Peter Morgan és a Netflix nagyszabású történelmi drámasorozata, a II. Erzsébet uralkodását végigkövető A Korona (The Crown) az új évadban már ingoványosabbb területre lépett a korábbiaknál. Míg az első három évad már a végképp letűnt múltban játszódott, és olyan, a történelemkönyvekről lelépett alakok népesítették be, mint Churchill, Eden vagy a Kennedy házaspár, a november 15-én bemutatott negyedik évad már abban az időszakban játszódik, melyről sok nézőnek saját emlékei is vannak. Ráadásul ebben már olyan alakok a főhősök, akikről sokszor kialakult véleménye is van a brit közvélemény jó részének, mint Margaret Thatcher, míg Diana és Károly herceg tragédiába torkolló házasságát túlzás nélkül a fél világ követte. Így aztán még fontosabb, hogy mennyire sikerül az alkotóknak úgy képernyőre vinni ezeket a sokszor jól ismert és számtalanszor körbejárt eseményeket, hogy azok csak a dramatizációhoz szükséges mértékben térjenek el a történelmi hűségtől.
Jót tettek az új szereplők
A Korona többek között arról volt nevezetes, hogy minden idők legdrágább sorozataként tartják számon, tekintve, hogy évadonként 50 millió fontból gazdálkodhatnak az alkotók, és ez meg is látszott rajta, minden egyes képkockájáról áradt a fényűzés és a pompa, de hát pont az angol királyi családról szóló sorozattól el is lehet várni, hogy ne tizenöt statiszta éljenezzen egy szegényes műtermi háttér előtt. A sorozat aztán igen komoly szereposztással is jelentkezett, megjelenik benne a brit színészelit, nyert is egy rakás díjat, és a nézettséggel sincs probléma, a 2016-os indulása óta az egyik legnépszerűbb sorozat. Mégis, a tavaly bemutatott harmadik évad után már egy fokkal kisebb volt a lelkesedés, melyben jókora része volt annak, hogy az idő múlása miatt változtatni kellett a szereposztáson.
A sorozat első évada 1947 és 1955, a második pedig 1956 és 1964 között játszódott, míg a tavalyi, harmadik évadban már 1977-ig jutottunk előre az időben, és itt már gondolni is kellett arra, hogy a fiatalon megismert királyi párt középkorúként már nem játszhatják ugyanazok a színészek, így Erzsébetet Claire Foy helyett már Olivia Colman, Fülöpöt Matt Smith helyett Tobias Menzies alakította, míg Margit hercegnő szerepében Vanessa Kirbyt Helena Bonham Carter váltotta. Annak ellenére, hogy mindhárom esetben nevesebb színész érkezett, valahogy nem tett jót a sorozatnak a váltás – különösen a királynő szerepében volt Colman haloványabb Foynál, mely kicsit a forgatókönyv sara is, hiszen a fiatal Erzsébetnek hálásabb szerepe volt, mint a középkorú uralkodónak, de több kritika szerint is Colman nagyjából a szokásos alakítását hozta, és hiányzott az a plusz, amit Foy tudott nyújtani. De a harmadik évad cselekménye is hullámzó volt, és talán először érezhettük unalmasnak A Koronát helyenként, annak ellenére, hogy most is szolgált pár drámai csúcsponttal.
Innen futott neki a sorozat az új évadnak: azt már lehetett tudni, hogy a Margaret Thatchert játszó Gillian Anderson személyében újabb nagy nevet húztak be az alkotók, míg Dianát a szinte ismeretlen Emma Corrin játssza. A Thatcher-korszakot végigkövető évadról már előre lehetett tudni, hogy csupa olyan eseményt érint, melyekre vagy sokan emlékszünk már itt, Magyarországon is – ha máshonnan nem, a nálunk is őrülten népszerű Adrian Mole-sorozat is ebben az időszakban játszódott: Károly és Diana esküvője, a Falkland-háború vagy a Thatcher-kormány megszorításai miatt egekbe szökő munkanélküliség, sztrájkok és zavargások ideje volt ez. De erre az időszakra esett a család életében oly fontos szerepet játszó Lord Mountbatten elleni IRA-merénylet is, és itt ismerhetjük meg a most az Epstein-ügybe keveredő András herceget is. Sajnos, így szóba se került, hogy mondjuk Thatcher asszony hírhedt budapesti látogatása is bekerüljön (pedig szuper jelenet lehetett volna a Vásárcsarnokban paprikát válogató Gillian Andersonnal), de így is elég mozgalmas az évad, és ez jót is tett neki, a sorozat jó érzékkel nyúlt a nem annyira távoli múlt eseményeihez.
