Tart az állóháború a Színház- és Filmművészeti Egyetem körül. A tanév ugyan elindult, de az iskola dolgozói épp sztrájkra készülnek, a Színművészeti Vas utcai épületét lassan egy hónapja elfoglaló diákok pedig továbbra is illegitimnek tekintik a Vidnyánszky Attila elnökölte kuratóriumot, és azt kérik a minisztériumtól, hogy szólítsa fel a tagokat lemondásra, egyúttal kezdjenek tisztességes tárgyalásokat az egyetem közösségével. Palkovics László válasza erre mindössze annyi volt, hogy nem vele kell dűlőre jutnia a diákoknak, hanem a kuratóriummal, ami Vidnyánszky vezetésével tökéletesen megfelel a kormány céljainak. A kuratórium közben bíróságon támadja meg a sztrájk jogszerűségét, és azzal fenyegetőzik, hogy megszervezik az alternatív oktatást egy új helyszínen. Közben sorra érkeznek a szolidaritási nyilatkozatok az egyetem mellett, Magyarországról és külföldről egyaránt, míg Vidnyánszky azt állítja, privátban rengeteg megerősítést kap ő is, és hatalmas társadalmi támogatottságot érez a háta mögött.
Schilling Árpád neve gyakran felmerül az SZFE-ügyben, nemcsak a jelenlegi megszólalásai okán, amelyben rendre szolidaritást vállal a tiltakozó diákokkal és tanárokkal, hanem mert korábban többször is erős kritikával illette az intézményt. Vidnyánszky és az erőltetett modellváltást teljes mellszélességgel támogató kormányközeli média előszeretettel hivatkozik is a Színház folyóirat 2001-es riportjára, amelyben Schilling – több kortársával, például Bodó Viktorral vagy Rusznyák Gáborral együtt – kemény szavakkal illette az egyetemen folyó oktatást, hiányolva a szervezettséget, sokszínűséget és a fejlődésre való nyitottságot.
Schilling Árpád a 24.hu-nak elmondta, hogy valóban nagyon kritikus volt az intézménnyel, és nem is vonta vissza a szavait, de fontos, hogy ezek alapvetően 19-20 évvel ezelőtti tapasztalatokra épültek (Schilling 2000-ben végzett a rendező szakon). A most zajló történet legfájdalmasabb pontja számára az, hogy az elmúlt években épp elindult egy generációváltás az egyetemen, ami megnyitotta az utat organikus fejlődés előtt.
Ez egyáltalán nem könnyű folyamat, sokan vállaltak belső konfliktusokat az egyetemen, hogy történjen valami. Ezek a változások, ha lassan is, de látható eredményekkel elindultak. Tehát továbbra is azt gondolom, hogy nagyon sok jogos kritika illette ezt az intézményt, de az elmúlt években elindult egy nagyon jó irányba
– mondja Schilling, aki szerint lehangoló, hogy a Vidnyánszky-féle modellváltás most lenullázza az elindult reformokat, mielőtt azok igazán szárba szökkenhetnének. Arról ugyan nem sok konkrétum derült ki eddig, hogy a kuratórium milyen változásokra készül – túl az olyan általános ígéreteken, hogy minden szebb és jobb lesz –, de az organikus fejlődés ilyen körülmények között nem folytatódhat. Már csak azért sem, mert az erőszakos térfoglalás miatt több olyan tanár is lemondott vezetői pozíciójáról, vagy elhagyta az intézményt, aki a változás katalizátora volt. Például a rektorhelyettes Upor László, vagy az elsők között távozó Gáspár Máté, akik az évtizedeken át uralkodó személyközpontú gondolkodás helyett egy menedzseri és rendszeralkotói szemléletet képviseltek. Schilling Árpád szerint ugyanis épp az a felfokozott tekintélytisztelet és mesterkultusz volt sokáig a megújulás kerékkötője, amely egyben az intézmény identitását is adta.
A mesterközpontúság alkonya
„A hagyomány csaknem 150 éven át arról szólt, hogy egyes művészek osztályvezető mesterségtanárokként képezték a hallgatókat. Mivel ezek nagyon nagy művészek voltak, egy konzervatív tradíció szerint ez teljesen megfelelt a világ állapotának” – mondja Schilling, aki szerint az természetesen érték, hogy jelentős, nagy tudású művészek részt vesznek az oktatásban. De ez időnként előidézheti azt is, hogy a képzés valóban nem tud kellően sokszínű lenni. Emellett óhatatlanul kialakul egy olyan alá-fölérendeltségi viszony a tanárok és a diákok között, aminek egy 21. századi egyetemen már nincs igazán helye.
