Ezt csúnyán bekajáltam. Riaszt egy barátom, hogy most olvassa apróhirdetésben, hogy „eladó Munkácsy Mihály védett festménye, az Ecce Homo, ára 290 millió forint”. Nagy levegő, bepötyögöm a számot, és szentül hiszem, hogy pillanatokon belül Örkény-novellába csöppenek. Erre felveszi egy galériás férfi, hogy fáradjak be a kiállításra, Munkácsy mellett van itt Vaszary is, meg minden, mi szemnek ingere. Buktam életem riportját.
Bocsánat. Onnan az ötlet, hogy ugyanerre a képre adtak már fel apróhirdetést, méghozzá 1958-ban. A szöveg akkor így szólt: „Munkácsy védett műve: >>Ecce Homo<< eladó. Telefon: 112-949.”
Azt a számot a tulajdonos vette fel?
Igen, egy bizonyos dr. Tauszig Róbert jogász a Fürst Sándor utca 16. negyedik emeletéről. Őt is kereste, sőt meg is látogathatta egy újságíró az Ország-Világ című hetilaptól. A születő cikkből kiderült, hogy Tauszig doktor ötvenötezer forintra tartotta az Ecce Homót, és mellesleg elárulta, hogy nem kenyérre kell neki az összeg, hiszen remekül elvan a nyugdíjából. Azóta hipp-hopp eltelt hatvankét év, és a kép mostani tulajdonosa is úgy döntött, hogy értékesíti a művet, amivel a galériát bízta meg.
Engem ért a megtiszteltetés, hogy visszafejtsem a kép történetét, isteni nyomozómunka.
Régen ilyen esetben fölbuszoztam az Országos Széchenyi Könyvtárba, és napokon át tekertem a mikrofilmolvasón a régi újságokat. De ma már van Arcanum, parádés keresővel, begépelek két szót, nyomok egy entert, és a gép a sokszorosát löki ki annak, amiért korábban álló hétig vakoskodtam. Ha a rendszer kap még egy kis mesterséges intelligenciát, még az is lehet, hogy fölöslegessé válnak a magamfajta művészettörténészek, nézhetnek új szakma után, de addig lubickolok. Most rákerestem Munkácsyra és az Ecce Homóra, és ezer más infó mellett elém került Tauszig hirdetése. Lenyűgözött. Olyannyira, hogy lényegében lemásoltuk. Poén. Meg szellemidézés, parafrázis. Végső soron: marketing, de a jobb fajtából. Az ötlet egyébként Kieselbach Tamásé volt.
Hányan telefonáltunk?
Hatan vagy heten. Volt, aki nevetett, s volt, aki mérgelődött, hogy ez nem is az igazi Ecce Homo.
Jogos a hiszti. A 403×650 centiméteres monumentális alkotás kilencven éve a debreceni Déri Múzeum falán lóg. Sőt, 1993 óta ott lakik vele a híres trilógia másik két, szintén kalandos történetű darabja is: a Krisztus Pilátus előtt című festményt egy kanadai galériától vásárolta a magyar állam, a Golgotát pedig Pákh Imre üzletembertől, botrányos körülmények között, felfoghatatlan összegért, háromezer-millió forintért. Ehhez képest önök „rongyos” kétszázkilencven-millióért hirdetik ezt a 166,5×219-es Ecce Homót.
Ez a nagy mű utolsó, úgynevezett színvázlata. Szerintem a maga nemében jobb alkotás, mint a debreceni sztár. Legalábbis élvezhetőbb, szerethetőbb. Munkácsy nem úgy dolgozott, mint egy modern alkotó, hogy fogja magát, feldob egy aktot, egy tájképet vagy egy csendéletet, és estére kész a mű. Munkácsy minden témáját hosszú ideig érlelte, az Ecce Homo három év alatt készült el úgy, hogy a kép minden egyes alakjáról tanulmányok sora született. Mi most az előkészítő munka utolsó, legfontosabb, legkidolgozottabb, abszolút művészi értékkel bíró fázisa előtt ülünk.
Munkácsy is önálló műalkotásként tekintett rá?
