A beszélgetésünk apropója az új filmje, a Pieces of a Woman, és annak a meghívása a velencei filmfesztivál versenyprogramjába. Azon kívül, hogy látja a szakma, díjat kaphat, és a többi, milyen vonatkozásai vannak egy ilyen meghívásnak, ami elsőre nem egyértelmű?
Ez egy nagyon kompetitív év, mert rengeteg filmfesztivál – köztük a cannes-i is – elmaradt, így az onnan kieső filmek mindegyike megpróbált Velencébe átkerülni. Plusz ez a fesztivál offline, és még tegnap is megerősítették, hogy az is marad, azaz hagyományos formában meg lesz tartva. Ez óriási dolog, mert most az egyetlen ilyen. Meg persze – bármilyen hülyén hangzik is – bekerülni egy ilyen múltú és rangú filmfesztiválra önmagában is nagy dolog. Igazán boldogok vagyunk.
Nemcsak Velence miatt különleges ez a film, hanem azért is, mert annak ellenére, hogy már többször dolgozott félig-meddig nemzetközi filmeken, mindig voltak külföldi stábtagok, ez viszont már egyértelműen nemzetközi projekt, amerikai és brit főszereplőkkel és így tovább. Miért volt ez fontos, hogy jutott el odáig, hogy nem magyar filmet csinál?
Mindig is vágytam arra, hogy idegen nyelven is készítsek filmet, mert számomra mindig kérdés volt, hogy hogyan lehet használni a hazai tapasztalatokat. Óriási kihívás volt ez, és nagyon büszke is vagyok arra, amit megtanulhattam ezáltal. Persze az is tény, hogy Magyarországon egy csomó olyan ellentmondásban élünk, ami kedvez a művészetnek, és amely nagyon erős tartalommá képes formálódni.
A Fehér Isten és a Jupiter Holdja után sokáig tanakodtunk, hogy mi lehetne a következő. Akkoriban Wéber Katának volt egy jegyzetkönyve, amiben volt egy cím – „Pieces of a Woman” –, mellette pedig dialógrészleteket lehetett olvasni. Annyira megindító volt a szituáció és a szöveg is, hogy rögtön rávágtam: ez legyen a következő. Be is adtuk, de sajnos elutasítottak. Így lett belőle lengyel színdarab, amely azonban meglepetésünkre megnyert mindent, amit abban az évben meg lehetett nyerni Lengyelországban. Aztán jóval később a Deeper című, meg nem született amerikai film egyik producere mondta, hogy csináljunk egy másik filmet együtt, így elküldtem neki ezt a szöveget. Ő mondta, hogy szuper, vágjunk bele, csak írjuk át Amerikára. Szóval egész egyszerűen utat talált magának az anyag, én meg mentem vele.
Pár éve egy interjúban beszélt arról, hogy lassan döntést kell hoznia arról, hogy akkor színház vagy film, Magyarország vagy külföld, letelepedés vagy vándorlás. Az, hogy most letette a voksot egy nemzetközi projekt mellett, ilyen döntés volt?
Igen és nem. Nagyon szeretnék magyar filmet is csinálni, ez ugyanúgy fontos nekem, mint ahogy fontos az itteni Proton Színház is. Nem, ez igazán nem olyasmi, amit az ember maga mögött akar hagyni. De tény, hogy egyre többet dolgozom külföldön, és Berlinben élek.
Az előbb beszélt azokról az ellentmondásokról, amelyek a magyar művészeti, alkotói létet meghatározzák. Mik ezek?
Akár a világot, akár az országot nézzük, csomó olyan irracionális dolog történik körülöttünk, ami állandó feladatot ad az embernek. Alkotó emberként nem lehet nem kiállni bizonyos morális igazságokért, nem lehet nem újra és újra meghatározni, kik vagyunk, és mit tartunk fontosnak. Akárhonnan nézzük, témát mindenesetre bőségesen szolgáltat a nemzet a művészeinek.
Téma tényleg van, és felívelést is látni az utóbbi években a magyar filmgyártásban, mégis látszik egy olyan trend, hogy a fiatal magyar filmrendezők messze nem csak a magyar filmes piacban gondolkodnak. Mi lehet az oka ennek?
Nehéz általánosítani. Én csak személyes választ tudok adni. A saját esetemben két dolgot éreztem. Az egyik az, hogy magyar történetet nem lehet angol nyelven elmesélni, mert elveszted a lényegét. Ha nyelvet váltasz, egyúttal a történet is változik, éppen úgy, ahogyan Proton Színház előadásai egész mások, mint egy-egy német nyelvű előadásom, pedig ugyanazokkal az intenciókkal csinálom őket. Más lesz ugyanis egy történet beágyazottsága.
