Kultúra

Nemcsak demagóg, de tévedés is az alkotói szabadságot félteni az új Oscar-szabályoktól

A filmakadémia hosszú idő után végre lépett egyet előre, ám sokan csípőből félreértelmezik az új Oscar-szabályokat. Mik ezek, és miért volt rájuk nagyon is szükség? Egyáltalán, hoznak-e bármi változást? Vagy mostantól tényleg csak fekete leszbikusokról szóló film kaphat Oscart?

Fehér fiúklub celluloidplafonnal

Az utóbbi években a filmszakma egyik legforróbb témája a reprezentációról szólt, azaz arról, hogy a filmek mennyire ábrázolják valósághűen a világot

  • egyfelől az elmesélt történetek,
  • másfelől a felvonultatott karakterek,
  • harmadrészt pedig az alkotók tekintetében.

Bár ez filozófiai kérdés, de nagyon is konkrét hatásokkal, amelyek a közbeszédbe leginkább a díjátadó gálák visszás jelölési-díjazási gyakorlatában jutottak el: a színes bőrű és a női rendezők, alkotók mellőzése az utóbbi évek díjszezonjaiban rendre kisebb botrányokat okozott, és sokan egyre hangosabban követeltek változást. Persze a dolog nem a díjakról szól igazán, hanem arról, hogy egyáltalán helyzetbe kerülhet-e bárki, aki bármilyen értelemben is – nem, bőrszín, szexuális orientáció – kisebbségi helyzetben van, hogy kap-e esélyt, láthatóvá válhat-e. Viola Davis 2015-ben, az első Emmy-díja átvételekor fogalmazta meg tűpontosan, hogy mi a gond:

Nem nyerhetsz Emmyt olyan szerepekért, amelyek egyszerűen nem léteznek.

Ő ezt a gondolatát kétszeresen is kisebbségből fogalmazta meg, hisz Davis nő és fekete. Márpedig a filmszakma kis túlzással sokáig nem volt más, mint egy fehér fiúklub, és még ma sem túl rózsás a helyzet. Januári cikkemben néhány adat is szerepelt:

A Women and Hollywood statisztikái szerint például 2018-ban a száz legtöbb bevételt hozott film szöveggel rendelkező vagy legalábbis nevesített karaktereinek mindössze harminchárom százaléka volt nőnemű, csupán a filmek kilenc százalékában volt kiegyensúlyozott a nemek aránya a szereposztásban, valamint a száz film közül csak harminckilencnek volt nő a(z egyik) főszereplője. Szintén a filmgyártással egyidős az alulreprezentáltságnak egy altípusa, még ha neve sokáig nem is volt: a celluloidplafon. A fogalom azt a jelenséget foglalja össze, mely szerint a nők a filmszakma kreatív munkaköreiben csak nagyon elvétve vagy egyáltalán nem jelennek meg. Magyarán: ma is alig van női filmrendező, operatőr, forgatókönyvíró, producer és egyéb kreatív filmes alkotó, a filmgyártás korábbi évtizedeiben pedig a számuk a nullához konvergált. A számok (szintén a Women and Hollywoodtól): a száz legtöbb bevételt termelő filmben 1566 ember dolgozott a kamera mögött a konkrét tartalom előállításán, elsöprő többségük (81,5 százalék) férfi. Összesen 112 rendezőt alkalmaztak, közülük csupán öten voltak nők. A forgatókönyvíróknál és producereknél sem sokkal jobb a helyzet, 14 és 21 százalék az arány, de a zeneszerzőknél a legrosszabb a statisztika: a száz legsikeresebb játékfilmre mindössze három női komponista jutott.

A nők segítették világra a filmművészetet, aztán kizárták őket az egészből
Bár soha ennyi női jelölt nem volt összesen, egyetlen női rendezőt sem jelöltek idén Oscarra. Beszédes kettősség ez, melynek nyomán megnéztük, hogyan jutottak ki a női filmesek az árnyékból a félárnyékra.

