Julie az Élő Föld mozgalom aktivistájaként szülei tiltakozása ellenére utazott el az Epsilon Eridani csillagig, hogy csatlakozzon a tűntetéshez.
Meg akarta menteni a karneuszt, azt a kétszázötven kilométer átmérőjű, aszteroidaméretű élőlényt, ami a Földtől több mint tíz fényévnyire lebegett némán, magányosan.
Az első űrhajósok a felszínén szálltak le, kőszerű bőrére idővel űrbázis épült, majd az élőlény mélyére ástak, le, a húsrétegbe, de így sem sikerült kapcsolatba lépni vele. A karneusz vagy aludt, vagy csak az emberi fogalmaktól teljesen eltérő módon élt.
Egyesek szerint talán nem is volt értelmes lény, mindössze csak egy gigantikus, élő hústömeg.
A húsa azonban…
A húsa olyan ízletes volt, hogy a kitermelése a világ legnagyobb üzletévé vált: a Földre exportált húskészítményekért és palackozott testnedvekért a tehetősebb családok bármennyi pénzt kifizettek, majd amikor kiderült, hogy a karneusz-termékek egyfajta sejtregeneráló tulajdonsággal is rendelkeznek, a gyógyszer- és a kozmetikai ipar is intenzíven érdeklődni kezdett.
Julie-t az háborította fel a legjobban, hogy már senkit nem érdekelt, hogy a karneusz él. Hiszen nem tiltakozott, nem reagált, igaz, néha földrengésszerűen megrázkódott, de a xenobiológusok szerint ezek csupán véletlenszerű idegrendszeri események.
– Egy érző lényt falunk fel elevenen! – fakadt ki Julie a szüleinek. – Képzeljétek el, ha veletek történne! Képzeljétek el! Ezt nem tehetjük!
– Sok minden van, amit nem tehetünk meg, mégis megtesszük – felelte az apja fáradt álbölcsességgel. – Mégis, mit akarnál ott? Mit tehetnél pont te?
– Tiltakozni fogok, ahogyan Carl Benson is teszi!
– De ehhez nem kell az ismert világ végére utaznod! Van elég mocsok itt, a Földön is. Csak az utazási idő egy teljes év, kislányom! Tényleg erre akarod költeni a neked gyűjtött bankbetéted?
– Nekem gyűjtöttétek, nem?
– És az egyetemmel mi lesz? – kérdezte sírással küszködve az édesanyja. – Miért akarsz pont odamenni, kicsim? Miért?
– Mert muszáj – felelte halkan Julie.
Előre tudta, hogy a szülei nem fogják megérteni, hogy tenni akar a jövőért, hiszen egész életükben nem tettek semmi olyat, ami ne a saját jólétüket szolgálta volna.
– Mentsük meg a karneuszt! – skandálta Julie az aktivistákkal a karneusz teste köré épült, húskitermelő- és feldolgozó Gyűrű-űrbázis számos közösségi terén. Plakátokat gyártott, szlogeneket festett a falakra, menekült a rendfenntartó mechák elől, és lelkesen hallgatta Carl Benson szónoklatait.
Carl egy igaz ember volt: néhány éve még a legendás Conway’s együttes frontembere, egy sztár, aki aztán maga mögött hagyott mindent, és ideutazott, hogy tiltakozzon a bestiális húsbányászat ellen, és az ismertsége miatt hetente érkeztek az újabb és újabb aktivisták, hogy csatlakozzanak a mozgalmához.
Azonban a húsbányászat urai és haszonlesői megelégelték a sorozatos botrányokat és az ezt kísérő negatív sajtót. Mechaosztagok ütöttek rajta a Semleges zónában lévő aktivistaszállásokon, noha erre a kerületre nem is terjedt ki a jogkörük, azonban ilyen messze a Földtől nem létezett más törvény, csak a profité. Több száz aktivistát letartóztattak, Julie, Carl Benson és néhány tucat társuk azonban a karneusz húsába ágyazott legnagyobb bányászvárosba, a Sebhelybe szöktek.
A Sebhely egy több kilométeres, gyulladásokkal teli, a kitermeléssel egyre terebélyesedő, nyershúsba vájt lyuk volt a szilárd hámréteg alatt, amelynek egy részét kiégették, hogy lakhatóvá tegyék. Közel ötvenezren éltek és dolgoztak idebent, a lény testének mélyén.
– Itt fogunk élni – mondta elszántan Carl. – Nincs más választásunk.
– Itt? – nézett körbe Nina, aki a kezdetektől Carl leghűségesebb követője volt, és Julie úgy tudta, a szeretője is. – És meddig?
