Két idei hír Roman Polanskiról: botrányt kavart a legfontosabb francia filmes díj, a César gáláján, hogy három díjat is nyert az új filmje, továbbá botrányt kavart, hogy Polanski megpróbálta magát visszavetetni az őt 2018-ban kizáró Amerikai Filmakadémia soraiba – sikertelenül. Egy 87 éves rendezőtől nem kis teljesítmény, hogy 2020-ban is viták kereszttüzébe kerülhet.
Ami ennél is különlegesebb, hogy Polanski neve nem került át végérvényesen a bűnügyi és bulvárhírek rovatába. Nemcsak múltbeli bűnei és azok megváltozott megítélése miatt érdemes foglalkozni vele, hanem azért is, mert új filmje, a Tiszt és kém – A Dreyfus-ügy hosszú évek óta az egyik legnagyszerűbb munkája. Gondoljunk róla emberként bármit, művészként újra csúcsformáját mutatja. E miatt, de nem csak emiatt magányos alkotó a kortárs filmben. Hogyan maradt egyedül?
A botrány nem csitul
A Tiszt és kém a zsűri nagydíját hozta el a 2019-es velencei filmfesztiválról. Az idei év elején a legtöbb jelölést, tizenkettőt gyűjtött be a francia César-díjra nevezett filmek közül. Erre válaszul feminista civil szervezetek sora jelentette be, hogy tüntetni fognak a díjkiosztó estéjén, négyszáz francia filmes pedig – nem kizárólag, de főleg Polanski jelölései miatt – nyílt levelet tett közzé, amelyben a César Akadémia átláthatatlan és elfogult díjazási gyakorlatát kritizálták. Olyanok tiltakoztak a Polanskit pajzsukra emelő szervezet ellen, mint Léa Seydoux, Jacques Audiard, Claire Denis vagy Omar Sy – szinte mindenki, aki számít. A nyílt levél hatására az akadémia teljes vezetősége lemondott, két héttel a díjátadó előtt.
Márciusban ennek dacára megtartották a díjkiosztó gálát, ahol a Tiszt és kém végül három díjat nyert, köztük a legjobb rendezőnek járó elismerést. Adéle Haenel színésznő (a Portré a lángoló fiatal lányról egyik főszereplője) vonult ki elsőként a díj bejelentése után a gáláról, őt követte ugyanannak a filmnek a rendezője, Céline Sciamma, majd mások is.
Roman Polanski természetesen nem ment el a César-gálára, mint ahogy jó ideje kerüli már a hasonló eseményeket (legutóbb a 2018-as Césarról vonta vissza előző filmje, az Igaz történet alapján nevezését). Inkább a távolból, ügyvédei útján próbál érvényt szerezni az igazának egy másik ügyben.
2018-ban ugyanis, a #metoo nyomában megváltozott közhangulat hatására kizárták őt az Amerikai Filmakadémia tagságából. Tették ezt 1977-es nemierőszak-ügye miatt. Polanskit akkor bűnösnek találta a bíróság, mert megerőszakolta a 13 éves Samantha Galley-t, a rendező pedig Franciaországba menekült az Egyesült Államokból, ahol börtönbe zárták volna.
2003-ban, A zongoristáért távollétében rendezői Oscar-díjjal jutalmazták. Felállva tapsoltak neki, részint ugyanazok, akik újabb másfél évtizeddel később a kizárása mellett döntöttek. A rendező részben A zongoristáért kapott díjára hivatkozva kérte, hogy érvénytelenítsék a döntést. Mindössze néhány hete derült ki, hogy keresetét elutasították, a kizárás hatályban marad.
Polanski bűnös. Ezt ő maga is elismerte a Galley-ügy esetében, az utóbbi években viszont négy másik nő is azt állította, hogy a rendező zaklatta vagy meg is erőszakolta őket. A vádak közös pontja, hogy a történetükkel előálló nőket még nagyon fiatalon, tizenéves korukban zaklathatta Polanski. A sajtónak 2017-ben nyilatkozó Marianne Barnard egyenesen azt állította, csak tízéves volt, amikor egy fotózáson Polanski megerőszakolta. A rendező minden további vádat tagadott, csak Samantha Galley megerőszakolását ismerte be, még évtizedekkel ezelőtt.