És bár a fentiek konkrétan a nők reprezentációjára vonatkoznak, de az arányok hasonlóan egyenlőtlenek más kisebbségek esetében is. Hogy ez ellen tenni kellene valamit, az néhány éve egy általános konszenzus része mind a szakma, mind a filmrajongók körében. Erre tesz most kísérletet valamiképp az AMPAS, az Amerikai Filmakadémia azzal, hogy azt mondja: márpedig legjobb filmes Oscart hamarosan csak olyan alkotás kaphat, amely szem előtt tartja a diverzitás szempontjait. Persze nemzetközi fronton és itthon is akadtak, akik siettek elsiratni azokat a korábbi Oscar-nyertes filmeket, amelyek jelen állás szerint nem kaphatnák meg a díjat. Ám ezen megmondóemberek egyfelől némi demagógiával úgy tesznek, mintha az idő egy helyben állna – gondoljunk csak bele, ezek közül hány film öregedett szörnyű rosszul a mai közgondolkodáshoz viszonyítva: macsóság, nőelnyomás, kiskorú bántalmazása, szexuális zaklatás vagy épp a rabszolgatartás dicsőítése, a rasszizmus, soroljam még? – másfelől, és ez a nagyobb gond, nagy sietségükben elfelejtették alaposabban elolvasni a szabályzatot, amely valójában nagyon is megengedő. Lássuk, mik ezek.

Élősködők. Az első dél-koreai film, amely legjobb filmes Oscart kapott. A teljes szereposztás ázsiai. Fotó: Mozinet

Kötelezően ajánlottan választható

Az akadémia új követelményrendszere összesen négy kategóriát határoz meg, melyek közül kettőben kell megfelelni a diverzitási szabályoknak ahhoz, hogy egy film nevezhető legyen a legjobb filmnek járó Oscar-díjra. Ezeket a kategóriákat standardoknak nevezte el a szervezet, van A, B, C és D standard. Az A standard az on-screen reprezentációról szól, vagyis arról, hogy a filmvásznon látott emberek (vezető és mellékszereplő színészek, statisztéria) körében mennyire jelennek meg a különféle kisebbségi csoportok. A B standard ugyanezen követelményeket a kamerák mögötti stáb kulcstagjaira, illetve a film gyártási részlegeinek vezetőire vonatkoztatja, tehát például a rendező, a forgatókönyvíró, az operatőr, a zeneszerző, a vágó, a gyártásvezető és a társaik tartoznak ide. A C standard távolabb lép a konkrét filmgyártástól, és a filmet jegyző stúdió, valamint a forgalmazók gyakornoki programjaira koncentrál, azaz gyakorlatilag a filmszakmai utánpótlás-nevelésbe emelné be a diverzitás követelményeit. A D standard pedig a film marketingjéért, sajtómegjelenéseiért és terjesztéséért felelős csapatok diverzitását garantálná.

A leglátványosabb kétségkívül az A standard, hiszen ez vonatkozik arra, ami a vásznon megjelenik. Ennek a standardnak úgy lehet megfelelni, ha az adott film az alábbi három követelmény közül legalább egyet teljesít:

  • Legalább egy olyan főszereplő vagy fontos mellékszereplő színészt vonultat fel, aki valamely alulreprezentált rassz vagy etnikai csoport tagja. A szabály ázsiai, latino/latina, fekete, amerikai vagy alaszkai indián, közel-keleti vagy észak-afrikai (az érthetőség kedvéért némi egyszerűsítéssel arab), bennszülött hawaii vagy egyéb óceániai, illetve egyéb alulreprezentált népcsoportokat sorol fel. Az egyéb kategóriába, mint az egy interjúból kiderül, a zsidó származásúak nem tartoznak bele, minthogy ők nincsenek alulreprezentálva Hollywoodban.
  • A főbb szereplőkön túl a teljes szereplőgárdában, azaz a másodlagos vagy kisebb szerepekben feltűnő szereplőknek legalább harminc százaléka alulreprezentált csoportból származik. Ez a szabály négy alulreprezentált csoportot azonosít: a fent idézett etnikai kisebbségeket, a nőket, az LMBTQ-, valamint a testi vagy értelmi fogyatékossággal élő embereket. Ezen négy csoportból legalább kettőnek meg kell jelennie a kisebb szerepek harminc százalékában, azaz egy leegyszerűsítő példával élve egy tízszereplős filmben kell legyen legalább három olyan színész, akik közül – mondjuk – kettő nő, egy pedig japán.
  • A történet fő eseményszála valamely alulreprezentált csoportról szól, szintén a fenti négy közül (nők, etnikai kisebbségek, LMBTQ-emberek, fogyatékkal élők).

Ezek tehát elég rugalmas, vagy-vagy jellegű követelmények, így elég könnyű ezeknek megfelelni. Meglehetősen komikus, amikor a témában megnyilatkozók amiatt kiáltanak diszkriminációt, ha egy tízszereplős filmben csak hét színész lehetne fehér, teljesen ép, ciszheteroszexuális férfi.

