Az utóbbi néhány évben elkezdett kirajzolódni, milyen filmekre ad pénzt a Netflix. Legnagyobbrészt viszonylag olcsó, hétköznapi vígdrámákra, amelyek az amerikai független film nyolcvanas évekre visszanyúló, a kertvárosi-középosztálybeli Amerikán ironizáló stílusát elevenítik fel és teszik aktuálissá a mai társadalmi viszonyok között. A történetek középpontjában általában valamiféle identitásdráma áll, a Netflix ugyanis ügyel rá, hogy minden nézője találjon a saját problémáira rezonáló filmet, bármilyen etnikumhoz vagy szexuális kisebbséghez tartozzon is.
Első pillantásra ebbe a kisebb költségvetésű, Amerika hátsó udvarán játszódó filmtípusba tartozik A befejezésen gondolkozom is. Charlie Kaufman rendező azonban megtagadja a Netflix-közönségtől az egyértelműen értelmezhető, ok-okozati kapcsolatokra épülő cselekmény kényelmét, ami pedig ezekben a középfajú független vagy „félfüggetlen” filmekben nem szokott sérülni. Éppen ezért bátrabb vállalkozás megannyi más, hasonló közegben játszódó filmnél, amelyek párkapcsolati válságokról vagy fiatal felnőttek illúzióvesztéséről szólnak.
A befejezésen gondolkozom világos alaphelyzetre épül, ám jobb, ha elfogadjuk, hogy éppen ellenkező utat fogunk bejárni, mint a hagyományos elbeszélést követő történetek esetében. Itt csak az első percekben tűnik egyértelműnek, hogy ki a főhős és mit kell megoldania, a folytatásban ugyanis folyamatosan veszítjük el azokat a fogódzókat, amelyeknek sokkal inkább a gyarapodásához vagyunk hozzászokva, ahogy előrehalad a cselekmény.
Eleinte úgy tűnik, Louisát követjük, aki új barátjával együtt vidékre indul, a férfi szüleihez, akikkel most fog először találkozni. A nő azonban inkább már kiszállna a kapcsolatból, mielőtt az elmélyülne, és a szülőkkel közös vacsorához sincs túl sok kedve. Az első percektől kezdve különböző forgatókönyveket játszik le magában arról, hogyan alakulhatna a kapcsolata Jake-kel, ezek a belső monológok jelölik ki őt a történet hősnőjeként. Ám ahogy telik-nyúlik az idő, előbb a hosszú autóúton, majd a szülői házban, világossá válik, hogy Louisa fantáziálása nemcsak hangban, hanem látványként is megelevenedik, és jelöletlenül keveredik össze a „valóságos” történésekkel.
Képzelet és valóság összemosása alkalmat ad rá a rendezőnek, hogy megszabja filmje hangulati tónusát, és rémisztő, fenyegető, nyomasztó helyként mutassa be Jake szüleinek házát. A szülők furcsán visszataszítóak, hangulatingadozásaik kiszámíthatatlanok, sőt, egy ponton túl mintha az életkoruk is folyton csúszkálna. Horrorfilmbe illő alakok, nem vitás, a Rosemary gyermekének Castevet házaspárjára, a kortárs példák közül a Tűnj el! őrült tudósaira emlékeztetnek. A pszichológiai horror más szempontból is az a műfaj, amelyhez Kaufman a legdirektebben kapcsolódik: rémfilmbe illik a Louisát telefonon zaklató férfi testetlen karaktere, a háromszintes – legkésőbb a Psycho óta a tudati rétegeket szimbolizáló – ház kísértetkastély-jellege, és a horrorfilmes atmoszférát erősíti a szereplőket izoláló és bezáró, 4:3-as képarány is. Ugyancsak a horrorhoz köti a filmet Iain Reid alapanyagként szolgáló regénye, amely egy – a filmbe nem, vagy nem egyértelműen átemelt – haláleset bemutatásával váltogatja a hősnő én-elbeszélését.