A tizenkilencedik században még nem sokra becsülték a színvázlatot, ugyanis senki nem vásárolt ilyet. Az minősült igazi festménynek, vagyis árucikknek, ami szépen be volt fejezve, és kapott súlyos, aranyozott keretet. A trend épp Munkácsy 1900-ban bekövetkezett halála után fordult meg, amikor a modern művészek, különösen a fauve-ok, a vadak hatalmas sikert arattak a maguk vázlatos, spontánnak ható, az alakulás folyamatába is bepillantást engedő műveikkel. A gyűjtők természetesen a fejükhöz kaptak, hogy atyaég, hát ilyeneket a klasszikusok is csináltak, csak színvázlatként a műterem sarkában tárolták őket.
Munkácsy számára a színvázlat olyan lehetett, mint a jazzistáknak az örömzene: elegáns ruhában, kotta szerint, precízen lenyomják a koncertet a big banddel, fogadják a decens közönség vastapsát, aztán az öltözőben farmert, pólót húznak, és irány a kocsma, ott kérnek egy-egy viszkit, kézbe a hangszert, és mehet a lazulás, az improvizáció, adhatják végre az igazi személyiségüket, nincs megfelelés, nincs tét, csak a boldogság, az önmegvalósítás van.
Munkácsy, a kora elvárásainak megfelelően, szinte az összes nagy képét „készre festette”. A kevés kivétel egyike a Poros út, a művész legkiválóbb alkotásainak egyike, ami pont azért oly nagyszerű, mert el tudta engedni az elvárásokat, mert expresszív, laza lenni, merte megmutatni a hangulatát, mert megállni akkor, amikor elkészült, merte nem túlfesteni a vásznat. A mi Ecce Homónk annak a képnek a lelki testvére, pár ecsetvonással születtek rajta karakterek. Jóval Munkácsy halála után terjedt el az a mélyen igaz nézet, miszerint az akadémista precizitással megfestett képek alkotóinak igazi stílusa a vázlatokban mutatkozik meg. Munkácsyra különösen igaz ez az állítás, hiszen az ő monumentális műveinek „készre festésén” a segédei is dolgoztak, sok esetben lefedve minden lendületet, szenvedélyességet, egyéniséget, hangulatot.
Az Ecce Homo-színvázlat egyetlen nap alatt született, mint egy fürge modern aktja?
Munkácsy, amennyire tudjuk, impulzív, szenvedélyes ember és festő volt, de ehhez a műhöz azért gondos előtanulmányok is kellettek: nem kizárt, hogy a színvázlat is hónapokig készült. Ha megröntgeneznénk a festményt, bizonyára azt látnánk, hogy folyamatosan alakult a kompozíció, mozdulatok formálódtak, alakok kerültek odébb. Épp úgy, ahogy a nagy mű is változott ehhez képest.
Hogyan keveredett a színvázlat-Ecce Homo 1894-ből, Munkácsy párizsi műterméből 1958-ra a pesti Tauszig doktorig, majd 2020-ra ide, a galériába?
Munkácsy szifiliszes volt, a betegség szövődményeként elmebaj kínozta, ezért az utolsó éveit szanatóriumokban töltötte. 1900 májusában halt meg, de örökösei még az életében kiürítették a palotáját, melyben a műterme is állt. A „hagyatéki árverésre” 1898. június harmadikán került sor, ahol mindent, de mindent eladtak, nem csupán a műveit és a kortárs franciákból álló gyűjteményét, hanem a használati tárgyait, még a kopott sétapálcáját is. Az alkotások zömét Munkácsy műkereskedője, Charles Sedelmeyer vásárolta meg, de Malonyay Dezső újságírónak a Budapesti Hírlapban megjelent tudósítása szerint „néhány vázlatot”, köztük az Ecce Homo színvázlatát „egy párizsi, magyar származású úr” kaparintotta meg. Egy évtized múltán derült ki, hogy ez az úr nem más, mint a világhírű, mai léptékkel mérve Bill Gates szintű gazdagsággal bíró, egyebek mellett az Orient Express vasútvonalat is megépítő iparmágnás, Hirsch Móric jótékonysági alapítványait vezető újságíró, Sonnenfeld Zsigmond. Sonnenfeld jeles műgyűjtő volt, kollekcióját, benne az Ecce Homo színvázlatát és jó néhány modern francia művet, köztük barbizoniakat, 1912-ben mutatta be Budapesten, a Thököly út 88. szám alatti, zarándokhellyé váló villájában. Az Ecce Homót Sonnenfeldtől egy 1918-as árverésen megvásárolta Schuler Gusztáv írószergyáros. Aki viszont hamar arra az elhatározásra jutott, hogy kizárólag kortársakra vágyik, így a húszas évek végén az Ecce Homót eladta az akkor még nagyon nem nyugdíjas Tauszig Róbertnek. Aki derekasan kitartott a mű mellett a Horthy-időkben, a második világháború alatt, aztán a Rákosi-diktatúra éveiben is. Mígnem 1958-ban föladta azt a hirdetést.