És ez csak az A standard, ha egy film nem akar vagy nem tud ennek megfelelni, még mindig ott a maradék három.

Holdfény. Fotó: Vertigo Média

A B standard a filmek kamerák mögötti alkotócsapatáról szól, és három kritériumot sorol fel, melyek közül legalább egyet kell teljesíteni:

  • A filmek kreatív kulcspozícióiban dolgozók közül legalább ketten valamely alulreprezentált csoportból származnak (nők, etnikai kisebbségek, LMBTQ- vagy fogyatékkal élő emberek), kettejük közül legalább az egyikük etnikai kisebbség tagja. A szabály tisztázza azt is, mely munkakörökről van szó: casting director, vezető operatőr, zeneszerző, jelmeztervező, rendező, vágó, hajstylist, smink- és maszkmester, producer, látványtervező, díszlettervező, hangmérnök, VFX (vizuális effekt) supervisor, forgatókönyvíró. Tehát például egy pakisztáni producerrel és egy leszbikus látványtervezővel már akár zöld út vezethet az Oscarhoz – már ami a szabályokat illeti.
  • A produkció kisebb kulcspozícióiból – kivéve a gyártási asszisztenseket – legalább hatot valamely etnikai kisebbség tagja lát el. Ez az olyan pozíciókról szól, mint például az első rendezőasszisztens, a fővilágosító vagy a scriptes.
  • A teljes gyártóstáb legalább harminc százaléka a már jól ismert négy alulreprezentált csoportból kerül ki.

A négy standard közül talán a C a legizgalmasabb, amely gyakorlatilag arról szól, hogy mennyire elérhető, mennyire nyitott a filmes karrier azoknak, akik valamely alulreprezentált csoportba tartoznak. Ez a standard tehát az utánpótlásról szól, és ha ezen a területen fejlődni tud a szakma, az néhány éven belül garantálhatja, hogy már ne kelljen ilyen szabályzatokkal szőrözni, hiszen addigra természetes lesz, hogy kellően sokszínű csapatok állnak a filmek mögött. Ez a standard két kritériumot fogalmaz meg, melyek közül mindkettőnek meg is kell felelni ahhoz, hogy a standard teljesüljön.

  • Olyan folyamatos, fizetett, változatos területeket lefedő (előkészítés, fejlesztés, gyártás, utómunka, zene, effektek, üzleti kapcsolatok, terjesztés, marketing, sajtó) gyakornoki programok biztosítása a film mögött álló gyártó, terjesztő vagy pénzügyi cégeknél, amelyek a négy alulreprezentált csoportnak kínál lehetőséget a tapasztalatszerzésre, különös tekintettel az etnikai csoportokba tartozókra. A szabály egy picit enyhébb a kisebb stúdiók vagy a független filmek esetében, ott komoly, nagy programok helyett két gyakornok is elegendő.
  • Tréningek és készségfejlesztési lehetőségek a filmet gyártó, terjesztő vagy annak pénzügyi hátterét biztosító cégeknél a négy alulreprezentált csoport tagjai számára.
A víz érintése mexikói rendezőjével szintén befér az új szabályozásba. Fotó: Forum Hungary

A D standard pedig arról szól, hogy a sokszínűségre és az esélyegyenlőségre törekvés nem csak a film elkészítésekor érvényesüljön, hanem a filmnek a közönséghez való eljuttatása során is, azaz a marketingért, a sajtómegjelenésekért és a forgalmazásért felelős csapatokban is. Egyetlen kritérium van, aminek meg kell felelni ahhoz, hogy a D standard teljesüljön:

  • A film marketing-, sajtó- és forgalmazócsapatában több senior, azaz sokéves tapasztalattal rendelkező és ennek megfelelően magasabb pozícióban lévő alkalmazottnak kell lennie a négy alulreprezentált csoportból, különös tekintettel az etnikai csoportokra.

Elég? Sok?