Így aztán nem túlzás, hogy A Korona újra régi fényében ragyog ebben az évadban, visszaszorult a rossz értelemben vett szappanopera-jelleg, és az új szereplők is jót tettek a sorozatnak. A negyedik évad elsősorban három nő története: az anyaként és uralkodóként is számos kihívás elé állított Erzsébet mellett az országot pár év alatt valósággal felforgató Thatcheré, valamint a boldogtalan házasságáért a közvélemény szeretetében kárpótlást kereső Dianáé. A Vaslady nemcsak egy karakteres vezető, aki jól ismerte fel, hogy a britek egy erős ember után vágyakoznak a folyamatost krízis jegyében telő hetvenes évek után, hanem az első női miniszterelnök az országban, aki alulról küzdötte be magát az establishmentbe, és sok szempontból az ellentéte a királynőnek, noha alapvetően jól megértik egymást.
Diana pedig nem az első tragikus hősnő a sorozatban: a mellőzött és a szerelmi életét is beáldozó Margit hercegnővel szemben azonban az ő boldogtalansága megelőzhető lett volna. Ez a Károly viszont jellemtelen, gyenge és mindennek tetejébe borzasztó irigy is a felesége népszerűségére, bár mentségére legyen szólva, a szülei rémisztően ridegek, a testvérei pedig nem is csinálnak titkot belőle, mennyire nem tartják semmire.
Ez az évad olyan negatívan festi le a királyi családot, hogy a korántsem monarchista Guardian jegyzetírója, Simon Jenkins már propagandát és fake newst kiáltott A Korona „történelemhamisításai” miatt. Az tény, hogy a történelmi filmek és sorozatok állandó problémája a valósághoz való viszonyuk.
A Korona most talán minden korábbinál szórakoztatóbb és izgalmasabb, számos hús-vér karaktert mozgat, nincsenek már „szoborszerű” történelmi alakok, mint az elején érezhettük néha. Néha szájbarágós eszközökkel él (lásd például a királyi család által üldözött vad és Diana egymás mellé rendelését), néha patetikus és modoros, cserébe megkapjuk a csodaszép külső képeket, legyen szó Ausztráliáról, Skóciáról vagy valamelyik fényűző kastélyról, és a színészekről is felső fokon lehet csak beszélni, habár Gillian Anderson egy kicsit mintha túlzásba vinné az affektálást Margaret Thatcherként (ugyanakkor a hozzáértők szerint a Vaslady tényleg így beszélt). Olivia Colman viszont most már érezhetően belenőtt a királynő karakterébe, és sokkal meggyőzőbb alakítást nyújt, Emma Corrin személyében pedig vélhetően a jövő nagy brit színésznőjét láthatjuk. Peter Morgant biztosan nem fogják meghívni teázni a Buckingham-palotába, de ezzel valószínűleg együtt tud élni.
De mennyire tér el a tényektől vajon a sorozat? Öt fontosabb eseményt választottunk ki.
Diana és Károly
Károly először Diana nővérének, Sarah Spencernek udvarolt, és akkor találkozott először az akkor még középiskolás későbbi feleségével, akivel aztán évekkel később kezdett találkozgatni. A trónörökös viszont még ekkor sem tudta megszakítani a kapcsolatot szerelmével, a férjezett Camilla Parker-Bowles-zal, miközben családja (elsősorban apja, Fülöp herceg illetve a sokszor apjaként viselkedő Lord Mountbatten) egyre erősebben kapacitálta, hogy olyan lányt vegyen feleségül, akivel tiszta lapot kezdhet. A jó házból való Diana pontosan megfelelt a célnak, noha hamar kiderült számára, hogy Károly továbbra is kapcsolatban maradt Camillával, és a házasságuk eleve kudarcra volt ítélve. Csakhogy ebből a kötöttségek miatt nem lehetett egyszerűen kitörni.
