Különösen sokat gondolok Ágira, a kishúgomra mostanában. Nem láttam évek óta már. Sokáig egy kisvárosban lakott, a nagy fekete hegy tövében, most egy idegen ország messzi székhelyén él a férje mellett
– írta Radnóti Miklós (1909–1944) első szépprózai műve, az Ikrek hava első mondataiban.
Ennek a kérdésnek járt utána a hosszú ideje Kosztolányi és Radnóti életművével foglalkozó szegedi irodalomtörténész, Bíró-Balogh Tamás, aki tizenöt éves kutatás után, 2016-ban izgalmas, a néhány soros ajánlások mögé is bepillantást engedő kötetbe foglalta Radnóti hatszáznál is több ismert dedikációját (a munkát egy évvel ezelőtt egy hosszú cikkel mi is segítettük), 2019-ben pedig Ha nem volnátok ti – Kosztolányi Dezső utolsó szerelmei címmel dolgozta fel az irodalmár életének legutolsó korszakát.
A Glatter Ágnesként született, és alig harmincévesen, Auschwitzban elhunyt kishúg Erdélyi Ágnes néven vált a két világháború közti erdélyi magyar irodalom számos helyen közlő alakjává. Miklós sokáig saját testvéreként tekintett rá, pedig édesanyja, Grosz Ilona a fiú születésekor annak ikertestvérével együtt elhunyt, édesapja, Glatter Jakab pedig két évvel később, rokonai unszolására feleségül vette Molnár Ilonát. Első közös gyermekük 1913-ban született, de nem élte túl az első napokat, a következő évben, 1914. május 23-án megszületett Ágnes azonban igen. A szülők nem árulták el a gyerekeknek, hogy csupán féltestvérek, így Miklós csak apja 1921-ben bekövetkezett halálakor, tizennégy évesen tudta meg az igazságot.
Ez persze semmit sem változtatott a kapcsolatukon, jövőjük azonban egymástól messzire telt: míg a fiú Budapesten, rokonoknál maradt, addig a lány Erdélybe került, és középiskolai tanulmányai félbehagyása után Nagyváradon próbált helytállni. Itt érték a nagy gazdasági világválság okozta hatások is, és itt döntött úgy, hogy a kilátástalannak tűnő általános helyzetben előbb a költészet, majd az újságírás felé fordul. A számtalan magyarországi lap teljes archívumát tartalmazó Arcanum Digitális Tudománytár szerint első versei 1933 májusában, még Glatter néven tűntek fel a Brassói Lapok hasábjain.
Alig egy évtizeden át tartó pályája alatt ezt számtalan másik, különböző lapokban megjelent költemény és novella követte – melyekről nyilvánvalóan rendszerint kikérte féltestvére véleményét is –, sőt, Ágnes két önálló kötettel (Kovácsék, regény, 1935; Kórus három hangra, verseskötet, 1936) is gazdagította a határon túli magyar irodalmat, így igazán kár, hogy korai munkái jelenleg nem ismertek.
Erdélyi működésének csúcsa ennek fényében egyértelműen a harmincas évek derekára esik, hiszen egyetlen év alatt két könyve is eljutott a könyvesboltokig. A Kovácsék a kor sajtóján végigpillantva egyértelmű sikernek tűnt, a Korunk kritikusának (1935/11.) köszönhetően pedig a történet rövid összefoglalója is elérhető anélkül, hogy hosszú kutatásba kellene kezdenünk az antikváriumok végeláthatatlan polcrengetegei közt:
Az 1936 januárjában kiadott Kórus három hangra című verseskötet is sikert aratott: a Brassói Lapok szerint az összegyűjtött versekben az ekkor még csak huszonegy éves nő „a jövő kapuit döngető fiatalságot állítja elénk, a kilátástalanság hétfejű sárkányával hősiesen viaskodó fiatalságot, amely helyet szeretne kiverekedni a maga kicsattanó erejének, helyet és érvényesülést magabízó tehetségének”, de „nem csak a diadalt hozó sikerre tör, hanem kortárs is, akit a korproblémák nem hagynak nyugton, nemcsak az eléje táruló szépségeket dalolja, hanem – mert nem mindenki öröme – a kínálkozó szépségeket is örömtelenül nézi. Látja, hogy harc száguldja körül életünket és a szenvedések végtelen tengerében csak egy csepp az öröm. Látja, hogy szerte a világban folyik a harc a mindenki kenyeréért és a fekete gyűlölet ellen – mindenki békéjéért.”
A költőnek néha szomorúan csengett a hangja:
van jövő és van cél, de távoli,
mint a délibáb és
elérhetetlen, mint az igazság.”
Majd újra bátorrá vált:
vagyunk: biztató lángu fáklya,
hirdetjük: jön Holnap a Mára,
mi vagyunk: némáknak szája, gyengék ereje,
gyávák bátorsága.
fáklyája vagyunk uj éjszakáknak
és zsoldnélküli szegény lovagjai az egyetlen szent haladásnak.
A lap ígéretes pályát jósolt a fiatal tehetségnek, aki „tudja és hirdeti, hogy a haladás útját csak keresztezni, de elzárni nem lehet. A zsoldnélküli szegény lovagok csüggedés nélkül mindig elől menetelnek a fejlődés egyenes vonalán, amely a mindenkinek egyformán kijáró szépségek és örömök világa felé vezet. A fiatal Erdélyi Ágnes versei biztató ígérettel mutatnak az ő fejlődése elé is és bizonyára élményt nyújtanak a verskedvelő olvasó-közönségnek.”
Radnóti több versében is megemlítette őt, illetve neki ajánlotta azokat, ezt a gesztust pedig Ágnes is többször viszonozta – jó példa erre az elmúlt harminc évben több lapban is megjelent (például Kultúra és Közösség 1998/2.), talán tényleg a költő érkezése feletti örömét kifejező Nyújtsd harcos kezed testvér (1933) utolsó néhány sora:
A regény megírása után Szilágysomlón, Bukarestben (itt a munkásmozgalomban is szerepet vállaló), végül pedig újra Nagyváradon élő, és ott kalaposműhelyt vezető Erdélyi utolsó éveiről, gyorsan megromlott házasságáról, illetve a vészkorszak éveiről eddig egyetlen könyv sem beszélt, de összes ismert műve sem jelent meg soha egyetlen gyűjteményes kiadásban, így
A napokban megjelenő, már előjegyezhető könyvvel november 16-án a New York Művész Páholy látogatói is megismerkedhetnek egy, a kötetet összeállító irodalomtörténész részvételével zajló beszélgetésen.
Felhasznált források: A Kortárs (1981/10.), Igaz Szó (1937/7.), A Hét (1975.márc.7.), Utunk (1975.máj.16.), Mozgó Világ (2000/5.). Kiemelt kép: Arcanum Digitális Tudománytár (ADT) , Jaffa Kiadó