Mindazonáltal a streaming-szolgáltatók arra is megpróbálnak odafigyelni, hogy ne veszítsék el teljesen a nemzeti tartalmakat, hiszen a globalizált élet igazságai nem mindannyiunk igazságai, a nemzetek kultúrája és művészete nagyon fontos. Mindazonáltal a magyar nyelvű piac szűkössége korlátozhat egy alkotót. Főleg, ha megszűnnek a kihívások vagy túl magasra nőnek a falak. Mindezekről persze nem egyedül gondolkodom. Petrányi Vikivel a kezdetektől dolgozunk együtt, minden pozitív és negatív előjelű eredményt együtt értünk el. Tudjuk, hogy milyen a bukás, tudjuk, hogy milyen a nagy siker, végig hullámvasutaztuk ezt hat filmmel. És amikor ennyi erőfeszítés után felmerült, hogy akarunk-e még fél tucat hasonlót, akkor nagy levegőt vettünk és azt mondtuk, hogy nem, vagy nem csak azt akarjuk. Így amikor volt rá lehetőségünk, hogy saját anyagot vigyünk külföldre, belevágtunk. Úgy éreztük, hogy itthon fogy a levegő körülöttünk, és járt utat a járatlanért érdemes otthagyni, kihívást kerestünk. Talán így érzik a fiatal generáció tagja is.
Akkor öt éven belül nem fog Marvel-filmet rendezni? Taika Waititinek eléggé bejött ez a vonal.
Egyelőre ezt sem én, sem ők nem akarják, de persze soha ne mondd, hogy soha. Azt hiszem, a látszat ellenére egy eléggé limitált filmrendező vagyok. Azt tudom csinálni, amit tudok, és amit nem tudok, azt nem tudom – nem azért, mert nem akarom, hanem egyszerűen képtelen vagyok megcsinálni, amiben nem hiszek, vagy nem tartom elég érdekesnek. És a Marvel-filmeket nem tartom eléggé érdekesnek, miközben tudom, hogy a rajongótábor nem véletlen, és a siker sem véletlen.
Említette, hogy fontos volt, hogy saját anyag legyen a film, ha már amerikai, és Wéber Kata nyilatkozta is, hogy ez az eddigi legszemélyesebb filmje. Mit jelent ez?
Átvitt értelemben is személyes, de az ő konkrét családjának történetei is benne vannak – egy sokat szenvedett zsidó család túlélő reflexei a harmadik generációban. A traumák öröklődésének történetei.
Még egy kicsit mesél a sztoriról?
Ez egy napjainkban játszódó történet egy tragikus otthonszülésről és az azt követő gyászfeldolgozásról. Egy harmincas évei közepén járó nő és a családja állnak a középpontban. A mi főszereplőnk nem úgy gyászol, mint ami az elvárás lenne, és a történet során az ebből adódó konfliktusokban éljük meg választásai igazságát. Tulajdonképpen ez egy túlélő film. Sok adrenalin van benne és nagyon sok, remélhetőleg felemelő szívizom-gyakorlat.
A munka a nemzetközi stábbal miben volt más, mint amit eddig megszokott?
Filmkészítési szempontból gyökeresen más a magyar tradíció, mint amilyen Amerikában filmet csinálni. Amerikában nagyon nehéz egy filmet összerakni, bizonyos szempontból sokkal nehezebb, mint Európában, mert kőkeményen piaci alapú minden. Példának okáért olyan színészekkel kell összerakni a filmeket, akik egy bizonyos mennyiségű pénzt érnek a finanszírozási folyamatban. Ez hosszadalmas lehet, viszont amikor összeáll végre a teljes csomag, és megvan a finanszírozó, aki mögé áll, onnan már gyorsan greenlight-ot lehet kapni. Mindemellett pénzmaximalizálás is van, sokkal gyorsabban kell dolgozni, sokkal rövidebb forgatási idő alatt. Ezt a filmet most harmincegy nap alatt vettük fel, miközben az első profi körülmények között felvett filmem harminchat nap volt, a továbbiak pedig negyven, ötven, ötvenöt… nem is folytatom. Szóval iszonyatosan koncentrált munkát igényelt. Egy nap csinálj meg két jelenetet, valamikor hármat – ez a sebesség. De ehhez a sebességhez hozzájön egy elképesztő profizmus. És ehhez a színészi felkészültség is hozzátartozik. Úgy jönnek ki dolgozni, mintha az életük múlna azon a forgatási napon.