Ha valódi rendszerváltásról akarunk beszélni, nagyon fontos lenne, hogy ne a nagy személyiségek jelentsék a fő oktatásszervező erőt.
Az utóbbi időben ezen a téren látszott egy fokozatos elmozdulás, mivel a nagy mesterek mellett megjelenhettek olyan fiatalok is, akik már más megközelítésből kezdtek tanítani, és nem csak a vitathatatlanul fontos szakmai alapokat, de a tágabb kitekintést is forszírozták, más habitust hoztak be, és más műfajokat is. Egyre komolyabban vették a hallgatói autonómiát, és azt, hogy a felvételiző hallgatók kapjanak valamiféle curriculumot. Tehát ne csak a névre jöjjenek, hanem arra, mit fognak tanulni az egyetemen. Vidnyánszky eddigi megszólalásai és működése viszont azt vetíti előre, hogy ebben a kérdésben a korábbi, személyiségközpontú hagyományt képviseli – hiszen a kaposvári színészképzésben is ugyanez az elv érvényesült. Pedig a valódi sokszínűség alapját annak belátása jelentené, hogy ennek az omnipotens megközelítésnek leáldozott az egyetemi oktatásban.
Egyetem-e az egyetem?
Schilling szerint az SZFE egyik strukturális alapkérdése épp az volt, hogy sikerül-e valóban egyetemmé válnia. Ugyan egyetemi rangot kapott ez az intézmény a korábbi főiskolaihoz képest, de a művészeti képzés sajátosságai miatt az intézmény sokáig nem igazán tudta magáévá tenni az egyetemi valóságot – így a bolognai rendszerre való átállást sem. Azzal, hogy megjelentek új szakemberek, akik nem a színművészeti iskola korábbi világából, hanem az egyetemi szférából érkeztek, a „három- plusz kétéves” képzésre épülő bolognai rendszer értelmezése is új lendületet kapott.
Szintén kulcsfontosságú kérdés lenne, hogy sikerül-e kihasználni a kettős alapállásban rejlő potenciált.
Színház- és Filmművészeti Egyetemről beszélünk, ami tulajdonképpen egy teljesen egyedülálló intézmény európai viszonylatban. Rendkívüli lehetőség, hogy a színházi és filmes oktatás egymással párhuzamosan fut, de hangsúlyozottan csak egy lehetőség. Sokáig hermetikusan el volt zárva a kettő egymástól, az utóbbi években elindult valamiféle nyitás. Szerintem nagyon fontos lenne még tovább haladni ezen az úton, hiszen ez a két műfaj képes megtermékenyíteni egymást
– mondja Schilling. Szerinte gyakran jött az a kritika filmes szakemberek részéről, hogy a színészek szinte kizárólag színházi képzést kaptak az egyetemen. Ugyan voltak áthallgatások rövidebb kurzusok erejéig, de nem jött létre valóságos szakmai fúzió, amely révén a filmszínészetre is kellőképp fel lennének készítve. Ezt a reformot tehát szerinte még mindig nem sikerült eljuttatni egy szakmailag megnyugtató szintre. Ráadásul nem csak a színészképzésről van szó: az elmúlt években a színházművészetben is egyre nagyobb teret kapnak a médiaművészet felé kacsingató kísérletek. Az, hogy ebben az iskolában ez a két képzés egymás mellett fut, óriási lehetőség volna arra, hogy a világban zajló művészeti kísérletezés megjelenjen az oktatásban is. Nem beszélve arról, hogy Magyarországon is megjelent egy olyan generáció – Hajdu Szabolcs, Mundruczó Kornél, Török Ferenc, Pálfi György –, amelynek tagjai mindkét területen dolgoznak. Schilling szerint az viszont egyértelműen pozitív, hogy ők felbukkantak az oktatásban. „Lajos Tamás megjelenése a kuratóriumban számomra nem azt jelenti, hogy a film- és színházművészet szinergiája lesz az egyik alapvető kérdés. Sokkal inkább a filmes gyártósor kiépítése” – mondja Schilling.
