Mióta foglalkoztatja az 1984?
Három évvel ezelőtt vetődött fel, hogy szívesen megcsinálnám színházban. Nagy lelkesedéssel, vakon nekiugrottam az adaptációjának, és már elkészültem vele, amikor kiderült, hogy kizárólagossági jog van egy angol változaton. Ez katasztrofálisan érintett. Elolvastam az angol verziót, el is mentem New Yorkba megnézni előadásként, és egyáltalán nem tetszett, nagyon sok problémám volt vele. Fel sem merült bennem, hogy azt rendezzem meg. Utolsó elkeseredésemben lefordíttattam angolra az enyémet, és kiküldtük az Orwell-örökösöknek, hátha látnak benne fantáziát. Visszaírtak egy kérdéssort, gyakorlatilag egy dolgozatot kértek tőlem, amiben megindokolom, hogy mit miért úgy adaptáltam, ahogy. Megírtam az esszét, és körülbelül három hét múlva jött az álomszerű válasz: leveszik a kizárólagossági jogot az angol változatról, illetve az enyémre is ráteszik. Ez óriási sikerélmény volt. Most a világon ezt a két adaptációt engedélyezik, annyi kötöttség van, hogy egy országon belül csak az egyik vagy csak a másik mehet. A szegedi bemutató tulajdonképpen világpremier volt.
Mi nem tetszett az angol nyelvű adaptációban, illetve a New York-i előadásban?
Megdöbbentett, hogy alapvető motívumokat hagytak ki a regényből, amitől azt éreztem, hogy sérül a filozófiája. Például egyáltalán nem volt telekép az előadásban. Ott az volt a koncepció, hogy egy könyvtárban összegyűlik egy olvasócsoport, az 1984-et olvassák, és ebből kialakul egy-egy jelenet. De nem volt benne a háborús fenyegetettség, pedig szerintem alapmotívum, hogy mindig háborús rettegésben kell tartani a lakosságot. Ők inkább a Gondolatrendőrségre hegyezték ki a fenyegetettséget. Nyolc-kilenc szereplős kamaradarab volt, és azt éreztem, hogy a regény eredeti koncepciójához képest nagyon csonka.
Jól gondolom, hogy a magyar előadás szövegének java része eredeti orwelli, ön nem sokat írt hozzá?
Nem sokat, de azért írtam. Nehéz volt dramatizálni a regényt, mert főleg leíró jellegű, nagyon kevés párbeszéd van benne. Több kis mellékszereplőből figurákat gyúrtam össze, emberi sorsokat faragtam, mert a színházban elképzelhetetlen, hogy ne legyen karaktere, sorsa annak, aki megjelenik, de minden egyes kis történet – utalásszinten legalább – benne van a könyvben. A legnagyobb nehézséget az 1984 meghatározó motívuma, a telekép okozta.
Egy készülék, amely minden lakás minden helyiségében ott van, adó is, vevő is, folyamatosan harsogja a politikai propagandát, és ellenőrzi a magánéletet: „a Nagy Testvér figyel téged”.
Nem lehet kikapcsolni, és nem lehet szabályozni a hangerejét sem. A kötetben elnagyoltan csak annyi szerepel, hogy megállás nélkül peregnek a képek, de hogy mi látható a képernyőkön és mi a kísérőszöveg, azt nekem kellett megírnom. Az újonnan bekerülő mondatok többsége azért született, hogy a regénybeli szlogenek visszaköszönjenek a teleképekben. Orwell borzongatóan, jóslatszerűen azt írta meg, amit sajnos most mi is látunk-hallunk, akárhányszor kinyitjuk, bekapcsoljuk szinte bármelyik médiumot.
Orwellnél hangsúlyos, hogy a diktatúra a retorikával, az „újbeszél” nyelvvel kezdődik. Oda mi is eljutottunk már 2015-ben, hogy az előző EMMI-miniszter körlevelet küldött a minisztériumban és a háttérintézményeiben dolgozók számára, amelyben – az egymás közti kommunikációban is – megtiltotta egy sor szó, kifejezés használatát. Tiltólistára került például a szegénység, különösen a gyermekszegénység, az esélyegyenlőség, az ápoló, a gondozó és a stadion. A szegény helyett rászorulót, stadion helyett pedig fedett sportlétesítményt írt elő.