Ez pedig azt is jelenti, hogy ha egy színész jó vágányon van, akkor nem kíván meg annyi rendezőt egy film. Magyarországon is nagyon magas színvonalúak a munkatársak és nagyon jók a magyar színészek, de nincs ez az „ez az én utolsó dobásom” feeling, nincs ez a végtelenül sikerorientált attitűd, aminek hatalmas a felhajtóereje. Ez kulturális kérdés is persze. Számomra új élmény volt ebben az energiatérben dolgozni.
Hogyan találták meg a film főszereplőit?
Shiáról (Shia LaBeouf, a férfi főszereplő – a szerk.) tudtam, hogy szeretne velem dolgozni, ő igazán izgalmas és nagyon művészmozi párti figura, és olyan körökben mozog, ahol a Fehér isten ikonikus filmnek számít. Tehát szerencsémre ő ott volt a fejemben a kezdetekkor, bár nem voltam biztos benne, hogy elvállal egy nem egyértelműen főszerepet. Vanessát (Vanessa Kirby, a női főszereplő – a szerk.) pedig én nagyon szerettem A koronában. Azt nem gondoltam először, hogy mindenképpen ő legyen a főszereplő, de nem álltam ellen, amikor a producerek felvetették, hogy elküldenék neki a szkriptet. Elolvasta és másnap iderepült, hogy ő ezt el akarja játszani. Hihetetlen kisugárzása volt. Azonnal tudtam, hogy ő lesz az. Aztán találkoztak ők ketten és igazán működött közöttük a kémia.
Klasszikus castingot nem is tartottak a főszerepekre?
Nem, bár ennek a filmnek volt egy első változata, abban Jessica Chastain játszotta volna ezt a szerepet, de ott volt egy scheduling problémánk, hogy mikor tudunk forgatni, és rá két hónapra meglett a Vanessa. Én mivel már volt rá tapasztalatom milyen, amikor vársz valakire, de a film sosem születik meg – Bradley Cooperre a Deeper című film kapcsán vártam egy évet, de a film összedőlt –, előre menekültem.
Ha már szóba került a Deeper – már megint utolérte a történelem meg az aktuálpolitika: a Jupiter holdja, egy szír menekült fiú története is már rég készült, amikor a menekültválság Európában berobbant, a Deepert pedig a metoo söpörte el. Ez utóbbi kapcsán nagyon érdekes látni azt, hogy fontos lett az alkotók emberi minősége, jelleme, a múltjuk, a megnyilvánulásaik.
Ez egy nagyon nehéz kérdés, mert egyfelől a művészetnek szabadnak kell lennie, limit nélkülinek, nagy szavakkal végtelen zuhanásnak. Mindemellett kontrollálhatóvá kell tenni azokat az alkotói folyamatokat, amik visszaélésre adnak lehetőséget. Most a történelmi kor meg a társadalmi érzékenység szerencsére ott tart, hogy ami a múltban sztenderd volt, sőt, jóformán elvárás, azzal leszámol. Szerintem nagyon fontos megkülönböztetni a konkrét bűneseteket a rossz attitűdöktől a művészeten belül. Ugyanakkor tudni kell, hogy minden bűncselekmény mögött egy közeg hibás kontextusa áll, tehát maga az abuzív attitűd megengedése, elfogadott volta vezet a bűncselekményekhez.
Ebben a berendezkedésben ez az abuzív közeg sajnos sokszor létrejöhetett. Eljött az idő, hogy ezt közösen, együtt megváltoztassuk. Ez most a kor ránk rótt felelőssége. Mindemellett azt is látni kell, hogy ha ennek a farvizén a művészet limitálódni kezd, mert nem születnek meg olyan valós művészi pillanatok, amelyek pont határsértésekben születhetnek csak meg – Hamletet úgy lehet eljátszani, hogy határt sértek, mert én, Kovács Józsika valójában Hamletté válok –, ha a tartalom és reflexió szabadsága megszűnik, azzal a művészet szűnik meg. A kulcskérdés az, hogy hogyan lehet a berendezkedést úgy megváltoztatni, hogy közben a témáinkkal nem bánunk szégyenlősen. Mert ha csupán korrekt filmek és színházi előadások jönnek létre, de nem törik át a falakat, az baj, ha pedig vissza kell menni a megalázom-leordítom állapotig, az maga a katasztrófa. Ezt végleg hátra kell hagyjuk. Erre a kérdésre keres választ most mindenki. És igen, a Deepert elkaszálta a metoo, kiderült, hogy a forgatókönyvírónak voltak zaklatási esetei, ami miatt a sztároknak – és nekem is – vállalhatatlan lett ez a produkció. A művészet jó esetben épp az emberi méltóságról szól. Ezt kell képviseljük és védelmezzük abban, ahogy dolgozunk, azzal, amit mondunk.