A nevelés eszköze
Az elmúlt évtizedekben nagyot erősödött a világban a társadalmilag elkötelezett művészet, amely a színház és a film eszköztárát használja bizonyos társadalmi problémák kezelésére. Legkézenfekvőbb példája ennek a színház-pedagógia: nyugaton már évtizedes közhely, hogy a színház, az iskolai képzést kiegészítve, a nevelés eszközévé válhat. Schilling szerint ez a szemlélet az utóbbi években kezdett betörni az egyetemre is, amiben nagyon fontos volt, hogy a nagynevű és nagy tudású művésztanárok mellett megjelenhettek kevésbé nagynevű, de nagy tudású szakemberek is, akik számára ezek a műfajok már nem idegenek. Elindult a drámainstruktor szak, amivel elég mostohán bántak az elején, de mára ez is büszkeségévé válhatott az SZFE-nek. Persze Schilling megjegyzi, pont a művészetek társadalmi hasznosulása jelentheti az egyik leginkább ideológiai kérdést Vidnyánszkyék számára, hiszen igencsak mást gondolnak a társadalmi érzékenyítésről, mint az Európában megszokott.
Schilling azt is problematikusnak tartja, hogy sok-sok olyan szakembernek van egyetemi diplomája (köztük neki is), akinek az elméleti tudása rendkívül hiányos. Ennek az oka szerinte az, hogy az SZFE elméleti és gyakorlati képzése egymástól elkülönülten, párhuzamosan zajlott. „Ez azt jelenti, hogy míg a diák gyakorlati vizsgára készült Shakespeare-rel, addig elméleti órán a görögökről tanult. Amikor viszont a reneszánsz művészet történetét vették, akkor épp Füst Milánnal foglalkoztak a gyakorlati teremben. Mindenki, aki belép az egyetemre, alkotni akar, így természetes, hogy a gyakorlat mindig is prioritást élvezett. Az elméleti képzés olyan volt, mint egy mostohagyerek, pedig szervesen integrálni kéne az oktatásba, hogy egymást tudják támogatni a gyakorlattal” – mondja a rendező, hozzátéve: arra nincs rálátása, hogy ez a helyzet javult-e az utóbbi években.
Nem a nyelvvizsga az érdekes
A film és a színház világának nemzetközivé válásával egyre kevésbé elkerülhető, hogy a színészek és az összes szakember gyakorlati nyelvtudást kapjon. Schilling úgy látja, hogy az még önmagában kevés, ha a diploma átvételét középfokú nyelvvizsgához kötik. „Nem az a lényeg, hogy valakinek papírja legyen róla, hanem az, hogy az egyetem adjon lehetőséget arra, hogy az angol, vagy akár más idegen nyelv megjelenjen a képzésben, így a diák a gyakorlatban találkozhasson ezzel. Ugyanis a jövőben várható, hogy a nemzetközi piacon is helyt kell állniuk, amire önmagában egy középfokú nyelvvizsga nem készíti föl az embert.” Szerinte ez azért is lehetséges, mert vannak már olyan magyar szakemberek, akik képesek angolul megtartani egy kurzust. Persze ideális esetben külföldi oktatókat is be lehetne vonni, erre eddig azért nem volt lehetőség, mert mindig hiányzott a megfelelő állami támogatás. Ezzel el is érkeztünk az egyik neuralgikus ponthoz.
Az egyetem sok bajának forrása ugyanis az állandó alulfinanszírozottság.
Tudni kell, hogy itt évtizedek óta olyan körülmények között és olyan pénzekért tanítanak oktatók, ami önmagában lehetetlenné teszi a komoly elvárások támasztását velük szemben. Erre gyakran az a válasz, hogy »De hát ez szerelem«. Egy egyetemen viszont nem lehet szerelemből tanítani
– mondta Schilling, aki szerint a súlyos hiányosságok oka elsősorban az, hogy az éppen aktuális kormány sosem hallgatta meg az iskola vezetőinek kérését a források bővítésére. Szerinte ezért is nagyon szemét az az állítás, hogy majd jön Vidnyánszky, és akkor lesz pénz, mert az SZFE eddig is kért pénzt az oktatás tisztességes működtetésére, csak sosem kaptak eleget. Sem az Orbán-kormánytól, sem a Horn-, Medgyessy- vagy Gyurcsány-kormányoktól.
Kis magyar kudarctörténet
Schilling szerint tehát a legfontosabb az lenne, hogy a személyeskedés helyett strukturális kérdések kerüljenek előtérbe. Azt már tizenöt évvel ezelőtt is megtapasztalta, hogy ez a gondolkodásmód-váltás mennyire nehezen megy. 2004-ben, az akkor szintén krétakörös Gáspár Mátéval közösen írtak egy dolgozatot, amelyben épp amellett érveltek, hogy a magyar színházról is rendszer szinten kellene gondolkodni. Nagyon érdekes tanulságnak tartja, hogy a korábbi generáció irtózott attól a szótól, hogy „rendszer”, mert egyből azt vetítették bele, hogy ez valami politikai befolyásolást jelent.