Polanski esete sokkal egyértelműbbnek tűnik Woody Allenénél, akit annak idején, a nevelt lányával szembeni zaklatási ügyben felmentett a bíróság, a #metoo után mégis újra közellenséggé vált Hollywoodban. A lengyel rendező bűnei minden bizonnyal súlyosabbak, egyúttal még nyilvánvalóbbá teszik a szórakoztatóipar számos szereplőjének képmutatását. Nem volt titok, hogy Polanski a nyolcvanas években viszonyt folytatott a Kalózok című filmje egyik szereplőjével, az akkor 17 éves Charlotte Lewisszal. Mostani felesége, Emmanuelle Seigner 18 éves volt, amikor járni kezdtek.
A rendező magánya
Polanski már rég nem forgat Hollywoodban, újabb filmjei elsősorban francia gyártásban vagy európai koprodukcióban készülnek. Idős korában is aktív maradt, a karrierje egyik legnagyobb anyagi és kritikai sikerét hozó A zongoristát, amely az Oscar mellett a cannes-i Arany Pálmát is begyűjtötte, közel hetvenévesen forgatta. Azóta további hat filmet csinált, amelyek közül a francia-német-angol közös gyártásban készült A szellemíró lett a legsikeresebb, de más műveivel is ott volt a legrangosabb fesztiválokon. Esze ágában sincs abbahagyni a filmezést, miközben nemcsak bírósági ügyei, hanem nemzedéktársainak visszavonulása vagy halála is erre indíthatná.
Polanski mára lényegében a modern európai művészfilm utolsó mohikánja maradt. A hatvanas évek új hullámos nemzedékéből sokan aktívak maradtak idős korukban is, de a 21. században sorra veszítettük el ennek a rendezőgenerációnak a nagyjait: 2007-ben Antonionit és Bergmant, 2010-ben Chabrolt és Rohmert, 2018-ban Formant, tavaly Vardát (Godard, mint mindig, ezúttal is kivételnek számít, ő is aktív még). Idén szeptember elején viszont Jiří Menzel is elhunyt, a hatvanas évek elején induló, kelet-európai modernisták közül így Polanski mellett már csak Szabó István van köztünk.
Ezeket az alkotókat a hasonló nemzedéki alapélmények és az átfedésben lévő művészi célok – a klasszikus európai művészfilm megújításának, modernizálásának igénye – mellett az is összekötötte, hogy egy olyan filmkultúrában nevelkedtek, pontosabban olyan filmkultúrát teremtettek, amelyben a rendezőé az első és az utolsó szó. Művészi autoritásuk megkérdőjelezhetetlen volt, a nekik mint művészeknek kijáró tisztelet és megbecsülés elvitathatatlan. Sem ők, sem a szélesebb közvélemény nem törődött vele, milyen életet élnek eközben, vagy mire hajlandók a műalkotás létrehozása érdekében.
Ingmar Bergman viselt dolgairól mindent tudunk – a legtöbbet éppen tőle magától –, de senki soha nem állította, hogy Bergmannak nem kellene több filmet csinálnia, annyi nőt tett tönkre. Bertolucci és Az utolsó tangó Párizsban körüli botrány is csak mostanában vert visszhangot.
Mert annak érzi, erre a Tiszt és kém a bizonyíték.
A vádlottak padjára ül, és felmenti magát
A Tiszt és kém ugyanis a modern európai történelem egyik legnagyobb igazságtalanságáról, a Dreyfus-perről és utóéletéről szól. Alfred Dreyfust, a francia hadsereg kapitányát 1894-ben hazaárulás vádjával bűnösnek találták, száműzetésre és élethosszig tartó szabadságvesztésre ítélték. Két évvel később a hírszerzés új vezetője, Georges Picquart alezredes új bizonyítékokat talált a Dreyfus-ügyben, amelyek arra utaltak, hogy annak idején nem Dreyfus szolgáltatott ki hadititkokat a németeknek, hanem egy másik francia tiszt, Ferdinand Walsin Esterhazy. Mikor értesüléseit felettesei elé tárta, gyarmati állomáshelyekre vezényelték, majd letartóztatták Picquart-t.