Nemcsak használt sublótot, hanem magasan jegyzett műkincseket is szokás volt így értékesíteni?
Az ilyen hirdetés már akkoriban is extravaganciának számított, ugyanis legális műkincs-kereskedelem kizárólag a Bizományi Áruház Vállalaton keresztül zajlott. Persze maszekban ment fű alatti csencselés, de aki megbukott, kőkemény büntetéssel kellett számoljon.
Mennyit ért annak idején ötvenötezer forint?
Rengeteget. Egy átlagember úgy négy év alatt keresett ennyit. A bizományi aukcióin Rippl-Rónait ötezer forintért, Pál Lászlót, más Munkácsykat tíz-tizenötezerért lehetett kapni.
Tauszig doktortól ki vette meg az Ecce Homót?
Latabár Kálmán, a színészlegenda! Abban a rendszerben leginkább két művelt réteg gyűjtött: az orvosok egy extrán dotált csoportja, valamint a művészvilág, különösen a rendezők és a színészek, élükön Várkonyi Zoltánnal és Latabár Kálmánnal. Latabárt elképesztő jól fizették, olyannyira, hogy a korabeli sajtó többször is pellengérre állította az úgymond anyagiassága miatt.
Mondjuk a szocializmusban sok pénzt keresni valóban delikát dolognak számított.
Latabárnak az Operettszínházban kapott fizetése is kiemelkedő volt, havi nyolcezer forint, de ez eltörpült a haknipénz mellett: egyetlen fellépéséért ezer forintot kért, és ha nekiindult, naponta több helyen is fellépett. Onnan tudjuk, hogy átlagosan mennyi jött neki össze, hogy amikor Páger Antalt az ötvenes évek közepén csábította haza Argentínából a kommunista rezsim, egy ügynök azzal győzködte őt, hogy idehaza fantasztikusan élnek a színészek, „a Latabár havi ötvennyolcezret kaszál”.
Vagyis egyhavi bevételből megvolt a Munkácsy, és még maradt három magyar átlagbérnyi pénz.
Úgy bizony. Latabár vagyona jelentős részben műkincsből állt, az Ecce Homón kívül csak Munkácsyból volt neki másik öt. A gyűjtemény a színész halála után egyben maradt, az Ecce Homo jóval a rendszerváltás után került a mostani tulajdonoshoz, aki viszont ragaszkodik az anonimitáshoz.
Munkácsy ma menő?
Óriási a presztízse, de csak idehaza. Külföldön is leginkább magyarok vásárolják. Ami nem egyedi jelenség: mindenütt akad egy-két nemzeti zseninek kikiáltott művész, akit csak a honfitársai értékelnek igazán.
Hogy számolták ki, hogy 290 milliót kérnek ezért az Ecce Homóért?
Az ár nem az én asztalom: művészettörténész vagyok és nem műkereskedő. Nem is értek hozzá, bár azzal tisztában vagyok, hogy mi hat egy-egy műalkotás árára. Fontos tényező a festő aktuális presztízse, valamint az adott kép kvalitása és mérete. Támpontot nyújtanak továbbá a referenciaárak, vagyis a festő egyéb műveinek eladásai. Munkácsytól a Poros út, ami méretét tekintve negyedakkora, mint a mi Ecce Homónk, 2003-ban 220 millió forintért cserélt gazdát, tavaly 500 milliót adott érte a Magyar Nemzeti Bank. És volt, ugye, szintén tavaly a Golgota hárommilliárdért. Ezek az adásvételek az ár tekintetében fellőtték Munkácsyt a magaslatra. Amúgy az Ecce Homo műkereskedői szempontok alapján nem egy etetős téma, nem olyan, mint az akt, a táj, a csendélet, amit mindenki felakaszthat az otthonában. Ám manapság Munkácsy neve önmagában is vivőerő, és ez a kép a kifinomult ízlésű gyűjtők számára igazi csemege, éppen a tisztán festői értékei és a különleges története miatt.