– Amíg kell.
– Vége van, Carl! – kiabálta Nina. – Ez nem élet… ez olyan, mintha élve eltemetnének! Mi értelme van még? Nem ezt ígérted.
– Nem ígértem semmit – mondta halkan Carl, aztán körbemutatott. – Én a karneusz miatt vagyok itt. És mert ember vagyok.
Más tudni, hogy idelent húst bányásznak, és más látni azt, amit gondosan titkoltak a nyilvánosság elől.
Julie a fertőtlenítőszagtól folyamatosan émelygett, de ezt még mindig jobban viselte, mint a nyershús mindent átitató szagát. A húsmesterek szögtalpas járműveikkel zakatoltak a lény testének mélyére, vágókéseikkel újabb és újabb alagutakat nyestek, és értékes mélyhús után kutattak. Megcsapolták a testfolyadékkal teli, öt-tíz méter átmérőjű szállítóereket, a bennük úszó, a lerakódásokat csipegető, úgynevezett dörzshalakat pedig úgy mészárolták le, mint a partra terelt bálnákat. Julie zokogott, amikor a felső alagutakból a vérfolyamban fürdő, elvágott torkú dörzshal tetemek százait leúsztatták a Sebhely központi terére.
Esténként Carl Conway-számokat énekelt nekik, de csak visszafojtott hangon, nehogy lebukjanak. Julie elalvás előtt a húsba ékelt lakásuk meleg falára tette a kezét, és a karneuszhoz suttogott.
A kilátástalanság végül a legtöbbeket megtörte, és Carl követői fogyatkozni kezdtek. Tucatnyi aktivista adta fel magát enyhébb büntetés reményében, míg végül már csak Julie, Nina és még hárman maradtak Carllal.
A karneusz belsejében azonban meglepően egyszerű volt a túlélés. A gigantikus lény teste meleget adott. És táplálékot: a falból kikanyarított és megsütött húst ették vacsorára, mellé vérből erjesztett bort ittak. Minden rendelkezésre állt a túléléshez, Julie-nak mégis felfordult a gyomra, napi szinten tört rá az öklendezés, és evés közben mindig arra gondolt, hogy valójában otthon van a szüleivel, és csirkehúst eszik, csak így sikerült csak bent tartania az ételt.
Végül Nina is elhagyta Carlt, és az enyhébb büntetés reményében feladta a többieket is.
Julie tárgyalása gyorsan lezajlott, és annak ellenére, hogy rongáláson túl semmit nem követett el, tizenöt év börtönre ítélték. Carlról soha többé nem hallott, úgy tűntették el, mintha soha nem is létezett volna.
Öt év a Gyűrű börtönében maga volt a pokol, és az aktivistákat mindenki másnál jobban gyűlölték. Julie már régen megbánta, hogy idejött, és nem akart mást, csak hazajutni a Földre, de félt, hogy ez talán soha nem fog megtörténni.
Mégis, egyedül ez tartotta életben, ez adott erőt.
Végül a maradék tízévnyi büntetést kényszermunkára enyhítették. Julie újra alászállt a karneusz testébe, és beállt a húsmesterek közé. Ennek már négy éve, és ha továbbra is jól dolgozik, néhány év múlva talán szabadulhat. Felügyelőtisztje, Sven legalábbis ezt ígérte, és ezért az ígéretért mindenét odaadta neki, közben pedig színlelt és mosolygott.
Szülei azt üzenték, mire lejár a büntetése, összeszednek annyi pénzt, ami talán elég ahhoz, hogy hazautazzon a Földre. Nem akart arra gondolni, hogy ez csak egy kegyes hazugság.
A zsúfolt, nyughatatlan Föld.
Az európai napfény, a szél, a friss levegő.
Mesterséges világításban élt, émelyítő, bűzős levegőt szívott, és végeláthatatlanul nyeste a húst.
Alig emlékezett már a Földre.
A Föld egyre éhesebbé vált, és ki kellett szolgálniuk az éhségét. Minden nap beült egy szögtalpasba, és tette a dolgát: felkutatták a színhús tárnákat, tartályokba csapolták a testnedveket, és a feldolgozókba fuvarozták a felaprított nyesedéket.
Ha megéhezett, csak kikanyarított egy szeletet a falból, helyben megsütötte, egykedvűen falatozott a többiekkel, majd leöblítette egy kis erjesztett vérborral.
Egy ideje már újra szerette a húst, és elismerte, hogy a karneuszé tényleg finom.
Talán a legfinomabb, amit valaha evett.
Kiemelt kép: Getty Images
