Erdélyi slam poetry, és az író, aki a patkányirtáshoz is ért
A határon túli magyar kultúra egyre élőbbé, „fesztiválalapúbbá” válása a színház mellett érvényes az irodalomra is. Az elmúlt években erősödő trend, hogy írószövetségek, irodalmi folyóiratok és kiadók is fesztiválszervezésre adják a fejüket. Különösen igaz ez Erdélyre, ahol egymást érik a slam poetry-versenyek, kreatívírás-kurzusok, saját törzsközönséggel rendelkező szerzői estsorozatok. Székely Csabán kívül Szabó Róbert Csaba, Demény Péter, Láng Zsolt és Visky András munkáiból is egyre gyakrabban készül előadás.
A 24.hu felkérte Selyem Zsuzsa írót, irodalomtörténészt, a kolozsvári Babeş-Bolyai Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karának oktatóját, hogy állítson össze egy listát az erdélyi irodalmi élet általa legfontosabbnak tartott szereplőiről és jelenségeiről. E lajstromban is számos, az irodalmat performatív tevékenységként kezelő esemény szerepel. Ilyen például a fiatal alkotóknak bemutatkozási lehetőséget biztosító irodalmi kör, a kolozsvári Hervay Klub; a fiatal erdélyi művészek egymás közti kapcsolattartását és pályakezdését segítő Minimum Party Társaság irodalmi műhelynek is teret adó összművészeti tábora, valamint a Kolozsvári Ünnepi Könyvhét. Selyem Zsuzsa kiemelte még a kolozsvári Babeş–Bolyai Tudományegyetem Magyar Irodalomtudományi Intézetében 1993 óta működő Láthatatlan Kollégiumot. A Románia első specializált egyetemi szakkollégiumaként létrejött műhelyben a hallgatók – érdeklődésük függvényében – elmélyedhetnek az ökokritikai szakirodalomban, tanulmányozhatják a klasszikus magyar irodalom- és színháztörténetet, elmélkedhetnek arról, miért tartják sokan irodalom alatti kategóriának az ifjúsági irodalmat, vagy épp betekintést nyújthatnak a folyóirat-szerkesztésbe és a könyvkiadásba.
A mai romániai magyar irodalomban a performatív jelleg mellett tendencia egy olyan új könyvtípus megjelenése is, amely egy, az interneten sikeressé vált sorozatot emel át nyomtatott közegbe (hasonlóképpen Nyáry Krisztián nagy sikerű kultúrtörténeti sorozatához, melyet eredetileg részekre bontva, az ismerősei szórakoztatására a Facebookon publikált). Ilyen például a Magyari Tivadarnak a Transindex nevű portálon heti rendszerességgel megjelent, humoros írásaiból összeállított Megszokás első látásra; vagy Botházi Mária Boldogság juszt is a tiéd című könyve. Utóbbi – az erdélyi hétköznapokról, a kisebbségi és a női létről szóló – írásai elsőként szintén a Transindexen, valamint az Erdélyi Naplóban voltak olvashatók. E két kötetet a kolozsvári Koinónia Kiadó jelentette meg, mely az erdélyi irodalmi élet egyik legfontosabb szereplőjeként a könyvkiadáson túl rendszeresen szervez különféle programokat (művésztábor, előadás-sorozat, kórus és bibliaóra) is.
A Koinónia mellett számos erdélyi magyar kiadó létezik: Selyem Zsuzsa a kolozsvári Polist, a marosvásárhelyi Mentor és Lector Kiadót, Csíkszeredáról pedig a Bookartot és a Pallas Akadémiát említette lapunknak. A viszonylagos „kiadóbőség” ellenére egy erdélyi szerzőnek nagy dilemma, hogy hol próbálja megjelentetni a munkáit. Sokuknak magyarországi kiadója van – hogy csak pár közismert példát említsünk: Bodor Ádám, Dragomán György és Vida Gábor a Magvető, Tompa Andrea és Láng Zsolt a Jelenkor szerzője – de Selyem Zsuzsa legutóbbi két könyvét, köztük az idei Az első világvége, amit együtt töltöttünk című novelláskötetet is a Jelenkor adta ki.
