Induljunk el a Rákóczi térről befelé, s érkezzünk meg, mondjuk, egy szállodába. Ma már annyira köztudott, hogy nem is kell a kályhától elindulni, s elmagyarázni az olvasóknak a portás, a taxis és a prostituált együttműködését. Elég gyakori a kilencvenes években, és még a kétezres években is – amint Kordos Szabolcs is utal rá a Luxushotel Hungary című könyvében –, hogy vannak fényképalbumok a recepciókon, s úgy rendelnek oda nőket. De a mi időszakunkra visszatérve, a hatvanas-hetvenes-nyolcvanas években a szállodai prostitúció lényegében a bárokban szerveződő prostitúció volt? Természetét tekintve mennyiben más, mint az utcai prostitúció? A te általad használt kategóriák alapján hova lehet besorolni őket – akár a vendégkör tekintetében? Hiszen ha valahol, akkor itt biztosan szerepet játszik a valutázás.
Hogy a korszakra jellemző dumát mondjak: akkora különbség, mint Fantomas és Thomas Mann között. Két teljesen más játéktér. A Volga Hotelben, a Fény diszkóban, a Tavasz bárban, a Randevú bárban, az Intercontinentalban, a Metropolban, az Astoriában teljesen más lányok figyelhetők meg, és teljesen más vendégkör. A lányok jelentős részének az anyanyelvén kívül egy másik nyelvet is kell társalgási szinten tudnia és alkalmaznia. Ha kettőt tud, sem baj. És valóban, ezeket a lányokat – hogy „szaknyelven” mondjam – nem lehetett eladni idegen nyelven. Vagy, hogy visszafordítom a szójátékot: nagyon is lehetett. Főleg az angol és a német volt az erősségük. A másik: azok a fajta sztereotípiák, amik egy utcázó lánynál felmerültek volna – pl. milyen lehet négerrel, milyen lehet egy ázsiaival, és az ehhez kapcsolódó negatív sztereotípiák: hogy az biztosan más, az büdös, agresszív, félelmet keltő, attól valami nyavalyát el lehet kapni –, mindez számukra létező, hétköznapi dolog volt. Amikor én először cigiztem, és azt éreztem, hogy köhögnöm kell, akkor azért gondoltam, hogy ez nem baj, mert a Jackie Brownban Bridget Fonda mint Melanie Ralston azt mondja Louis Garának (Robert de Niro játszotta), hogy a köhögés jó. Szóval, amikor az ember a Jackie Brownból tanul egészségügyi dolgokat, akkor az azért kicsit korhatáros, s nem feltétlenül jelzi az érettség magasabb fokát. Ezek a lányok viszont képben voltak. Tudták, hogyan lehet például elkerülni bizonyos nemi fertőzéseket, voltak praktikák a saját nemi szervük védelmére is. Régi szokás volt, hogy kifőzött, Betadinnal bekent intim betét jellegű anyagot dugtak fel a nemi szervükbe, pontosan azért, hogy a fertőzéstől óvják magukat. Nekem is volt egy interjúalanyom az Ecseri úton, aki elmondta, hogy ő tíz évig ezzel dolgozott, és neki nagy előnyt jelentett, hogy ezzel minden szempontból bevédte magát, s ő volt a gumi nélküli királynő, ami miatt több…
Zokni nélküli…
Igen, ahogy mondják, óvszerrel a szex olyan, mint zokniban lábat mosni. De a szocialista szexre is érvényes, amennyiben a szocialista embertípust onnan lehet megkülönböztetni az átlagembertől, hogy ő meztelennek érzi magát, ha csak zokni van rajta. De térjünk vissza a szállodákhoz, s a portásokkal, a bárpultosokkal való együttműködéshez. Amiből szépen kiderül, hogy ő a kerítést magára nézve szinte kötelezőnek tételezi. S azért volt ez teljesen más „játszótér”, mint a K1-ben bemutatott utcai lányok világa, mert a pénzek itt keményvalutában mozogtak. A nyolcvanas években például száz dollárért elmentek egy éjszakára, ami körülbelül háromszáz márkának felelt meg. Sajátos dolog volt az úgynevezett arabozás. Voltak olyan prostik, akik a Közel-Keletről jövő személyeket kifejezetten kedvelték. Azt mondták azért, mert sokkal alázatosabbak, sokkal nőcentrikusabbak. Volt olyan lány, aki azt mesélte, hogy ő például a japánokra, ázsiaiakra, és arabokra fókuszált.
