Kultúra filmkritika

A mi kis falunk, amit teljesen megszállt a gonoszság

Az Oscar-díjas Szabó István harminc év után forgatott újra Klaus Maria Brandauerrel, ezúttal egy kis magyar faluba importálva birodalmi filmjeik nagy kérdéseit, sőt, a rendező a saját ügynökmúltjával kapcsolatos vívódásait is minden eddiginél nyíltabban beleírta a meghurcolt orvos történetébe. A Zárójelentésnek van egy-két erős pillanata, ám az egymásra pakolt klisék és a kapkodó ritmusú elbeszélés között lemorzsolódik a katarzis lehetősége, így csak egy zavaros, könnyen felejthető tanmesét kapunk a világ menthetetlenségéről.

Minden szörnyűség természetessé válik, ha eltűrjük

– ez pont olyan, mintha Szabó István 80-as évekbeli „német trilógiájának” valamelyik szereplője mondaná. Ám a kissé didaktikus tételmondat nem a Mephistóban, a Redl ezredesben vagy a Hanussenben, hanem a Zárójelentés egyik kulcsjelenetében hangzik el. A szülőfalujába évtizedek után visszatérő Stephanus doktor fakad így ki barátjának, miután zaklatottan szembesül azzal, hogy a hatalmi gőg semmiféle ellenállásba nem ütközik a közösségben. A komoly karriert befutó kardiológus csak fél lábbal van otthon a településen, amúgy továbbra is gyanús betolakodónak számít, hiszen csak egy váratlan fordulatnak köszönhetően kötött ki újra gyerekkora helyszínén. Budapesti kórházát egyik napról a másikra bezárják, őt pedig indoklás nélkül nyugdíjazzák, amitől kissé kibillen magabiztos főorvosi szerepéből és elveszetten bolyong saját, komfortos életében. Ám talál magának új, minden eddiginél nagyobb kihívást: apja és nagyapja nyomdokaiba lépve körzeti orvosnak áll szülőfalujában.

Fotó: InterCom

Békés múltidézésre azonban nincs idő, Stephanus doktor ugyanis hamar szemben találja magát a helyi polgármesterrel, akinek grandiózus tervei vannak a falu felvirágoztatására, és ennek érdekében természetesen bármelyik lakóját hajlandó eltaposni. A 82 éves Szabó Istvántól akár bátor húzásnak is lenne tekinthető, hogy miután pályája jó részében nagy ívű, történelmi példázatokban beszélt a hatalom és az egyén összetett viszonyáról, most ledobja a kosztümöket, hátrahagyja a látványos kulisszákat, és a mai magyar vidéken próbálja ábrázolni a küzdelem kilátástalanságát.

A film legerősebb pillanataiban fel is csillant valamit ebből a párhuzamból. Például, amikor a dühös Stephanus doktor beviharzik a polgármesterhez, ám feltépve az iroda ajtaját megtorpan, és csendes döbbenettel figyeli az íróasztalnál gőgösen dolgozó figurát. Nem más ez, mint az őt felemelő emberektől elszakadó, épp elérhetetlenné váló hatalom örök képe, ami eszünkbe juttathatja a Mephisto vonatkozó jeleneteit a Tábornagynál vizitáló színésszel, Höfgennel. A Zárójelentés alapállítása tehát mintha valami olyasmi lenne, hogy az emberi közösségeket rohasztó úr-szolga viszony nemcsak birodalmi központokban felfedezhető, hanem akár egy falusi hivatalban is, ha vesszük a fáradságot és elég közel megyünk hozzá. Kicsiben itt is kialakulhat ugyanaz a közönyös hatalmi póz, még ha az íróasztalánál pöffeszkedő polgármester elsőre csak a valódi hatalmasságok provinciális paródiájának tűnik.

Fotó: InterCom

Ez a képlet elég ígéretes, csak az a baj, hogy a film nem tudja hitelesen kibontani a benne rejlő társadalomkritikai potenciált (akárcsak Szabó István Rokonok-adaptációja). A Zárójelentés mind a történet, mind a formai eszköztár szintjén klisékbe fullad, így képtelen arra, hogy megjelenítse az általa felvázolt helyzet komplexitását. Kezdjük ott, hogy egyszerűen nem kelnek életre a figurák, ellentétben mondjuk Henrik Ibsen A nép ellensége című drámájával, amiből Szabó láthatóan jócskán merített a forgatókönyv megírásánál. Így hiába reflektál a közbeszédben keringő, aktuális problémákra, mint az egészségügy drámai helyzete, a korrupció/EU-s pénzek elsíbolása, vagy a rendszer minden szintjére bekúszó propaganda, mégis megreked a felszínen, egy a valóságtól elemelt tanmese szintjén. A film bizonyos szempontból pont úgy viselkedik, mint főhőse: egy messziről jött idegen, aki rácsodálkozik a vidéki Magyarország nyomasztó valóságára, de mielőtt még lenne ideje megérteni az összefüggéseket vagy az embereket, levonja az ítéletet, beolvas a főgonosznak, majd mindent hátrahagyva kimenekül az egészből. Kétségtelen, hogy ez a kivonulás egy másféle megalkuvás, mint a Mephisto ördöggel lepaktáló színészéé, de közben jóval érdektelenebb felismerésekkel is jár.