Magánkereskedelemben, aukción mi a magyarországi eladási csúcs?
Ez lesz az a 290 millióval, ha elkel. Eddig 240 millió a rekord, két mű is ezen az áron kelt el, mindkettő Csontváry: A szerelmesek találkozása 85 millióról indult itt, a Traui táj naplemente idején Virág Judit galériájában talált gazdára.
Mi van akkor, ha az eladó nem kívánja nagydobra verni, hogy eladná a Munkácsyját?
A galériás kereskedelem csúcsa néha az irodában, egy feketére festett, bevilágított szobában zajlik. Olyankor általában hárman tartózkodnak bent: a vevőjelölt, a galériás és maga az alkotás. Semmi kiállítás, semmi licit, semmi hírverés. Komoly exkluzivitás rejlik abban, ha a képet senki más nem láthatja, csak a vevőjelölt. Aki persze onnan szerez tudomást a lehetőségről, hogy felhívja őt a galériás, hogy „ez önt egész biztosan érdekelni fogja”.
Munkácsy pult alatt, mint a rendszerváltás előtt a vesevelő.
Pult fölött. De zárt ajtó mögött.
Ki akar manapság Munkácsyt venni? Kinek van rá pénze, és kinek van rá ízlésileg, státuszilag igénye?
E két kategória nem feltétlenül esik egybe.
Kezdjük azzal, hogy hány embernek van ma Magyarországon 290 milliója egy védett, vagyis az országból csak ideiglenesen, kiállításra kivihető festményre? Mármint Matolcsy Györgyön és a Magyar Nemzeti Bankon kívül. Tíznek?
Feleannyi. Talán annyi se. Százmillió fölött egészen parányi a magyar piac.
Jó, szerencsére Munkácsy esetében nemcsak a klasszikus gyűjtők jönnek szóba, hanem belép a „vacsoravendégek elkápráztatása” tényező, ami nem feltétlenül baj.
A kultúrának ezt a szegmensét jelentős részben a sznobizmus, valamint a gyűjtéssel együtt járó társadalmi presztízs tartja mozgásban.
Aki rövid idő alatt jutott sok pénzhez, könnyebben áldoz ismert brandre?
Így.
És akkor a státuszilagot is megválaszoltuk.
Meg.
Miért fix áron tették ki az Ecce Homót és az ezen a tárlaton látható összes képet? Miért nem aukción értékesítenek, ahol bármeddig fölkúszhat a licit?
Ebben nem vagyok illetékes, csak tippelni tudok. Vírus van, válság, az eladók nem szívesen kockáztatnak aukciót, hiszen, ha kikiáltási áron sem érkezik licit, és nem kel el a mű, az olyan súlyos presztízsveszteség, hogy a következő négy-öt évben nem illik ismét próbálkozni adott alkotás áruba bocsátásával. Sima tárlaton nincs ilyen veszély.
A Covid a műkereskedelmet is agyoncsapta?
Amikor hasít a gazdaság, az emberek kigombolkoznak, költenek ész nélkül, recesszióban viszont spórolnak. Kivéve a műtárgypiacon, ahol egyesek pont válság idején indulnak be, mondván, ilyenkor fontos igazán a biztos érték. Még az arany árfolyama is föl-le mozog, a topkategóriás műalkotások ára viszont a gazdaság aktuális állapotától függetlenül világszerte évtizedek óta meredeken emelkedik. És nemcsak a csúcson van mozgás, hanem lejjebb is, amiben jelentős szerepe van annak, hogy a vírus óta a műtárgypiacon is beindult az online kereskedés.
Festményt monitorról?
Simán. Sokáig azt sem tudtuk elképzelni, hogy cipőt vegyünk online, hiszen „a lábbelit fel kell próbálni”, most meg már simán megrendeled a következő futócipődet, legföljebb visszaküldöd, ha szorít. Ma lényegében ugyanezt megteheted a műtárgypiacon is.
Ma ki gyűjt Magyarországon? Továbbra is orvosok és Latabárok?
Inkább a tehetős vállalkozók.
Ők is értenek a művészethez?
Egy részük igen, egy részük kevésbé, de idővel belejönnek.