A sorozat nagy vonalakban ezt a történetet meséli el, és ugyan a királyi családot kutató történész, Hugo Vickers számos pontatlanságot összegyűjtött a Timesban, ezek nagy része nem lényegi: vagyis Károly és Diana nem pont úgy találkoztak először, mint a sorozatban látjuk, és Károly nem rögtön, hanem csak egy hónappal az eljegyzésük után utazott el hat hétre, Lord Mountbatten nem írt a halála napján levelet Károlynak, illetve pár hasonló részlet sem pont akkor és úgy történt, de a férje hidegségétől és a magánytól szenvedő, már az esküvő előtt étkezési zavarokkal küzdő Diana története valós, mint ahogy az is, hogy Camilla olyannyira nem távolodott el szeretőjétől, hogy ebédelni hívta Dianát, csakhogy érzékeltesse vele, az ő vadászterületén jár.
Már Vilmos herceg születése után került sor az ausztráliai látogatásra, ahol Dianát popsztároknak járó hisztéria fogadta. Ez szépen ki is derül a sorozatból, mint ahogy az is, hogy Károly törékeny önbizalma nem viselte jól, hogy Diana népszerűségéből neki alig jutott valami. Innentől pedig a maradék remény is elillant, hogy a házasság valaha rendbe jöhet, és a nyolcvanas évek második felében Károly újra találkozgatni kezdett Camillával (a sorozat szerint nem is nagyon szakadt meg a kapcsolatuk korábban sem), Diana pedig szintén szeretőkkel vigasztalódott. A házasságuk lassú szétesését mutató epizódokban az alkotók nem tartották magukat az időrendhez, de az alapvető konfliktust és a felek hozzáállását elég valósághűen ábrázolták (beleértve a királyi családét is).
Vickers szerint a sorozat nyilvánvalóan Diana nézőpontját veszi alapul, és őt igyekszik is pozitív színben feltüntetni – más kérdés, hogy Vickers jóban van a királyi családdal, azaz nem semleges szemlélő. Biztos igaza van néhány részletben, de még az ő cikkéből is az derül ki, a lényeges pontokban igazat mond A Korona. A királyi család tagjai is sérelmeznek pár jelenetet, mely szerintük nem történt meg, de mivel nem egyszer privát eseményekről van szó, melyekről egyébként sem tudhatjuk, pontosan miként zajlott, ennyi szabadság jár a forgatókönyvíróknak. Nyilvánvalóan nem lehet egy évtizedet tíz egyórás epizódban úgy elmesélni, hogy az pontosan fedje a valóságot, és A Korona alkotói inkább csak eltúloznak, illetve felnagyítanak egyes dolgokat, semmint hazudnának.
Erzsébet és a Vaslady
„Két menopauzális nő. Ez nyilvánvalóan sima menet lesz” – jegyzi meg ironikusan Margaret Thatcher férje, Denis Thatcher (Stephen Boxer), amikor feleségét miniszterelnöknek választják. Igaza lett, bár korántsem a menopauza miatt: felszínen a két női vezető kapcsolata problémamentes volt, ám kettejük viszonya végig fagyos maradt, melyben a sorozat leginkább a két különböző apára vezeti vissza az okot. Amikor például Erzsébet arról mesél, hogy az apja, VI. György mi mindenre megtanította a közös vadászatok alkalmával, Thatcher annyit válaszol: „Mi dolgoztunk. A mi játékunk a munka volt.” A párbeszéd persze csak fikció, de a különbözőségük egyáltalán nem az, és ezt a sorozat jól ki is használja.
Erre az ellentétre húzták fel például a „Balmoral-tesztet” elbeszélő epizódot, melyben a királyi család skóciai kastélyában vendégeskedő Thatcher-házaspárt mindenféle próbának vetették alá a háziak, és ezen a vendégek nem teljesítettek jól. Ez így ebben a formában nem történt meg, de jól dramatizálja Thatcherék és a Windsorok különbözőségét: a házaspár idegennek érezte magát, ráadásul a munkamániás miniszterelnöktől távol állt a vadászat és hasonló időpocsékolások. Amikor viszont konfliktusba kerülnek amiatt, hogy Thatcher nem hajlandó csatlakozni a Brit Nemzetközösség többi tagjához a fajgyűlölő politikát folytató Dél-Afrikával szembeni szankciók ügyében, az tényleg megtörtént, még ha ez a szembenállás nem is volt nyilvános. Ez azonban nem vert éket közéjük, a jó viszonyuk Thatcher bukása után is megmaradt, és mint azt a Times már idézett cikke is megjegyzi, Erzsébet elment Thatcher temetésére is, aki akkor már több mint húsz éve nem volt miniszterelnök, ilyet pedig korábban csak egyszer, Sir Winston Churchill esetében tett.