Ismert a digózás jelensége is, amelyet többen – én is – a prostitúció előszobájának tekintenek. Te annak tekinted-e? A digózás egyszer csak arról kezdett szólni, hogy fiatal lányok szeretnének külföldi férfiakkal házasságot kötni. A mobilitásnak egyik gyorsított, rövidebb útját választják, minthogy magyar haspókokkal kellene szerencsétlenkedni a Zsiguliban.
A digózást sokkal korábbról kell eredeztetni. Bár nem akarnék visszamenni Nagy Lajosig, aki az itáliai fennsíkokról próbált magának feleséget szerezni, és addig sem, hogy az Osztrák- Magyar Monarchiának milyen itáliai érdekeltségei voltak. A digózásnak – egyébként már beszéltünk róla korábban is – a Nászutak című 1964-es Szomjas György film volt egyik kvázi mini dokumentumfilmje. Amikor először láttam, még évekkel ezelőtt, épp az volt benne a feltűnő, hogy ez valójában sokkal szélesebb kör. Tehát nem olyan, mint, mondjuk, az arabozás. Vagy legyünk teljesen pontosak: közel-keleti országokból jövő vállalkozóról, diplomatáról beszélünk, aki itt tartózkodása alatt akar egy kicsit szórakozni, de egyébként ugyanezt csinálja Marokkóban és New Yorkban is. Van egy nagyon híres szám, a „Tu vuò fà l’americano” – játszod az amerikait –, amely elhangzik több amerikai filmben is. Például A 22-es csapdája sorozat változatában, illetve A tehetséges Mr. Ripley című filmben is elhangzik, ez a whisky, soda, rock and roll, ugye, amikor arról beszél valami angol-olasz keveréknyelven az énekes, hogyan lehet ezekkel az amerikai katonákkal… Akkor az derül ki, hogy volt egyfajta kisebbrendűség a Giuseppéknél, mert, hogy az amerikai hadsereg tagjai népszerűbbek voltak, mint a csóró olasz fiúk. Egyébként is: vigyél el. Engem vigyél el… A Natley kurvájában – bocsánat, hogy így mondom, akkor így fordították le A 22-es csapdáját, s Nately kapitányt Art Garfunkel játszotta – megjelenik ez a fajta női vágyakozás valami jobb iránt. Az olasz fiúknak pedig ott volt az ötvenes évek végétől, a hatvanasok elejétől egy ugyanilyen szűz terület, Magyarország.
Az amerikaiakkal szemben érzett kisebbrendűséget beváltják a magyarokkal szemben magabiztosságra?
Olaszország akkor teljesen más, nyitott ország, hiába nagyon erős a kommunista párt, azért ott lényegében bárhova mehetsz. Egy olasz lánynak ugyanolyan esélye volt kapcsolatot teremteni Korzikán keresztül egy francia faszival, mint egy még Amerikából ott maradt emberrel, vagy bárkivel. Az olasz fiúknak meg Magyarország lett bevált terep, hogy itt jackarizzanak, adják elő a lopott holmit, s azt mondják, mi vagyunk a császárok. Mert ezt otthon nem tudják megcsinálni.
Visszatérek a Szomjas filmre: azt hiszem, a srác ügyésznek hazudja magát, aztán kiderül, hogy villamoskalauz…
Giovanni otthon nem tudja megcsinálni, mert Maléna rögtön leveszi lábra, hogy figyelj barátom, te nem az vagy, akinek mondod magad. Messziről jött ember meg ugye, bármit mondhat. A filmet 1964-re csinálja meg Szomjas György, de ebből nehogy valakinek az a kényszerképzete támadjon, hogy 1963 decemberében indult volna el az egész mozgalom.
Akkor tehát a digózás nem prostitúció?