Mi kell ahhoz, hogy valaki jó műgyűjtő legyen? Ízlés és pénz?
Érdeklődés, affinitás a széphez és a történelemhez. Meg egy jó nagy ház. Aztán még egy jó nagy ház. Merthogy a komoly műgyűjtő legkomolyabb akadálya az, ha betelik otthon az összes fal. De ha van pénz, akkor nyilván kerül ingatlan is, amennyi szükséges.
Olyan is van, aki kizárólag a befektetést látja a műtárgyban, s széfbe gyűjt?
Könyvet írtam pár éve Batthyány Gyula festőről. Kapcsolatba kerültem egy gyűjtővel, aki vett egy zseniális Batthyányt, majd szinte azonnal megszabadult tőle. Kérdeztem a közös ismerősünket, hogy ezt most mi volt. A válasz, kapaszkodjon: „Nem fért be a széfjébe.” Halál komolyan. Az illető bérelt egy trezort valamelyik bankban, oda hordta a képeket, és a Batthyányt egész egyszerűen elmérte. Mire nem trezort cserélt, hanem festményt. Én mondjuk örültem, mert a remekműveknek nem széfben a helyük, hanem falon, hogy gyönyörűséget okozzanak minél több embernek.
Mire vágynak a mai gyűjtők?
A többség esztétikai élményre, a tér, a forma, a szín egységére, eredetiségre. Más viszont nem képet vesz, hanem sztorit: az alkotás történetét, ami magában foglalja az adott kor történelmét, a festő pályafutását, és a kép utóéletét. És érdekes fejlemény, hogy a nyugathoz képest némi csúszással idehaza is beindult a kortárs műalkotások piaca, a legelismertebb maiak művei árban vetekszenek a menő klasszikusokkal.
Ez minek tudható be?
Annak, hogy a kortárs a mi korunkra reflektál, és ez felettébb izgalmas. És annak, hogy sokkal jobban illik a modern lakásokhoz és bútorokhoz, mint egy tizenkilencedik századi olajkép. Ráadásul a rendszerváltás után kilőtt az addig a kultúrpolitika által mesterségesen alacsonyan tartott kortársár, s aki ebbe fektetett, hihetetlenül jól járt. És arról még nem is beszéltünk, hogy amióta világ a világ, a társadalmi kapcsolatok kiépítésében központi szerepe van a művészetnek. Andrássy Gyula volt külügyminiszternek se csak azért volt rengeteg kortárs festménye, mert imádta a francia és az olasz alkotásokat, hanem azért is, mert hatalmas szalonéletet tartott, ahol egyrészt reprezentálni kellett a külföldről érkező politikusok előtt, másrészt a műalkotások alkalmat adtak a személyes kapcsolatépítésre, amiből a haza is profitált. Manapság sincs ez másként, sok-sok szoros kapcsolat indult úgy külföldi nagyvállalati vezetők, illetve üzletemberek és politikusok között, hogy ez is gyűjt, az is gyűjt, találkoznak aukciókon, kiállításmegnyitókon, beszédbe elegyednek, aztán összejárnak, család, vacsora, jacht. A művészet, ha van hozzá műveltség, kapcsolódási pont, lehetőség a közeledésre. Már itthon is vannak mágusai e műfajnak.
Dőlnek el fontos üzleti, politikai ügyek galériákban?
Magyarországon egyelőre inkább a futballstadionok VIP-páholyai adnak otthont a formálódó kapcsolatoknak, de jön fel a művészet is.
A minap láttam valamelyik portálon egy kormánypárti politikussal az otthonában készült, gazdagon fotózott interjút. Bevallom, a szövegnél jobban érdekelt, amit a falakon láttam: csupa kvalitásos mű, jó ízléssel válogatva, akadt köztük Batthyány is. Ami némi reményt ébresztett bennem az ország és a kultúra jövőjét illetően.
Hátha mindjárt belép az illető, és viszi haza Munkácsyt a Batthyány mellé.
Batthyányhoz képest Munkácsy azért tízes-húszas szorzó. Mármint forintban. Ami politikustól merész összegnek tűnik. De persze bárki vevő esetén működik az ősi algoritmus: csengetsz, s viheted azonnal. Azt azért megköszönjük, ha maradhat a tárlat végéig az Ecce Homo.