A szabályok gyakorlatilag azonnal tiltakozást váltottak ki – és nem csak a fehér felsőbbrendűséget hirdető csoportokban –, melyek a filmesek alkotói szabadságát féltik az új előírásoktól. Az utóbbi évek botrányait felidézve mindez kissé komikus: verjük az asztalt a változásért, majd amikor egy szervezet, amelynek ehhez ereje és befolyása is van, megpróbálja kikényszeríteni, egyből jön a kézifék. Mintha csak az lenne a mostani fanyalgók elvárása, hogy a helyzet magától, minden külső beavatkozás nélkül oldódjon meg, ami – lássuk be – naivitás. Ráadásul, mint az a fentiekből kirajzolódik,

a szabályok elég nagy mozgásteret biztosítanak, olyan nagyot, hogy némi kutatással kiderül, a követelmények annyira lazák, hogy annak már most is megfelel az eddigi nyertesek többsége, főként az utóbbi egy-két évtizedben, de sokan már az 1920-as évekbeli díjazottak közül is.

Hiszen – ha más nem is – a casting directorok, a jelmeztervezők, a fodrász- és sminkmesterek döntő többsége (a Women in Hollywood statisztikái szerint nagyjából 80 százaléka) például nő. Így elég könnyen hozható a B standardnek való megfelelés, ehhez gyakorlatilag egy gyufaszálat sem kell megemelnie a stúdióknak. A C és D standardoknak szintén helyből megfelelnek a nagyobb stúdiók már ma is. De például az utóbbi öt évben három olyan nyertes is akadt, amely az A standardnak is könnyedén megfelelt: a Holdfény teljes szereplőgárdája színes bőrű színészekből állt, a koreai Élősködők szintén zöld utat kapna, a Zöld könyv pedig olyannyira megfelelt az etnikai kisebbség fontos szerepben követelménynek, hogy Mahershala Ali még külön Oscart is kapott mellékszereplőként.

A Mielőtt meghaltamnak sem lenne félnivalója. Fontos eseményszál vonatkozik LMBTQ-karakterekre, a produkció Oscar-díjas hajstylistja nő, Andruitha Lee. Fotó: Pro Video

Áshatnánk még mélyebbre, megnézhetnénk a jelölésig jutó, de végül díj nélkül maradó filmeket is, ott is azt találnánk, hogy ezeknek a szabályoknak már most is megfelel a szóba kerülhető filmek jelentős része. Az akadémia képviselői egyébként egy interjúban el is mondták, hogy nem csináltak mélyreható statisztikai analízist arra nézvést, hogy a korábbi felhozatalból hány film felel meg az új szabályoknak. A szervezet inkább az inkluzivitás elvét akarta beemelni a hivatalos szabályok közé. Egyébként a filmeknek már eddig is egy sor követelményt kellett kipipálniuk ahhoz, hogy szabályosak legyenek, nemhogy Oscarra lehessen őket nevezni: ki kellett zárni az állatkínzást, a gyerekmunkát és így tovább. Előbbit a CGI fejlődése gyakorlatilag egy az egyben megoldotta Hollywoodnak, utóbbira pedig kiváló jogi megoldások léteznek.

Szóval az adatok azt mutatják, hogy a túlkapást kiáltók nemcsak regresszívek, de alaptalan érvekkel próbálnak népszerűséget szerezni. Komikusak a fordított apartheidet, náci gyakorlatokat, numerus clausust kiáltó vélemények, hiszen a megkövetelt arányok olyan alacsonyak, hogy azok meg sem közelítik a tényleges társadalmi összetételt. Egy, kettő, fél tucat, harminc százalék – ilyen számoktól és arányoktól félteni az alkotói szabadságot elég aránytalan reakciónak tűnik, hisz még ha az összes standardnak megfelel egy film, akkor is jócskán marad hely a privilegizált csoportoknak.

Arra a komolyan aligha vehető kérdésre tehát, hogy akkor most már csak fekete leszbikusok ömlengése nyerhet-e Oscart, a válasz egyértelműen: nem.

Olyannyira nem, hogy amíg, például, a szereplőket egy nő válogatja ki, és pakisztáni gyakornokok főzik a kávét a marketingosztályon, a stúdiók minden gond nélkül készíthetnek – és nevezhetnek az Oscarra – egy kizárólag fehér férfi színészeket felvonultató polgárháborús, rabszolgaságpárti drámát, és ha a kultúrharcosok sipítoznak, azt sem kell meghallaniuk, hiszen ők mindent megtettek a sokszínűségért.

Kiemelt kép: Universal Pictures

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, a 24.hu Facebook-oldalán teheted meg. Ha bővebben olvasnál az okokról, itt találsz válaszokat.

A cikkhez ide kattintva szólhatsz hozzá.
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.