„A mi generációnk viszont szeretett volna kilépni ebből a személyalapú gondolkodásból. Már akkor is ijesztő volt a vita színvonala, még azt is megkaptuk, hogy fidesznyikek vagyunk. Éveken keresztül szorgalmaztuk, hogy merjünk ezekről a kérdésekről beszélni, és legyen erről valami szakmai vita. Ilyen értelemben szerencsétlen generáció a miénk, mert a színházi nagymestereket akkor nem sikerült igazán meggyőznünk, mikor pedig mégis eljött a pillanat, hogy az egyetemre be lehetne vinni ezt az új gondolkodást, akkor ideológiai megfontolásból bevonult egy éhes horda. A kettő közé sikerült beszorulnunk” – mondja Schilling, aki szerint Vidnyánszky akár lehetett volna hős is ebben a történetben. Ha alkatilag képes lenne ilyesmire, már évekkel ezelőtt elkezdhetett volna konferenciákat és fórumokat szervezni a témában, amelyek nyomán szakmai alapon, konszenzusosan lehetne folytatni a reformokat az SZFE-n.
Ezzel akár lehetne ő a magyar színháztörténet kimagasló figurája, aki – a mi 15 évvel ezelőtti kudarcunkkal ellentétben – valóban végig tudná vinni a strukturális változást. De, hát, baromira nem ez történik. Mert látszik, hogy Vidnyánszky csak annyit hiányol ebből a sztoriból, hogy ő és néhány haverja nincsen ott. Pont.
Békét kell teremteni
Az SZFE képzésének lehetséges átalakításáról megkérdeztük Bodó Viktor színész-rendezőt, a Szputnyik Hajózási Társaság egykori vezetőjét is, aki az eredeti tervek szerint 2021-ben indított volna színészosztályt, ám az erőltetett tempójú modellváltás és az egyetemi autonómia elvétele miatt úgy döntött, a jelenlegi körülmények között nem vállalja a feladatot. Mindazonáltal ötéves képzési tervet dolgozott ki a színészképzésről, szoros együttműködésben Szamosi Zsófia színésznővel, Gigor Attila rendezővel, illetve Róbert Júlia és Rácz Attila dramaturgokkal – közülük van, akivel Bodó a kétezres évek eleje óta együtt dolgozik. Képzési tervüket már véleményeztették az egyetem tanáraival, a szenátus volt tagjaival. Nemsokára a hallgatókkal is terveznek egyeztetni róla, és a teljes anyagot nyilvánosan is elérhetővé teszik. Bodó Viktor a 24.hu kérdésére ebből a szakmai tervből emelt ki néhány kulcsfontosságú részletet.
„Ahhoz, hogy pozitív dolgok történjenek, a kedélyeket le kell csillapítani, békét kell teremteni” – kezdte Bodó. Ehhez arra is szükség lenne, hogy a szakmai kérdéseket szakemberekre bízzák, az egyetem belső működését nem ismerők pedig inkább megfigyelőként legyenek jelen a munkában. „Akik tanítani akarnak, tegyék meg az ehhez szükséges szakmai lépcsőfokokat. Dolgozzanak négy-öt évet tanársegédként, osztályvezető tanárok mellett, és végezzék el a doktori iskolát. Az új osztályfőnököknek pedig írniuk kellene egy, a miénkhez hasonló, ötéves tanmenetet, hogy az egyetem vezetősége lássa, az adott osztályt hogyan lehet majd integrálni az egyetemen folyó munkába.”
Bodó is beszélt arról, hogy az egyetem épületeinek felújítása, állagjavítása már csak az egyetemi polgárok biztonsága érdekében is alapvető fontosságú volna.
Az utóbbi években folyamatosak voltak a pénzelvonások, kivéreztetés zajlott. Ez régi ügy, a mi időnkben sem volt vécépapír a mosdóban, és most sincs. Azt is érdemes megnézni, hogy néznek ki a filmesek műtermei: európai összehasonlításban méltatlan és megdöbbentő a különbség. Persze, egy új épület sem lenne rossz, de szakmai egyeztetés, az egyetemi polgárok bevonása nélkül annak sem lenne szabad nekiállni.
Az épületfelújítás mellett Bodó tisztességes hallgatói ösztöndíjakat és tanári fizetéseket szorgalmazna. „Nálunk a hallgatóknak kötelező az órák látogatása, az első években gyakorlatilag beköltöznek az egyetemre. Ez azt jelenti, hogy nem tudnak külső munkát végezni, mint más egyetemek hallgatói, akik maguk készítik az órarendjüket. Jelenleg nincs olyan ösztöndíjrendszer, aminek segítségével a hallgató fizetni tudná az albérletét, vagy tudna venni magának laptopot. Az óraadó tanárok javadalmazása hasonlóan méltatlan, talán a parkolást ki tudják fizetni belőle.”