Inkább speciális kitartottság, abban az értelemben, hogy itt a lányok igazából azért, hogy ott bulizgatnak, jól érzik magukat, hajlandók voltak lefeküdni külföldi emberekkel. De ugyanezt mondhatnánk ilyen alapon a Balaton Sound-ra és a Szigetre érkező holland cserediákra is. Aki itt eltölt egy-két hónapot, s mert komoly valutagondjai nincsenek, két-három nővel is szexel, akkor azok a lányok prostik lennének? Nem gondolnám. Inkább azt hiszem – ami miatt a prostituáltakról beszéltem –, hogy vágyképek vezérelte jelenségről van szó. Ezek a fiúk ezt a vágyott valamit meg tudják mutatni nekik, mondjuk, egy elegáns kupé autóval. És kész a hatás.
Ugorjunk. Az a feltételezésem, hogy az utcán lévő prostituáltakat éppúgy használja a rendőrség és az állambiztonság is, mint a szállodaiakat. De minthogy egészen más típusú fogyasztókkal találkoznak, és más típusú képességeik vannak, vélem, őket más típusú cselekményekre szervezik, s más típusú feladatokkal bízzák meg. Hogyan strukturálódik ilyen értelemben az állambiztonság és a prostitúció viszonya – függően attól, hogy a Rákóczi téren sétálunk, vagy egy szálloda halljában üldögélünk? Kezdjük az állambiztonsággal.
Az állambiztonság és a bűnüldöző hatóság között van egy nagyon karakterisztikus különbség, nemcsak célrendszerét, hanem viselkedés-kultúrájukat tekintve is. Amikor az állambiztonságról beszélünk, az nem csak rövidítésében hasonló az Állami Biztosítóhoz, tényleg olyan, mint ha egy biztosító lenne. Mi a célja az Állami Biztosítónak? Az, hogy minél hosszabb távon fizessen valaki, és minél kisebb eséllyel kerüljön bajba. Nemde? Az állambiztonságnak pontosan ugyanez a célja. Vagyis az AB-hirdetés – a hatvanas években Siménfalvy Sándor bácsival, meg Alfonzóval – bizonyos értelemben igaz az állambiztonságra is. Hiszen akikkel foglalkozik, azoknak kínál kifutást, és nem akarja, hogy bevonják őket bármilyen eljárásba. Magyarán: kivonásuk a büntetőeljárások alól elementáris érdeke az állambiztonságnak. Számukra ugyanis jelentős információhordozó tényező az adott személy, vagy adott csoport – éppen azért, mert bűncselekmények közvetlen közelében mozgolódnak. Ezért is akarják beszervezni, és informátorrá tenni őket. Minthogy azonban a bűncselekmények közelében mozgó személyekről van szó, a nyomozóknak a fölszámolásuk elementáris érdeke. Még akkor is, ha tisztában vannak azzal az egyszerű ténnyel, hogy hiába emelnek ki valakit – majd más áll a helyére, vákuum nem marad.
Van ebben az egészben egyfajta ördögi kör, vagy Don Quijote-i szélmalomharc. De valójában a rendőrnek – ha nem válik teljes mértékben közönyössé vagy korrupttá – elemi érdeke, hogy munkájában ne legyen tekintettel arra, hogy helyette úgyis jön majd egy másik.
Az állambiztonságiak nem kevesebb bűnözőt akarnak?
Az ő logikájuk más: tudjuk, hogy helyette is lesz másik, ám ezzel az emberrel már megvan a kapcsolatunk. Ha ezek az emberek állandóan cserélődnének bizonyos időintervallumokban, az növelné a rezsiköltséget. Ami ebben az esetben a megközelítés „árát” jelenti, s hozzá azokat a pontokat, ahol sebezhető az illető, azokat az információkat, amikkel fenyegethető, együttműködésre kötelezhető. Ehhez komoly környezettanulmányokat kell elvégezni, meg kell ismerni minden embert. Ha ezt évente vagy háromévente ismételni kellene, az veszélyeztetné az egész rendszert. Innen ered az ellentét az állambiztonság és a rendőrség között. Van még egy nagy különbség. Egy kanadai kriminológus, szociológus, Jean-Paul Brodeur megkülönböztetett úgynevezett low policing és high policing, én úgy fordítanám, hogy mennyiségi és minőségi rendészetet. A low policing-nak klasszikus példája a Rákóczi tér, ahol nem az a kérdés, hogy mit számolunk fel, hanem, hogy hány előállítottunk van. Hány szabálysértési eljárást kezdeményeztünk, hány vétségi kategóriába tartozó tényállást alkalmaztunk a különféle eljárások során. Itt lényegében mennyiségi lefedés, statisztikai lefedés szükséges. A high policing a minőségi rendészethez kapcsolódik, ahol nem az a kérdés, mennyire releváns bizonyos reprezentációs körre az adott bűncselekmény vagy hálózat. Szóval, itt a számadatok nem fontosak, hiszen nincs is mivel összemérni.