A befejezésen gondolkozom használja tehát a horror motívumait, de nem műfaji film. Sokkal inkább olyan művészfilmes átirata a horrornak, mint Roman Polanski Iszonyata vagy a már említett, ugyancsak Polanski rendezte Rosemary gyermeke, amelyek tudatfilmként is – az Iszonyat elsősorban akként – értelmezhetőek. A modernista tudatfilm pedig művészfilmes alakzat, amely megtagadja a nézőtől az egyértelmű érthetőség parancsát és a hagyományos történetmesélés konvencióit, hogy a központi karakter pszichéjébe merüljön alá, és ne a kauzális logika szerint, hanem asszociációk mentén, az időben előre-hátra hullámozva szervezze a cselekményt.
Ez a bizonyos központi karakter A befejezésen gondolkozom esetében Louisa, legalábbis eleinte az ő kiemelt szerepe tűnik nyilvánvalónak. A cselekmény második felében azonban egyre több jel mutat arra, hogy valójában a barátja, Jake pszichéjében búvárkodunk, sőt egy harmadik figura is képbe kerül, aki talán álmodja vagy elképzeli Louisát és Jake-et.
Úgy tűnik, mintha a film nem is a szakítás igényéről szólna, amit Louisa kissé modoros belső monológja beharangoz. Sokkal inkább a depresszióról, arról a betegségről, amelyről Charlie Kaufman különféle megközelítésekben az összes korábbi filmjét írta vagy rendezte. Tétlenségre kárhoztatott, önmarcangoló, a saját életükben elveszett figurákat mozgatott A John Malkovich-menet, az Adaptáció és az Egy makulátlan elme örök ragyogása, amelyek Kaufman forgatókönyveiből készültek, illetve a Kis-nagy világ és az Anomalisa, amelyeket már ő is rendezett.
A befejezésen gondolkozom nyíltan a depresszióról szóló mozgóképes tanulmányként határozza meg magát azáltal is, hogy milyen más művekre utal: az egyik jelenetben John Cassavetes Egy hatás alatt álló nőjét elemzik hosszan a szereplők, máskor David Foster Wallace életművéről beszélgetnek. Cassavetes filmje és Wallace számos írása is a depresszióról, annak feldolgozhatóságáról szól, áttételesen pedig a feladatról, amelyet a depresszió művészetté formálása jelent. (Kaufman a zárlatban súlyosabb betegséggel, a paranoid skizofréniával is foglalkozik, mikor az Egy csodálatos elme egyik jelenetét dolgozza fel.)
Kaufman új filmje tehát olyan, mint a korábbi filmjei, csak a hangsúlyai kerültek máshova – a rendező először léptet fel női főszereplőt, Jessie Buckley odaadó alakításában. Az okoskodó, ellenszenves és önemésztő Jake már jobban hasonlít Kaufman korábbi hőseire, leginkább az Adaptáció Charlie-jára és a Kis-nagy világ Cadenjére. Noha Jesse Plemonsnak Nicolas Cage-nél vagy Philip Seymour Hoffmannál szűkebb a mozgástere, így is képes több arcát megmutatni bizonyos tekintetben „arctalan”, mert szürkének láttatott karakterének.
Kaufman következetesen folytatja saját szerzői önelemzését és önterápiáját, ehhez pedig ugyanazt az amerikai független filmes miliőbe helyezett, tudatfilmes elbeszélőmódot használja, mint eddig. Új filmje nem éri el legjobb művei, elsősorban a mesteri Kis-nagy világ színvonalát, mert referenciái direktebbek és mesterkéltebbek, szövegei – elsősorban Louisa monológjai – valamivel modorosabbak, érzelmi hatása kevésbé összetett. A Netflix kínálatában viszont így is A befejezésen gondolkozom a legőszintébb és legmélyebb film a depresszióról.
A befejezésen gondolkozom (I’m Thinking of Ending Things), 2020, 134 perc. 24.hu értékelés: 7,5/10
Kiemelt kép: Netflix