A retorikával és a gyűlöletkeltéssel kezdődik. Az újbeszél egy lepusztított nyelv, hogy csökevényessé tegye, sőt ellehetetlenítse a gondolkodást; a libernyák is egy újbeszél szó. És minden diktatúrában kell egy ellenség, akit gyűlölhetnek, és kell valaki, akit imádhatnak. A Nagy Testvér gyűlöletet szít, hogy aztán a megmentő színében tüntethesse fel magát. A regényben, amely Óceániában játszódik, Emmanuel Goldstein a nép ellensége, a főáruló. Orwell azt írja: „Valamikor a párt vezetőinek egyike volt, majdnem egyenrangú a Nagy Testvérrel, de aztán ellenforradalmi tevékenységbe keveredett, halálra ítélték, ám titokzatos módon megszökött és eltűnt. Minden későbbi bűn, amelyet a Párt ellen elkövettek, minden árulás, szabotázs, eretnekség, elhajlás közvetlenül az ő tanításaiból fakadt. Még élt és tovább tervezte valahol az összeesküvéseket: valahol a tengeren túl, külföldi pénzelőinek védelme alatt, vagy talán – mert néha ilyen hírek is terjengtek – éppen Óceániában, valami rejtekhelyen. A Két Perc Gyűlölet műsora napról napra változott, de mindegyikben Goldstein volt a főszereplő, az ő arca villant fel a teleképen.”
Ez anélkül, hogy bármit hozzátettünk volna, hátborzongatóan rímel a mostani sorosozásra.
Óceániában a gondolkodás a legnagyobb bűn, amiért „elgőzösítik” az embert. Adott esetben a saját családtagjai. A Nagy Testvér akaratát, legyen az bármilyen értelmetlen, pusztító is, gondolkodás nélkül végre kell hajtani. A telekép egész nap azt üvölti, hogy a gazdaság egyre jobban teljesít, emelkedik az életszínvonal. Szolgalélekkel elfogadja mindenki a nyilvánvaló hazugságokat, hogy megfeleljen a párt kívánalmainak. Közben a szemünk előtt zajlik a valóság torzítása, a hírhamisítás. Ez is ijesztően ismerős. Aktualizálnia kellett bármit is az orwelli műben, illetve a darab három évvel ezelőtti megírása óta?
Brutálisan alánk forgott a történelem. Engem is megdöbbentett, hogy olyan mondatok, amikhez nem nyúltam hozzá három éve, milyen plusztartalmakat kaptak, borzongató, hogy csak az utóbbi egy évben mennyi asszociációval töltődtek fel. Orwell olyan szélsőséges társadalmat mutat be, ahol az emberek a saját gondolataikat sem uralják, nem élhetik meg az érzelmeiket, minden tiltva van. Olyan szinten szabályozzák az életüket, torzítják a valóságot, hogy a szereplők alig tudják eldönteni, valóság-e vagy valamilyen álom, ami éppen történik velük. A hatalom alappillére a káosz fenntartása, a megfélemlítés. Senki nem tudja, ki a szövetséges, ki az ellenség. A Nagy Testvér elvárásának megfelelően korrigálják vagy visszamenőleges hatállyal megsemmisítik a negatív, a párt számára kellemetlenné váló híreket. Változó, hogy Óceánia, illetve a párt éppen ki ellen visel hadat, az engedelmes alattvalók végrehajtják az egymásnak ellentmondó utasításokat is. De bármennyire hű is valaki a rendszerhez, egyik pillanatról a másikra ellenségnek kiálthatják ki. A pártkatonák, a besúgók a létezés minden pillanatában jelen vannak, nem lehet elmenekülni előlük. Aki ellenáll, azt kivégzik, de előtte a legkegyetlenebb módon megkínozzák a 101-es szobában: azt kell elszenvednie, ami egész életében a legnagyobb félelmét okozta.
A mentálisan teljesen lepusztított világban, amelyben az emberek csak vegetálnak, próbálnak életben maradni, Orwell felmutat egy szerelmi történetet. A helyzetnek megfelelően persze a szerelem tragikus kimenetelű. Ez nagyon szépen megjeleníthető színpadon, és nagyon alkalmas az összművészetiségre. Az előadás rendkívül gazdag mozgásban, zenében, képekben.
A gomb előbb volt meg, mint a kabát, 2017-ben készült el a darabbal, és 2018-ban – pályázat útján – nyert művészeti vezetői pozíciót a Szegedi Nemzeti Színházban, ahol meg is valósíthatta az előadást. A kinevezésekor rögtön a fejébe vette, hogy színre vigyék az 1984-et?
Igen, abszolút fő cél volt. Az első év arról szólt Szegeden, hogy társulatot építsünk, és „jó kémiájú” legyen. Akkor azt éreztem, még várnunk kell, hogy egy ilyen nagyszabású dologba belevágjunk, de most eljött az ideje.
A társulat tagjai hogyan fogadták az ötletet?
Mindenkinek óriási kihívás volt, és nagyon örültek neki. Monomániás elvem az összművészeti szemlélet, és komoly célom volt az előadásban úgy összehozni a tagozatokat, hogy ne is váljanak külön. Az 1984-ben benne van az énekkar, a tánckar, de úgy, hogy az énekkar is táncol, és a tánckar is énekel, megkapták hozzá a képzést, a színészeknek pedig eleve muszáj mindent csinálniuk. Az a legnagyobb örömöm, hogy ebben a produkcióban elmosódnak a határok a tagozatok között, és egy igazán jól működő gigatársulatot sikerült összekovácsolni, amelynek a tagjai hallatlan szeretettel vannak egymás iránt.