Várjunk csak. Egy félmondatban azt állítottad, hogy a bordélyházak törvényileg nincsenek engedélyezve, mégis működnek. Tehát, amelyek Budapesten működtek, azokról tudott a rendőrség, és tudott az állambiztonság is, ám az állambiztonság védte ezeket a bordélyházakat a rendőrséggel szemben is – az információk megszerzése érdekében?
Nemcsak védte, előfordult, hogy ő maga hozta létre.
Mármint, hogy az engedélyezési procedúrához is hozzájárult?
Mondjuk így, a létrehozásában segédkezett.
Épp az új gazdasági mechanizmus bevezetésének évében 1968-ban nyílt meg a Hegyalja út és a Sánc utca sarkán. Egyébként a mai napig működik mint sztriptízbár. Az informátor fedőneve Mészáros Éva, aki, amikor erre az új feladatkörre átvették, éppen Telekes Éva néven működött. Itt az volt a fontos, hogy a helyiséget Telekes Éva segédletével lehetett megszerezni. A házban panziót, illetve IBUSZ vendégszobákat kívántak létrehozni, meg egy bárt. Az ingatlan Telekes Éva férjéé volt, s úgy tudta megszerezni, hogy mint az állambiztonság informátora, nyomást gyakorolt a férjére: olyan vevőnek adja el, akivel az állambiztonság kapcsolatban van.
A férj tudta, miről van szó?
Nem. A dekonspiráció elkerülése érdekében, tehát hogy ne derüljenek ki ezek a titkos viszonyok, a férj nem tudhatott arról, hogy az ingatlan az állambiztonság számára kell, ő csak annyit tudott, hogy azt a vevő szórakozóhellyé akarja átalakítani. Telekes tartótisztje pedig folyamatosan sürgeti a kollegáit, hogy minél előbb vegyék meg az ingatlant. 1968-ban ez sikerül, el is indul a kialakítása. Az objektum először úgynevezett K-lakásként, tehát konspirált lakásként, a Tanya fedőnevet kapja. A konspirációs célra létrehozott lakás mindig az állambiztonság tulajdona, meghatározott céllal, és fedéssel. A fedés azt jelenti, hogy valamilyen leplezett céllal működik. Magyarán: lehet hentesüzlet, vagy ebben az esetben night club, de semmiképpen sincsen közvetlenül összekapcsolható funkciója tulajdonosával, a Belügyminisztériummal. Jó esetben olyan új információk is napvilágra kerülhetnek, amiket az állambiztonság addig nem tudott. A K-lakás lényegében az információszerzés objektuma. A „berendezés” fontos része a vevő- és hangrögzítő készülékek pontos elhelyezése. Az eszközöket elsősorban nyilván a bárpultnál kell elhelyezni, meg azokban a helyiségekben, ahol ideiglenesen elszállásolták a lehallgató vendégeket, diplomatákat. Több verzió is volt: egyrészt a vezetékes lehallgatás, ezek a klasszikus poloskák, illetve vannak úgynevezett vezeték nélküli eszközök. Ezt hívták „labda” elvnek, jelképezve a pattogást, tehát az átjátszást. Amit az egyik helyen veszünk, azt a másik helyre játsszuk át, magnetofon, vagy más technikai eszközök segítségével. De konkrétan nem vezetékes rendszerrel. Ezeknek a kialakítása sok problémát jelentett. Ami rámutat arra, hogy az állambiztonság is küzdött azért komoly technikai nehézségekkel, s egy lakás betechnikázásához nemcsak eszközök, hanem megfelelő műszaki ismeretek is szükségesek. Ezek megszerzése nem minden esetben állt rendelkezésére az állambiztonságnak. Klasszikus probléma volt, hogy a ma már informatikai, akkor műszertechnikai információkat, adatokat és képzettséget előbb tudtak megfizetni egy valutáért dolgozó, vegyes tulajdonú, vagy import-export cégnél, mint az állambiztonságnál. Ez a mai napig is probléma.