A mostani filmnél is éreztette a hatását mindez?
Persze, egyértelműen kiderült, hogy mennyire ultraérzékeny és mennyire retteg az internettől Amerika. Hogy ne lehessünk támadhatók, minden egyes fórumon mindenkivel előre egyeztettünk, mindenkinek ki kellett kérnünk a véleményét minden olyan szempontból, ami bennem, kelet-európaiként lehet még fel sem merült.
Más téma. Wéber Katával régi alkotótársak, engem pedig mindig nagyon érdekel, hogy ezek az alkotói párosok hogyan alakulnak ki.
Először színészként dolgoztam vele, és egy idő után lehetett látni, hogy ő rettenetesen jól csinál jeleneteket színdarabokban, nagyon fineszes, ravasz a gondolkodásmódja. Neki a gimnáziumban mindenki azt mondta, hogy legyen író, de ő nem akart, színész akart lenni – aztán mostanra író lett. Visszatérve, én egyszer bajba kerültem egy színdarabban, akkor kértem a segítségét íróként, utána pedig már nagyon természetes folyamat volt, hogy újabb és újabb dolgokkal bíztam meg. Nagyon nehéz lesz neki, hogy át tudja törni a falat a két műfaj között, mert Magyarországon nincs átjárás. Érdekes látni, hogy itthon nem nézik írónak az írók, Németországban vagy Lengyelországban az, hogy az ő szövege hangzik el, az legalább olyan fontossá vált a színházaknak, mint, mondjuk az, hogy én rendezem a munkát. Természetesen én nagyon támaszkodom rá. Van benne valami a Molnár Ferenc-i hagyományból, hogy ért a szívdobogtatáshoz, hogy létre tudja hozni azokat a helyzeteket, amelyeket nem csupán az értelem irányít. A jó történetmesélő ritka, szerintem ezt ismerik el Németországtól Amerikáig.
Viszont ő valamennyire megtartotta a színészetet, szemben önnel, aki teljesen szakított a dologgal.
Mit tegyek, nincsenek felkéréseim! Komolyra fordítva a szót: a színpad sosem vonzott eléggé és ez volt az én nagy tragédiám. Talán nem is voltam nagyon rossz benne, de a próbafolyamat annyival jobban érdekelt, mint az, hogy estéről estére be kell menni egy színházba… Ez úgy csapódott le, hogy elkezdtem elfelejteni, hogy előadásom van aznap. Akkor tudtam, hogy ideje abbahagyni.
Valószínűleg nem színész szakra kellett volna mennie.
Nem bántam meg, mert összehasonlíthatatlanul többet kaptam a színész szaktól, mint a rendező szaktól. Színész szakon tanultam valamit, rendező szakon meg békén hagytak, és tulajdonképpen mind a kettőért hálás vagyok.
Elég hamar különutas megoldásokat választott, jött a saját társulat, aztán a saját filmes gyártó cég.
Mindkettő válaszként alakult ki: az első filmemet nem mi gyártottuk, és nagyon vágytunk az önállóságra. A Proton Színház meg válasz volt a hazai színházi közegre. Egy nagyon örömteli free jazz band, csodálatos, hogy ennyit utazunk, és minden előadás egy ajándék, de ez gyakorlatilag mégis egy fantom társulat. Vagy létrehozzuk a saját szigeteinket, vagy nem létezünk. Ez mindkettőre igaz. És nekünk a függetlenségünk nagy értékké vált időközben. Megtanultuk élvezni minden nehézségével együtt. Persze ez néha magánnyal is jár: engem Magyarországon nem tekintenek színházi embernek. Teljesen mindegy, hogy mit teszek le az asztalra, vagy hol vannak előadásaink, teljesen mindegy, hogy a Proton Színház az utóbbi tíz év abszolút meghatározó társulata külföldön…
Ezzel együtt ez a kívül maradó forradalmár jelleg sem jellemző, kér és kap állami támogatást a filmekhez, tud rendszeresen dolgozni…
Hát vagy kapok, vagy nem. Az elmúlt két alkalommal épp nem kaptam. De ha nem kapok, akkor sem kezdek el megsértődni, ez biztos.