A határon túli magyar kiadók közül a legismertebb egyébként a pozsonyi Kalligram, mely azonban 2017 óta a Libri Csoport tagja – amivel mára tulajdonképpen budapesti kiadóvá vált.
A könyveken kívül számos online és offline folyóiratban is olvashatunk kortárs határon túli magyar irodalmat. Selyem Zsuzsa szerint Erdélyben a
- Székelyföld,
- a Korunk,
- a Helikon
- és a Látó
a legfontosabb lapok. Az online fórumok közül a már említett Transindex mellett említésre méltó az irodalmon kívül társadalmi és közéleti témákat is feldolgozó a szem.
Romániában tehát viszonylag szélesek a kortárs magyar irodalmat publikálni és olvasni szándékozók lehetőségei – de mi a helyzet a többi környező országban?
2009-ben irodalmi csoportosulásként alakult, 2013 óta egyesület formájában működik a vajdasági magyar írókat, költőket, fordítókat és irodalmárokat tömörítő Híd Kör, mely számos programot szervez. Az ő nevükhöz fűződik a magyarországi alkotóközösségeknek vajdasági bemutatkozási lehetőséget biztosító KultúrPass, aminek 2014-es indulása óta volt már vendége a Magvető Kiadó, a Tiszatáj és az Alföld folyóirat, és a kulter.hu is. Szintén a Híd Kör szervezi az Olvass be! című kritikai beszélgetéssorozatot, amivel céljuk a fiatal kritikusok pályakezdésének segítése; de programkínálatukban szerepel többnyelvű versfelolvasó est, fordítói tábor, sőt, képzőművészeti alkotótábor is.
Az indulás, mint mindenhol, itthon is nehéz, és többszörös hátrányból indul, aki pályakezdő magyar íróként nem az anyaországba születik. Az itteni közösség kicsi, ezelőtt néhány évvel nem volt bevett szokás az irodalmi rendezvények szervezése, sőt, hivatalosan önálló irodalmi társaság sem létezett
– írta körül a kárpátaljai helyzetet a 24.hu-nak Shrek Tímea, a beregszászi székhelyű Kovács Vilmos Irodalmi Társaság egyik alapítója. Szervezetük tevékenysége sokrétű: irodalmi találkozók levezénylésében működnek közre; részt vesznek az évente útra kelő, és pár nap alatt akár 15–18 helyszínre ellátogató, rendhagyó irodalomórákat, író-olvasó találkozókat szállító írókaravánon; és terveik szerint (ha a koronavírus-járvány megengedi) idén novemberben megszervezik a IV. Kárpátaljai Magyar Irodalmi Napokat. Utóbbi keretein belül fogják meghirdetni a VI. Internetes Versmondó Versenyt, ami sokáig az egyetlen, online térben szerveződő versmondó verseny volt magyar nyelvterületen, és amire minden alkalommal Kárpátalja egész területéről érkeznek pályázatok.
Shrek Tímea – aki egyébként a mindennapokban cigány gyerekeknek tanít magyart a Beregszászi 7. Számú Általános Iskolában – a Kovács Vilmos Irodalmi Társaságban végzett munkája mellett az Előretolt Helyőrség Íróakadémia ösztöndíjasa.
Fiatal kárpátaljai alkotóként hatalmas lehetőség volt számomra ez a pályázat és az akadémián eltöltött három év. Amellett, hogy szakmailag fejlődtem és jó eredményeket tudok felmutatni, olyan helyekre (felolvasásokra, író-olvasó találkozókra) juthattam el, ahová e nélkül aligha sikerült volna
– foglalta össze a képzés jelentőségét az írónő, akinek első – Halott föld ez című – novelláskötete 2019-ben, az íróakadémia kiadójának gondozásában jelent meg. Hozzátette: az íróakadémián kapott ösztönzésnek köszönhető az is, hogy a kispróza mellett elkezdett verseket is írni, valamint készülőfélben van egy kisregénye és egy mesekötete is. A képzéshez kötődő legkellemesebb emléke pedig az egyik brassói fellépés, melynek végén egy idős nő odalépett hozzá, és elmesélte, hogy az édesanyja ugyanúgy Beregszászról származik, mint ő.