Áprilisi bemutató lett volna, február végén kezdtük a próbákat, és március 12-én, pont a születésnapomon, bezárt az összes színház. Egy próbafolyamat pedagógiai-lelki építkezés is, aminek a csúcspontja, hogy eljutunk a premierig. Pontosan fel szoktam építeni, és nagy törés volt, hogy le kellett állnunk. A nyári szünet előtt még két hetet dolgozhattunk, de bizarr volt a helyzet, maszkokban voltunk, senki nem tudott semmi biztosat. Abban a két hétben úgy döntöttem, hogy nem megyek bele lelki tartalmakba, mert annyira durva ez az anyag, hogy jelzésszerűen nem lehet próbálni. Azt a két hetet arra használtuk fel, hogy megcsináltuk a technikát, beprogramoztuk a videókat, a világítást, pontosítottuk a koreográfiát. Ez sokat segített az augusztus végi újrakezdésénél.
A Szegedi Nemzeti színpadán megszokottak az összművészeti produkciók?
Egyáltalán nem. Nekem azért volt nagyon vonzó, amikor az igazgató, Barnák Laci hívott a pályázatba, mert a színházban minden adott ahhoz, hogy a művészetek szintézisét nyújtsa, és a tagoknak is hihetetlen erőt ad, hogy ennyi ember egységesen dolgozik valamin.
A mai magyarországi viszonyok között nem csupán remek színházi előadásként, hanem bátor közéleti tettként is értékelendő az orwelli gondolatok megjelenítése.
Úgy gondolom, már három évvel ezelőtt is tett lett volna, de 2020-ra különösen felértékelődött. A próbafolyamat szüntelen elemzés, amikor megcsinálunk egy-egy szituációt, a jobb megértéshez sokszor hívom segítségül a valóságot. Most elképesztően egybeesett a szerzői fantázia és a valóság. Az a színház dolga, hogy felmutassa azokat az intő jeleket, amiket észre kell vennünk a saját életünkben. Azért, hogy ne engedjük velünk is megtörténni mindazt, ami számtalanszor megtörtént különböző korokban és földrészeken.
Az előadás szempontjából mi volt önnek a legfontosabb abból a világból, amit Orwell felmutatott az 1984-ben?
Elmondok egy belső titkot. Van egy rész, amikor Tomi [a főszerepet, Winston Smitht játszó Rétfalvi Tamás, – a szerk.] kijön a nézőkhöz (fel is jön a nézőtéri fény), és utolsó segélykiáltásként hozzájuk szól. Erről rengeteget beszélgettünk a próbákon, és mondtam, hogy szeretném, ha akkor valami történne, egyszer csak közbeszólna, felállna vagy tapsolna valaki. Bárcsak azt éreznék a nézők, hogy be kell avatkozniuk! Robi [az élet és halál urát, O’Brient alakító Alföldi Róbert – a szerk.] azt mondta: semmi nem fog történni, a nézők szociális kulturáltsága nem engedi, hogy belebeszéljenek az előadásba. Nekem nagyon fontos volt, hogy ez mozgósítsa, aktivizálja a nézőket, úgy, hogy átmegy a civil életükbe, és a második előadáson meg is történt: elkezdett tapsolni egy néző! Ennek forradalmi hangulata volt, olyan volt, mint egy tüntetés kezdete. A végén felállt a teljes közönség, és „üvöltve” tapsolt negyedórán keresztül. Hihetetlen robbanás volt.
Akartam is kérdezni: számolt-e azzal, hogy az előadás nemcsak nézőként, a tapsrendnél állíthatja fel az embereket, hanem civil kurázsit is merítenek belőle?
Tizennyolc évesen azzal a szent meggyőződéssel kezdtem bele a színházcsinálásba, hogy az előadás meg fogja változtatni az emberek életét.
Bejönnek, megnézik, és utána más emberek lesznek. Ahogy idősödtem, finomodott ez a szándék, azzal is beértem, ha gondolatokat, érzelmeket ébreszt, amit csinálok, de az 1984 olvasópróbáján azt mondtam: ez annyira speciális anyag, hogy most igenis szeretnék visszatérni a tizennyolc éves énemhez, és nagyon örülnék, ha az előadás elementárisan hatna a nézőkre. Vannak apró jelek, amik efelé mutatnak, a bemutató óta az ország minden pontjáról elkezdtek tülekedni a jegyekért. Nemrég viccesen mondtam valahol, hogy úgy érzem magam, mint egy terhes anya, aki túlhordta a magzatát. Három éve készültem el a darabbal, hét hónapig zajlott a próbafolyamat, és a bemutató óta van bennem egy „szülés utáni depresszió”, hogy már nincs vele dolgom, csak nézegetem. Egy darabig azonban még ezt sem tehetem, mert ahogy a többi színház is, úgy mi is kénytelenek voltunk bezárni.