A 80 felé közelítő Brandauernek amúgy még mindig átütő színészi jelenléte van, amit a Szabó állandó operatőreként mögé visszatérő Koltai Lajos igyekszik is kiaknázni az állandó arcközelikkel. Dühösen villanó tekintetével vagy zavart mosolyával képes egy-egy pillanatra elevenséget vinni Stephanus figurájába, de sajnos ennek aztán sosincs további kifutása. Eleve alig tudunk meg valamit a házasságáról vagy a kórházi munkájához fűződő viszonyáról, amit pedig mégis, az nem elég arra, hogy igazán megértsük, mi mozgatja őt, amikor feleségét hátrahagyva leköltözik a faluba. És az sem túl életszerű, hogy évtizedeken át praktizáló főorvosként teljesen megdöbben, hogy a mentő nem érkezik időben egy kistelepülésre, és léteznek kiskirályként viselkedő doktorok és igazgatók, akik a hippokratészi eskü helyett a saját hatalmuk megőrzését tartják szem előtt.

Fotó: InterCom

Vannak persze filmek, ahol épp az információhiány teszi rejtélyessé a főhőst, itt azonban nem ez a helyzet: inkább szimplán zavaró a motiváció hiánya. Elveszik a hiteles kontextus, mintha Stephanus egy légüres térből érkezne meg a faluba, aztán oda is térne vissza, amikor elege lett belőle. A hiteltelenség érzetét csak fokozza, hogy Brandauer ezúttal sem saját hangján szólal meg, ám – a nemzetközi színtéren játszódó régi filmekkel ellentétben – ez a hangsúlyozottan magyar közeg még jobban ledobja magáról az utószinkront. Ezt a játékidő haladtával valamennyire megszokjuk, de akkor is zavaró, hogy míg a film szimbolikus síkján működik Brandauer alakítása, magyar orvosként nem túl hihető a jelenléte.  Rajta kívül amúgy több szereplőnek is vannak jó momentumai a filmben, például a Stephanus doktor régi szerelmét alakító Szirtes Áginak, vagy a pusztán pár jelenetre feltűnő, szinte végig hallgatag Andorai Péternek, akinek friss halála különös súlyt ad a falu forgatagát egy padról figyelő távoli, szimbolikus figurának. Eperjes Károly manírjai sem túl irritálóak a rá szabott, kissé szórakozott, de szerethető plébános szerepében, Stohl András pedig üzembiztosan, bár kissé csuklóból hozza az elvetemült polgármestert. Ám az itt-ott felbukkanó jó pillanatok nem tudnak igazán szervesülni a cselekménybe, mert hamar lenullázza őket egy-egy fals, didaktikus kifakadás („Hát ezt az egész falut megszállta a gonoszság?!”), klisés jelenet vagy hiteltelen hangütés.

A film legkülönösebb vetülete pedig az, hogy a Zárójelentés egy minden eddiginél nyíltabb önvallomás Szabó pályáján. Már a Stephanust – mint az István latinos átiratát – is nyugodtan tekinthetjük beszélő névnek, de a film ezen kívül is tele van félreérthetetlen utalásokkal. Ennek jobban működő része az időskori feleslegessé válással való szembenézés, amiről a doktor régi barátjával, a helyi pappal mereng horgászás közben. Ám Szabó belenyúl a kényesebb témába is, tizenöt éve kiderült ügynökmúltjába, amiről a vásznon kívül hallani sem akar.

Fotó: InterCom

A botrány kipattanása óta ugyan korábbi filmjeibe is gyakran beleolvassák a lelkiismereti vívódást, ám ez itt sokkal direktebben jelenik meg, és helyenként sajnos átfordul kényelmetlen önigazolásba. Azok a jelenetek is áthallásosak, mikor a kirúgott Stephanus visszamegy a kórházba főorvosi névtáblájáért, ám az véletlenül összetörik, így inkább ott hagyja a szétvert épületben. Vagy az, hogy a faluban ugyan utcát neveznek el apja tiszteletére, őt mégis csúnyán meghurcolják, előrángatva és bombasztikusan felfújva egy régi ügyét, amikor fiatalkorában egy rövid időre bebörtönözték az előző rendszerben.

Megnézném, hogy ezek a mai nagypofájúak mi mindent írnának alá, ha két akkora pofont kapnának, hogy csak úgy spriccelne az orrukból a vér?!

– fakad ki Stephanus, igaz, legalább barátja visszakérdez, hogy ez vajon túlélési vagy önfelmentési stratégia a részéről. De választ nem kapunk, inkább marad a sértettség azzal kapcsolatban, hogy az ellene forduló közösség igaztalanul felfúj egy ilyen múltbéli, bagatellnek tekinthető botlást. Ez az önigazoló hangvétel kellemetlen mellékízt ad a Zárójelentésnek, különösen annak fényében, hogy Szabó a való életben makacsul elzárkózik attól, hogy erről nyíltan beszéljen, olyannyira, hogy inkább interjút sem ad és életműdíjat sem vesz át. Pedig, ha valamivel, az őszinte kibeszéléssel tényleg komplex tanulságokkal szolgálhatna a múltat is gyakran fekete-fehérre pingáló társadalom számára. Egy kíméletlen és művészileg megformált önelemzés persze még ellensúlyozhatná ezt a hallgatást, de a Zárójelentés nem az. Ha ennek lélektanáról többet akarunk megtudni, maradjunk inkább a Mephistónál vagy a Szembesítésnél.

Zárójelentés, magyar, 118 perc, 24.hu értékelés: 6/10

Kiemelt kép: InterCom

Ajánlott videó mutasd mind

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, a 24.hu Facebook-oldalán teheted meg. Ha bővebben olvasnál az okokról, itt találsz válaszokat.

A cikkhez ide kattintva szólhatsz hozzá.
Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.