Betörő a palotában
1982-ben egy Michael Fagan nevű állástalan szobafestő a biztonsági rendszer elképesztő hiányosságait kihasználva bemászott a Buckingham-palotába, ráadásul kétszer is. Először csak megivott egy fél üveg drága bort, másodszor viszont a királynő arra ébredt, hogy egy vadidegen férfi ül az ágya szélén. Hogy utána mi történt, arról már kevesebbet tudni, de az biztos, hogy Fagan nem tett kárt Erzsébetben, valamennyit beszélgettek is, mielőtt a behatolót elkapták. Ezt láthatjuk is A Koronában, ahol az alkotók Fagan (Tom Brooke) és a királynő beszélgetését a valósnál vélhetően kicsit hosszabbra és politizálósabbra vették, de a fontos részletek tényleg igazak.
Az epizód egyébként az egyik legerősebb az évadban: a sorozat nem valami futóbolondként mutatja be Fagant, hanem egy végsőkig kétségbeesett férfiként, akinek összeomlott az élete, és akár egy Ken Loach-film főhőse is lehetne. Fagan sorsán keresztül láthatjuk egy villanásra azt a kilátástalanságot, amit a Thatcher-korszak hozott az alsóbb osztályoknak, kiváló zenei aláfestéssel. És ez akkor is jó így, ha maga Fagan úgy érzi, a valóságban még sokkal jobb volt, és szerinte az őt játszó színész sem olyan jóképű, mint ő volt fiatalon.
A halottnak hitt unokatestvérek
A sorozatban Margit hercegnő véletlenül tudja meg, hogy két unokatestvére is él, akiről addig úgy tudták, meghaltak. Katherine és Nerissa Bowes-Lyon azonban nem haltak meg, csak évtizedek óta egy értelmi fogyatékosokat kezelő kórházban ápolták őket. Katherine és Nerissa is Erzsébet anyai nagybátyja, John Herbert Bowes-Lyon gyerekei voltak, és a királyi vérvonal védelmében titkolták el betegségüket, melyről időközben kiderült, szükségtelen is volt, mert az öröklött betegség az anyai ágról érkezett.
Katherine és Nerissa története tényleg valós, és utóbbi 1987-es halála után kürtölte világgá a sajtó. Később az is kiderült, a királyi családból sosem látogatták őket az intézetben, és ezt az egész ügyet a Bowes-Lyon család magánügyének tekintették. A szomorú történetet Margit személyes sztorijába ágyazták be az alkotók, ami megint csak a fikció területe, viszont maga az alaptörténet igaz, és az erről készült dokumentumfilm pár éve nagy felháborodást is keltett a brit közvéleményben.
Thatcher fia eltűnik Afrikában
A sorozatban nyegle aranyifjúként ábrázolt Mark Thatcher (Freddie Fox), a miniszterelnök kedvenc gyereke 1982-ben navigátorként elindult a Párizs–Dakar ralin egy francia sofőrrel, ám Algériában nyomuk veszett, és hat napig hiába keresték őket a sivatagban. Az eltűnésből nemzetközi ügy lett, Margaret Thatcher sírt a kamerák előtt, Denis pedig a helyszínre repült, hogy részt vegyen a keresésben, mely végül eredményesen ért véget, az algériai hadsereg megtalálta az eltévedt autót. Maga az ifjú Thatcher meg se köszönte a mentést, míg ez a feszült várakozás pont a falklandi háború kitörése idejére esett, ezért a miniszterelnök harci kedvét is megmagyarázta valahol.
A sztoriból egyedül ez az utóbbi nem igaz: az alkotók itt összevontak két külön eseményt, hiszen Mark 1982 januárjában tűnt el, a Falkland-szigeteken pedig csak tavasszal kezdődött a brit–argentin konfliktus. Ez azonban a hasonló életrajzi drámák gyakori eszköze. Az már nehezebben megmagyarázható, miért nem cserélték le a királynő személyi titkárát: Martin Charteris 1977-ig töltötte be ezt a tisztséget, azaz ebben az évadban már nem is kellene szerepelnie, itt valamiért mégis végig ő marad, ráadásul a valósnál egy jóval fiatalabb színész (Charles Edwards) alakítja, ami még csak a dramatizáció egyszerűsítésével sem nagyon magyarázható. De ez sem változtat azon, hogy A Korona mindenekelőtt fikció, és tekintsük mi is szórakozásnak, mert annak most tényleg kiváló.
Kiemelt kép: Des Willie/Netflix