Megható pillanat volt, mikor kiderült, hogy jól ismerem a családot
– mesélte lapunknak.
Németh Zoltán irodalomtörténész szerint a szlovákiai magyar irodalom léte két okból is megkérdőjelezhető. Mint a Literán olvasható esszéjében kifejti: egyrészt nem nagyon van olyan kortárs mű, ami tartósan be tudna férkőzni a magyar irodalom kánonjába, másrészt nincs egy olyan homogenizáló vonása (például egy jellemző téma), ami minden ilyen műre jellemző lenne. Mindez persze nem azt jelenti, hogy nincs magyar nyelven, Szlovákiában íródó irodalom – sőt. Mint cikkében fogalmaz:
a szlovákiai magyar irodalomnak persze, köszöni szépen, mindene megvan, ami csak kell.
Így például:
- Márai Sándor személyében klasszikus szerzője
- olyan írója, aki egy időben patkány-, és féregirtással foglalkozott (Ardamica Ferenc)
- házaspár-költőpárja (Csehy Zoltán és Polgár Anikó)
- olyan költője, aki eszperente verset is írt (Z. Németh István)
- Galvánelemek és akkumulátorok című regénye (Veres István könyve)
- olyan irodalomtudósa, akinek kutatási területe a steampunk (Sánta Szilárd)
Mindemellett vannak folyóiratai, díjai, lexikonja, írószövetsége és kiadói (a már említett Kalligram mellett például a Madách és a Nap Kiadó). A választék tehát itt is bőséges – még ha a sok és sokféle szereplő nem is alkot homogén egységet.
Kiállítások a gyárban, és az újrafelfedezett vajdasági neoavantgárd
Kolozsvár nagyon jó helyzetben van, sokan jönnek, sokan érdeklődnek a kortárs képzőművészet iránt
– mondta el érdeklődésünkre Berszán Zsolt képzőművész, a kolozsvári Bázis Galéria alapítója. A koronavírus-járvány persze ezt a szcénát is érintette: a kiállítóhelyeket egy időre bezárták, de alapvetően – főleg a helyi fesztiválok miatt – Kolozsvár sok (főleg brit és holland) turistát vonz, és Berszán tapasztalatai szerint az ő körükben az utóbbi években trenddé vált az éppen elérhető kortárs képzőművészeti kiállítások megtekintése.
Mi itt vegyes társaság vagyunk
– teszi még hozzá, utalva rá, hogy a turistákon kívül nem csak magyarok, hanem románok is rendszeresen látogatják a programjaikat.
A Bázis 2009-ben költözött az Ecsetgyárba – ekkor még csak műtermeket béreltek, két évvel később megnyitottak egy kiállítóteret is. Akkoriban mindenki, aki valamiként részese volt a kolozsvári művészeti életnek, itt tevékenykedett: sorra nyíltak a kiállítások, tánctársulatok és kortárs színházi csoportok próbáltak és léptek fel a falak között, koncertek szerveződtek. Az Ecsetgyár összművészeti központtá nőtte ki magát, és hamar fogalommá vált az erdélyi művészeti életben.
Amikor mi odakerültünk, krízis volt, senkinek sem kellett az épület. Három éve IT-, és egyéb cégek kezdték kibérelni, és a tulajdonosnak nem éri már meg, hogy a művészek ott folytassák az aktivitást
– folytatja a történetet Berszán. Az Ecsetgyárban ma már irodák működnek, a Bázis (és vele együtt a legtöbb galéria) egy másik gyárba, a Centrul de Interesbe költözött. Az új helyszínen Berszánék csak alkalmanként foglalkoznak a képzőművészeten kívül mással. Ennek egyik oka az alkalmas tér hiánya, a másik, hogy a bukaresti Colectiv nevű szórakozóhelyen 2015-ben történt tűz óta jelentősen szigorodott az eseményszervezésre vonatkozó román szabályozás.
Berszán fontosnak tartja a magyarországi képzőművészeti élettel való szoros együttműködést.
