie, vagy éppen menedéknek. Én nem pályáztam a Térey-ösztöndíjra, mert nem gondoltam azt, hogy a kultúra támogatásának ez lenne a célravezető módja. Azt nem róhatja fel az ember, hogy az állam törődni akar az íróival, a probléma az, hogy ezt hogyan bonyolítja le és miként kommunikálja: írjon ki egy pályázatot, legyen egy bizottság, döntse el, és akkor tiszta ügy. De itt nem ez történt. A könyvdarálásra meg nincs mit mondani, mert minősíthetetlen, és olyan időket és praktikákat idéz, amelyeket nem szívesen emlegetünk.

Nekem személy szerint azért is volt nehéz, mert azt gondoltam, hogy kisebbségi környezetben az emberek toleránsabbak, de amilyen mocskolódást ránk zúdítottak kisebbségi magyarok az ügy miatt, az sokkal jobban szíven ütött, mint a magyarországi reakciók.

Kiderült, hogy rosszul gondoltam: a kisebbségi ember fontosabbnak gondolja, hogy az identitását valami százszázalékosban határozza meg, pedig pont az a lényeg, hogy az identitások nem százszázalékosak, én mindenfajta identitást nagyon összetett dolognak tartok. Sajnos a magyarországi kultúrharc ide is átterjed, különféle táborokat hoz létre, tűrhetetlen véleményekkel, amit az ember nem hajlandó tolerálni. Az eddig egységes szlovákiai magyar írók társaságából kiszakadt még egy másik szervezet, és nem lehet már egységet elvárni. Az állami kultúrpolitikáról még az jut eszembe, hogy a svájci ösztöndíjat például egy nagy építőipari cég írta ki, nem pedig az állam, mert az adótörvények arra ösztönzik a vállalatokat, hogy támogassák a kultúrát. Ez lenne szerintem a normális, hogy az állam valamilyen koordinátorként ott van a dolgok mögött, de nem szól bele a szakmai részébe.

A szlovákiai kulturális élet is ennyire megosztott?

Én Pozsonyban dolgozom, amely mindig is egy többnyelvű város volt, német, szlovák, magyar lakossággal. A város ezért is nagyon nyitott kulturálisan, én nem is szoktam különbséget tenni magyar vagy szlovák rendezvény között, az érdekel, hogy milyen előadást rendeznek meg. Én pont a Kuciak-gyilkosság idején voltam Svájcban, és ez ki is forgatta a sarkaiból az addigi rendszert. Ami jött helyette, az rapszodikus és sokszor megmosolyogtató elemekkel teli, a kulturális tér viszont szabadon működik, nem látok ott már különösebb állami beavatkozást, pedig korábban itt is volt ilyen. A szlovák nemzeti galériának most csomó olyan tárlata volt, amely pont a nemzeti sztereotípiákkal szembesítette a szlovákságot. Például volt egy művészet és alkoholizmus című kiállítás, mely önreflexív és vicces volt. De nem tabu a szembenézés sem a múltunkkal: van egy Pozsonyi Kifli nevű társaság, amely tudatosan tárja fel a város többnyelvű múltját. Én ezeknek nagyon tudok örülni.

Szlovákia más ügy miatt bekerült a világsajtóba az idén a koronavírus kezelése miatt, az egész ország leteszteléséről milyen tapasztalatai voltak?

Nagy élmény volt, de könyvet kellett vinni, hogy elüsse valamivel az időt az ember a sorban állás idején. Sok mindent kiszűrt és egy ideig stabilizálta a fertőzés ellenőrzését, de egyébként kicsit kaotikusnak tűnik az itteni rendszer, tehát nem csak pozitívak a tapasztalataim. Persze ugyanúgy meg vagyunk ijedve, pláne, hogy nem csak az idősekre veszélyes a vírus. Azon viszont mindig megdöbbenek, amikor a magyarországi jelentésekben azt írják, hogy többségében idős, krónikus betegek haltak meg, ezt én méltatlannak érzem, minden halál rettenetesen tragikus, egy idős, krónikus betegé ugyanolyan tragikus, mint bárki másé. Nem kell feltétlenül belehalni egy krónikus betegségbe sem, igenis a vírus miatt történnek ezek. Szerintem jobban kéne vigyázni a kommunikációban is az ember méltóságára: valljuk be, amit be kell vallani és nézzünk vele szembe.

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, a 24.hu Facebook-oldalán teheted meg. Ha bővebben olvasnál az okokról, itt találsz válaszokat.

A cikkhez ide kattintva szólhatsz hozzá.
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.