Mi lett végül a Sole Mio bár sztorival?
Az egész történet azon bukott meg, hogy az alkalmazottak nem tudták egymásról, hogy ők is be vannak ütve. Ezért aztán az alkalmazottak elkezdtek egymásra infót gyűjteni, miközben az alkalmazottak tartótisztjeinek nem volt jogosultsága megmondani, hogy ez nem érdekes. Ez megint egy tipikus probléma, és abból fakad, hogy az alkalmazott sokkal többet találkozik a saját munkatársaival, mint a vendégekkel, meg aztán a vendégekkel való kapcsolat kialakításához sajátos tehetség kell. Szociális érzékenység kell. Olyan típusú kapcsolatérzékenység, ami egy prostituáltnál is fontos tulajdonság. A lányok erre mondják egymás között, hogy tehetség. Hogy van érzéke hozzá. Ez az, amire az állambiztonságnak is szüksége lett volna, de az alkalmazotti fejnehéz részből sokszor egymást gáncsolták el.
Ergo, aki az állambiztonsággal, vagy a hatóságokkal együttműködik a szállodai szektorban, annak számos olyan képessége van, ami érzékennyé teheti információk szerzése mellett a saját maga bevédésére is. Ezzel szemben, ha az utcai világot nézzük, akkor ezek a képességek vagy teljesen hiányoznak, vagy pl. a stricinek eleve kockázatos együttműködésbe lépni a hatósággal, hiszen sosem tudhatja, mikor kérnek olyat, ami már nem róla szól, hanem a hálózatáról. Mégis akkor hogyan csordogálnak bele az utcai prostituáltak az együttműködésbe az állambiztonsággal és/vagy a rendőrséggel?
Drága jó nagyanyám mindig azt mondta, a világot úgy ismered meg, ha alatta is kiporszívózol. Ez a pedantériájából fakadó elgondolás mély gondolatot takar, bár kétségkívül tényleg mindig vannak ilyen-olyan szöszgombolyagok a bútorok alatt. Ültem a füles fotelben felemelt lábbal, hogy ki tudjon alatta is porszívózni, miközben nézni próbáltam a tévét, de nem hallottam semmit, mert bőgött a Rakéta porszívó. Így volt időm gondolkodni azon, amiket csak foltokban láttam a különféle tévécsatornákon. Az utcai prostitúció is az a fajta kapcsolatépítő tehetség, ami nem feltétlenül jól látható. Részben olyan, mint a jó balatoni lángossütő, aki nyugodtan tud emelt áron eladni, vagy akár ordítozni a német turistával, mert tudja, hogy úgyis jön majd helyette száz másik. Részben egészen más: az utcai prostituáltnál a tehetség abban mutatkozik meg, hogy ki tudja szűrni a megfelelő és a nem megfelelő kuncsaftot. Amíg egy szállodás prostituáltnál sokkal kevésbé fordul az elő, hogy lehúzzák, az utcalánynál ez jóval gyakoribb. Amikor a K2-ben azt látjuk, hogy Cinóber beszélget a lányokkal, és az egyik lány megpróbálja befűzni, akkor sok olyan dolgot mond el, amiből az derül ki, hogy ez az óbudai alacsony, vöröshajú gyerek – aki úgy néz ki, mintha Kabos László imitátora lenne –, valójában az utcáról jön. Amiket mond – pl. lehúzás –, az mind olyan, amit jól ismer az utcai prostituált. Az utcán dolgozó lányok úgy hívták ezt, hogy malmos fickóval találkoztam. A nő sokszor azért is inkább megcsinálja neki – kvázi easy riderként – az ingyenes menetet, mert ha összevernék, utána nem tudna dolgozni. Persze meg lehet majd bosszultatni a stricivel, de az mindig kétesélyes dolog. Ezeket a malmos embereket ki kellett szűrni, s ehhez az utcai lányoknak sokkal nagyobb tudásra és érzékenységre volt szükségük. Főleg azért, mert ők nagyon széles társadalmi kört fogtak le. Tehát van a Jánoshalmáról feljött téesz-dolgozó, akinek itt valami nagykereskedelmi szerződést kéne a tsz-bélyegzővel ellátnia. Egyúttal a feleségétől elkért kosztpénzt el akarja dajdajozni a Szamovár presszóban. A lánynak ezt az atyafit össze kell tudni mérni az Acél- és Csőgyárban dolgozó angyalföldi melóssal, vagy azzal a bűnözővel, aki akár erőszakos is lehet vele. Éppen ezért kiépülhet egy olyan új strici-prostituált kapcsolat, amely segít a kapcsolatteremtésben és a „szűrésben”: kivel, hogy kell beszélni, és ki az, aki alkalmas arra, hogy elmenjek vele üzletbe. Mert az nem magától értetődő, és itt tényleg van életveszély.