Életmódreform és nyitás a világszínház felé
Bodó Viktor elsősorban az ötéves színészi képzés menetéről vázolta az elképzeléseit. Az SZFE európai összevetésben egyedülálló adottsága, hogy egy intézményen belül zajlik a színházi és a filmszínészképzés, így ezek között szorosabb kapcsolatot lenne érdemes kialakítani. „Részben más tudást igényel a filmszínészet, mint a színpadi színészet. Felépítettünk egy metódust arra, hogyan tanulják meg a hallgatók például azt, milyen, ha nem kronológiában veszik fel a jeleneteket, emiatt máshogyan kell felépíteniük egy alakítást. A hasonló gyakorlatok miatt szeretnénk különválasztani az elméleti órákat, azok vizsgáit a gyakorlati feladatoktól. Most gyakran összecsúszik a kétféle vizsgarendszer, de mi azt szeretnénk, ha az elmélet felkészítene a gyakorlatra, mintha egy produkció előkészítési szakasza lenne.”
Az utóbbi évek eseményei, a MeToo-mozgalomban felszínre került színházi botrányok azt is megmutatták, hogy nagy szükség van az intézményi szabályozásra és önvizsgálatra azzal a céllal, hogy jobban védjék a hallgatókat, akiknek minél inkább tisztában kell lenniük a jogaikkal. „Szélsőséges idegállapotokkal dolgozó szakmáról van szó” – mondja Bodó. „Pszichológusokat vonnánk be, akik segítenék a diákokat és a tanárokat is. Utóbbiaknak is szükségük van a kontrollra, egyfajta supervisorprogramra.” Bodó általában véve is fontosnak tartja a színészi életmód átalakítását.
Rendezni kellene az étkezést, normális menzarendszert kellene kialakítani. Megszokott, hogy a színész fél óra alatt kiugrik az éjjel-nappaliba venni valamit próba közben. Ennél fontosabb az egészség, abban az értelemben is, hogy a szenvedélybetegségek ügyében is részletesebb tájékoztatásra, szakemberi segítségre lenne szükség az egyetemen.
A színészhallgatók életmódjának részleges átalakítása mellett Bodó a képzésük reformjáról is beszélt. A munkatársaival közösen összeállított szakmai anyag javaslatai abból a szempontból egybeesnek Schilling Árpád véleményével, hogy változatosabb képzési módszerek jelennek meg benne. „Nálunk tulajdonképpen a mai napig a Sztanyiszlavkszij-módszer, a lélektani realista színjátszás különböző változatait tanítjuk a színészhallgatóknak. A világ ma már nem itt tart, más típusú színjátszási iskolákat is jobban meg kellene ismertetnünk a hallgatókkal, például az újcirkuszban jellemző színpadi jelenlétet. Ehhez viszont alapvető fontosságú lenne, hogy nyissunk a világszínház felé.” Bodó azt mondja, beépítené a képzésbe az alaposabb nyelvoktatást és a nemzetközi színházi fesztiválokon való jelenlétet. A hallgatók egyéni és osztályszinten is hospitálhatnának a világ különböző színházaiban, harmadéves vizsgájukat a nemzetközi szakmának is megmutatnák.
Mindez végeredményben azt a célt szolgálná Bodó szerint, hogy a hallgatók könnyebben el tudjanak helyezkedni az egyetemi évek végén.
Már a képzés kezdetétől jobban be kellene csatornázni az egyetemi képzést a vidéki és budapesti színházak működésébe. Másod-harmadévtől vidékre is leutaztatnánk a vizsgaelőadásokat, a színházigazgatóknak pedig látogatniuk kellene a vizsgákat, illene tisztában lenniük vele, melyik osztály éppen hol tart, milyen feladatot csinál.
Az utolsó évben aztán a hallgatók segítséget kapnának a showreeljük (rövid videós bemutató a szakmai előéletükről a potenciális munkaadóknak) elkészítésében, és jogi információkat szereznének arról, hogyan tárgyaljanak a lehetséges munkaadóikkal, milyen feltételekkel érdemes aláírniuk egy szerződést. Bodó ezzel azt akarja elérni, „ne utolsó pillanatos sokkhatás legyen a diplomázás idején, lesz-e munkája a hallgatónak”.
Kiemelt kép: Farkas Norbert /24.hu