A katonatiszt ezután tálalt ki a sajtónak, az ünnepelt és akkor már világhírű író, Émile Zola pedig megírta minden idők talán legnagyobb hatású újságcikkét, Vádolom… (J’accuse…) címmel. Ebben a francia hadsereg és a kormány vezetőit tette felelőssé azért, hogy koncepciós perben, antiszemita előítéleteik alapján, valódi bizonyítékok nélkül ítélték el Dreyfust – a francia hadsereg kevés számú zsidó tisztjeinek egyikét –, a következő években pedig újabb törvénytelenségeket követtek el azért, hogy megmeneküljenek a lelepleződéstől. Zolát perbe fogták becsületsértésért, ám ekkor már nem volt visszaút: Dreyfus végül kegyelmet kapott, majd évekkel később a hadseregbe is visszatérhetett, Picquart-nak pedig hadügyminiszteri pozíciót kínáltak Georges Clemenceau kormányában.
A Dreyfus-per felszínre hozta az Európát átható antiszemitizmus valódi természetét, előrevetítve a következő évszázad pusztítását. Ám a kultúrtörténeti jelentősége még nagyobb, a nyilvánosság hatalmának, az „írástudók felelősségének” jelképévé vált ugyanis. Az értelmiségi társadalmi réteg a Dreyfus-per nyomán erősödött meg Európában (erről Tamás Gáspár Miklós írt többször is), tehát végső soron a modern, demokratikus jogállam megteremtésében is komoly szerepe volt ennek az allegorikussá emelkedett ügynek.
Polanski nem tolja előtérbe saját magát a Tiszt és kémben, bár egy villanás erejéig színészként is feltűnik benne. Így is egyértelmű, hogy ha ő forgat az igazságtalanság szimbólumává vált eseményről, azzal a saját ügyét is kommentálja. Nem Dreyfust teszi meg hősnek, hanem Picquart-t, ezáltal szenvedés- és megváltástörténet helyett történelmi krimit készít, amely az utolsó harmadában tárgyalótermi drámává alakul.
Ez az olvasat azonban cseppet sem teszi értékesebbé vagy értéktelenebbé a Tiszt és kémet. Az ugyanis mindettől függetlenül nagyszerű film. Tempója kifogástalan: kimért, de sosem unalmas. Feszültségteremtése mesteri, hősábrázolása összetett – Picquart ellenszenves figuraként, elkötelezett antiszemitaként jelenik meg a filmben, és később sem válik túl szimpatikussá, egyszerűen csak a kötelességét teljesíti. A Tiszt és kém minden jelenetén látszik, hogy a rendezői szakma összes csínját-bínját ismerő, végtelenül magabiztos alkotó munkája. Az utóbbi években Polanski olyan hangnemekkel és műfajokkal kísérletezett, amelyekben nem mozgott otthonosan – például Az öldöklés istene szatírájában –, ezúttal viszont egyszer sem téveszti el a lépést.
Nézőként talán egyszerűbb lenne leírni Polanskit, a szörnyeteg rendezőt, aki művészként is erőtlenné vált, de a Tiszt és kém alapján erről szó sincs. Átböngésztem a filmográfiáját, azt keresve, mikor készített utoljára ilyen magas színvonalú filmet. A zongorista érzelmi hatása átütőbb, ez már a műfajából is adódik, de az a film azért bele-belecsúszott a szentimentális holokausztgiccsbe. Létezik, hogy a Tiszt és kém Polanski legjobb munkája az 1974-es Kínai negyed óta? Nos, az új filmnek soha nem lesz, mert nem is lehet a Kínai negyedéhez fogható filmtörténeti jelentősége, mégis lehet, hogy így áll a dolog.
Tiszt és kém – A Dreyfus-ügy (J’accuse), 2019, 136 perc. 24.hu értékelés: 9/10
Kiemelt kép: Beata Zawrzel/NurPhoto via Getty Images