Hogyan konvertálódik ez a tudás a rendőrség hasznára?
Kétféleképpen. Amikor először elkezdtem levéltári anyagokkal foglalkozni, azt láttam, hogy nagyon sok jelentésben az áll, hogy Jónás Mari, Gógány Éva elment a JDZ 452-es rendszámú, az AFG vagy AB 125-ös rendszámmal – ugye, ez állami kocsi is lehetett –, és felsorol a jelentésben több rendszámot. Ezen elgondolkodtam, hogy talán most mégsem a Csodálatos elme című filmet látjuk… Szóval, hogy mi ez a sok szám?
A rendszámot a nő diktálta le a jelentésben?
Igen, a nő diktálta le, de rögtön felmerült bennem, hogy egyáltalán miért jegyzi meg, túl azon, hogy egyfajta spektrumzavaros autizmussal gondolkodna – ahogy Nash-Russell Crowe rajzolgat különféle képleteket az ablakra a Csodálatos elmében. Már jöttek is elő bennem az ilyen értelmiségi fellángolások, amikor egy-két interjúalanyom lehozott a földre, mondván: Tomi, te hülye vagy, mit gondolsz, a rádiótelefon előtt honnan tudtuk egymásról, hogy biztonságban vagyunk. És akkor mondta nekem a szakmából már kikopott öreglány: figyelj, Tomi, beül a barátnőm abba az autóba, és nem tudhatom, nem akkor láttam-e utoljára. Mert valaki hurkot tehet a nyakára, kés lehet nála, bármit tehet vele. Csak abban bízhatok, hogy valamennyi leírást tudok adni az autó vezetőjéről, bár, lássuk be, az nagyon karcsú infó lenne. Az egyetlen, amibe igazán tudok kapaszkodni, az a rendszám. Ezért vágták be ők a rendszámokat. Van egy idősebb lány, aki az Illés utcán kezdte el a nyolcvanas évek végén, és először a Rezső térre vitte a kuncsaftokat – ő a mai napig a rendszámok alapján tartja nyilván a vendégeit. Mert ő még a régi iskola. Azért melegedek bele ennyire ebbe a rendszám dologba, mert nehogy azt higgyük, hogy a rendőrök véletlenül íratták le a rendszámokat. Leíratták, és szépen lekérték. Megnézték, ki van a rendszámok mögött. Adott esetben van egy áruforgalmi vállalat, egy könyvterjesztő vállalat, ahol valószínűleg a gépkocsivezető maszekol, aztán vannak magánautók, meg szolgálati autók, amikhez lehet személyt kötni. Innentől, ha nekem kell valamilyen gazdaságvédelmi, vagyonvédelmi vonalhoz, vasúti vonalhoz, az úgynevezett cigányvonalhoz, vagy bármilyen vonalhoz, ahol látenciában maradt bűncselekmények is történnek, akkor egy ilyen ember…
A rendszám tulajdonosát hívom föl…
Először pressziós alapon beszervezem. Felkeresem, lehetőség szerint a munkahelyén, eltársalgok vele, és szóba hozom azt, hogy tudtam volna a titkárnőjének azt is mondani, hogy nem személyes ügyben keresem önt, hanem a VIII. kerületi rendőrkapitányságnak vagyok az operatív…
Azért a munkahelyén keresi fel, mert az a legkellemetlenebb tér a delikvens számára?