Úgy szeretek ellenálló lenni, hogy az ellenállásom az értékrendem része. Minden egyes Proton-előadás megpróbál provokatív lenni, de egyúttal bárminemű politikai populizmustól függetlenül. A meggyőződésem egyébként úgyis egyértelmű a témákból, a nyilatkozataimból is, senki nem kérdőjelezi meg, mit gondolok. Én igazán hiszek a szabadságban. Egy jó film vagy egy jó előadás egyébként úgyis kiáll a morális igazságok mellett. Nekem gyakorlatilag Bíró Yvette személye jelentette a filmes képzésemet, és nála rengetegszer jött elő egy bizonyos szó: a szocreál. Ő antikommunista, baloldali reformértelmiségiként, kivándorolva az országból rengetegszer kritizálta a szocreál, agitpropba hajló gondolkodást a színpadon és filmen. Ez az én iskolámmá is vált.
Ha már szabadság és értelmezései: a karantén adott alkalmat elgondolkodni ezen szó jelentéséről. Önnek mi állt össze ennek kapcsán?
Őszintén az, hogy minden, amit a munkánkkal és életünkkel kapcsolatban újra megkaptunk, visszakaptunk, az mekkora ünnep. Nagyon kemény volt két-három hónapig azt érezni, hogy nincs, nincs, nincs. Azóta én csináltam Németországban egy mini operát, és újra bemenni és próbálni, úgy, hogy mindenkin maszk volt, fertőtlenítettünk, mint az állat, és még emellett is azt éreztük, hogy ez csodálatos. Ráadásul az ezer fős színházba csak háromszáz néző jöhetett, de ők háromszor annyi ideig tapsoltak, mert egyszerűen azért is kiálltak ezzel, hogy igen, mi ezt akarjuk, ez a mi közös értékünk. Igazi ünnep volt ez, és azt várom a Velencei Filmfesztiváltól is, hogy ugyanilyen ünnep lesz, hogy moziba megyünk és moziban, egy filmfesztiválon mutatunk be új filmeket.
Viszont a járványidőszak alatt is kiválóan lehetett vegzálni a művészeti életet. Nem tudom például, hogy ha én érettségizőként a Színművészetire készülnék, akkor még most is akarnék-e oda járni.
Nincs nagyon hova máshova menni. Ez ugyanolyan kérdés, mint az Index. Kicsi országban sok mindenből csak egy van. Kevés a bástya, abba sok ideig kapaszkodunk. Azokat kell védjük, azokon kell dolgozzunk, ezek a bástyák különös értéket képviselnek. Ez egyébként a hibája is a rendszernek, mert így nincs felfrissülés, és egy csomó dolognak már nem ott kellene tartania, ahol tart. Ellenben az SZFE-vel, ami történik, az a vulgaritása mellett is ostoba. Az egyetem egy olyan múlttal, olyan tradícióval rendelkező intézmény, amit nagyon veszélyes szétverni, mert nem lehet tudni, hogy melyik részébe nyúlunk bele a nagy kulturális tradícióknak. Ez érzéketlen és vulgáris, hogy nem lehet megtenni, csak úgy, hogyha nem ismered azokat a falakat. A Hagia Sophia esete nincs távol ettől.
Az SZFE kezéből kicsavarták az önállóságot, és a frissen megalakult kuratórium összetétele arról árulkodik, hogy semmilyen módon nem próbálják megőrizni a számukra ismeretlen tradíciót, vagy fenntartani bárminemű dialógust az előző korszakokkal. Arrogáns és kirekesztő ez a hozzáállás, és sajnos tökéletesen szakmaiatlan. Persze, láttunk már ilyen erőszakos átalakításokat, de mikor vezettek jóra? Tudvalevő, hogy aki mindent felfal, könnyen elronthatja a gyomrát.
Kérdés, hogy az ez után jövő színházi generáció független tud-e maradni?
Igen, de szerintem nem is ez az igazi revelatív kérdés, hanem az, hogy mi lesz a felnövekvő generáció vágyálma? Nekünk is voltak álmaink, és ezek az álmok kapcsolódtak a huszadik század elejéhez, ha ezt a köldökzsinórt elvágják, akkor hirtelen az lesz, hogy kitermelünk egy generációt, akinek az lesz a legnagyobb vágya, hogy egy napi kereskedelmi tévésorozatban játszhasson, és nem az, hogy egy színházat hozzon létre, ahol a saját elképzelései szerint a helyi közönségének tudjon előremutató tartalmakat felmutatni. Úgy érzem, az átalakítást a sértettség és a múltba révedés egyszerre diktálja. Mindez kisszerű és retrográd. Rettenetesen veszélyes lépések ezek. Ha nem azt ambicionálják majd a diákok, hogy bekerüljenek egy színházba, hanem azt, hogy mellé, vagy ellenálljanak, az tökéletesen kicseréli majd az értékeket.
Kiemelt kép: Ivándi-Szabó Balázs /24.hu