Nemcsak azért. A legkellemetlenebb tér egyben lehet a legsemlegesebb is, mert, ha otthon keresem föl, azzal már kiterítem a kártyákat. Hiszen azzal akarom fenyegetni, hogy elmondom az asszonynak, és a család tudni fog róla. A munkahelyén még úgy tudom felkeresni, mintha a barátja lennék. Azért fontos ez, mert az utcai prostitúció lényegében a bűnügyi rendőrségnek szolgált segítségül. Előfordult, s így van a mai napig, hogy az elithez tartozó, vagy valamilyen értelemben az állambiztonság érdeklődésére számot tartó személy utcai lányokhoz jár. Akkor valóban van olyan, hogy az informátort átadjuk. Az átadás azt jelenti, hogy az egyik tartótiszt a másiknak átadja a hölgyet – egyébként nem kell feltétlenül hölgynek lennie. Bár ez klasszikus fejnehéz dolog. A Nemzeti Nyomozó Iroda még a 2010-es évek elején is – sőt 2004-es létrejötte óta – többek között azzal mérte a szervezett bűnözésre való rálátását, hogy hány női együttműködője van. Ami egy implicit duma arra nézvést, hogy a prostituáltakhoz mennyire tudunk beépülni. Mennyire vagyunk beépülve. Az állambiztonság nem elsősorban információkat kért ezektől a lányoktól, inkább operatív feladatokkal látta el őket, míg a bűnügyi rendőrség…
Mit jelent konkrétan az operatív feladat?
Valamilyen célzatos tevékenység végrehajtását. Mondok egy jellemző példát: az állambiztonsági prostituáltaknál szokták azt mondani, hogy több péniszt fogott, mint kilincset. Ehhez mérten mondják, hogy például klasszikus feladat volt a célszemélyt rögtön lekapni, már a bejárati ajtónál, nem engedni rendesen levetkőzni – hagyjon ott minden cuccot, aktatáskát az előtérben –, s bevinni hevült szexualitással a szobába. És ahogy elindul ott bent a kurucos…
Az előszobában hagyott táskákat szépen átvilágítják.
Pontosan. Amíg bent a kurucos, kéményseprős lovaglás elindul, addig az előszobában az állambiztonságiak tudnak nemcsak kutakodni, hanem fotózni is. Ez eddig tipikus operatív feladat, ám hogy aztán valamiről meséltetni is tudja őt, az mindig az adott ügynök képességeitől függ.
Ezt akartam mondani: ha szenzitív információra van szükségem, ha beszéltetnem kell, s valami érzékenyt akarok kihozni, akkor valószínűleg nem a Rákóczi térről ütöm be az embert együttműködőbe. Mert nem biztos, hogy neki megvan hozzá a képessége, türelme, hátországa. Tehát ez inkább szállodai dolog, nem?
Tipikusan szállodai. Nem akarok nagyon okoskodni, de hogy jól értsük: a VIII. kerületi lánynak nem adsz annyira operatív feladatot, mert nem tudsz. Persze adhatsz neki, de legyünk őszinték: kit érdekel, ami ott történik. Egy prostituáltnak, akit talán a következő este hülyére vernek a Víg utcai kapitánysággal szembeni épületben, annak nem érdemes operatív feladatot adni. Alapvetően ez még a különbség az állambiztonsági és a bűnügyi informátor között: az előbbinek feladatot kell adni, és aktív szerepvállalásra ösztönözni, ha kell, kényszeríteni, míg az utóbbitól igazából az információ a fontos. Meg persze, hogy az releváns legyen. Ezért a bűnügyi hálózati személyek esetében sokszor nem jutunk el az informátorig. Mert ugye, ez a „karrier” az alkalmi titkos adatszolgáltatótól indul, és nem biztos, hogy informátor lesz belőle, lehet, hogy csak adatszolgáltató.
Bezsenyi Tamás–Böcskei Balázs: A szocializmus bűnbarlangjai
Kossuth Kiadó, 2020