Nekem mindig is fontos volt, hogy legyen kapcsolat: ne csak a mi művészeink mutatkozzanak be Magyarországon, hanem létezzen egy olyan hely, ahol ők is kiállíthatnak az itteni közönségnek
– mondta. E kölcsönösség jegyében a Bázis művészei láthatóak voltak már például a debreceni Modemben, a szentendrei Art Capitalon, valamint a Műcsarnok kolozsvári képzőművészetet bemutató tárlatán; a Bázis pedig mások mellett olyan, Magyarországon elismert képzőművészeket állított már ki, mint Gaál József, Győrffy László vagy Kicsiny Balázs.
Kolozsváron a Bázis mellett működik egy magyar kötődésű aukciósház, a Quadro Galéria is; e mellett Berszán fontosnak tartja a Tranzitház nevű összművészeti központot, melyet egy régi zsinagóga épületében hoztak létre.
De mi a helyzet Kolozsváron kívül? Aki más erdélyi városokban szeretne kortárs magyar képzőművészetet látni, annak a képzőművész a sepsiszentgyörgyi Magmát és a csíkszeredai Új Kriterion Galériát ajánlja. Székelyudvarhelyen, Nagyváradon, Aradon, Temesváron és Nagybányán nem tud magyar kötődésű kortárs galériáról.
A nagybányai iskolának kellene, hogy legyen folytatása, de nincsen
– teszi hozzá.
Hatása viszont annál inkább van – még Kárpátalja kortárs képzőművészetére is. A helyi magyar képzőművészek érdekképviseletét ellátó szervezet, a Révész Imre Társaság névadója is dolgozott a nagybányai művésztelepen. A festőművész, akinek egyik alkotása annyira megtetszett Erzsébet királynénak, hogy megvásárolta azt; Sátoraljaújhelyen született, de Nagyszőlősön nevelkedett – itt is van eltemetve. A Képzőművészeti Főiskolán Székely Bertalan tanítványa volt, ösztöndíjasként megjárta a bécsi akadémiát, több mint tíz évig vezette a kecskeméti művésztelepet, az 1900-ban megjelent, Petőfi Sándor összes költeményei című kétkötetes művet pedig az ő illusztrációi díszítik.
A művésztelepek sokáig a Vajdaságban is a képzőművészeti színtér legfontosabb intézményei voltak. Az 1952-ben alapított zentai egész Jugoszláviában az első művésztelep volt, de jelentős közösségépítő szerep jutott a becsei, az écskai és a topolyai telepnek is. Utóbbihoz kötődik Nagyapáti Kukac Péter festőművész (nevében a „Kukac” ragadványnév, amit földműves apja miatt kapott a család). A nevét viselő díjat – melyet 1973-ban alapított Topolya község és egy újvidéki hetilap – a Vajdaságban született vagy ott élő festőknek, szobrászoknak, grafikusoknak, műkritikusoknak, sőt, akár művésztelepeknek ítélik oda.
E díj bírálóbizottságának elnöke Csernik Attila grafikusművész, akinek neve évtizedeken keresztül alig bukkant fel a magyarországi művészeti közbeszédben annak ellenére, hogy az 1969-ben, Szabadkán alapított, neoavantgárd Bosch+Bosch csoport egyik meghatározó tagja volt. Első önálló, budapesti kiállítása 2018-ban volt az acb Galériában; tavaly pedig a Ludwig Múzeumban volt látható egy, a Cserniken kívül számos más magyar művészt (Ladik Katalin, Kerekes László, Szalma László, Szombathy Bálint) tömörítő Bosch-kollektíva történetét bemutató tárlat.
Aki pedig a Felvidéken szeretne kortárs magyar képzőművészetet látni, az a dunaszerdahelyi Vermes-villát keresse fel – az idők folyamán úttörőotthonként és a Szlovák Nemzeti Galéria kihelyezett részlegeként is funkcionáló épület ad otthont a Kortárs Magyar Galériának. Épp futó kiállításuk a kassai Nemzetközi Rovás Alkotócsoport munkáit mutatja be. Ez a közösség 1994-ben alakult a pozsonyi Képzőművészeti Akadémián, és a képzőművészeten kívül is számos dologgal foglalkozik: ipar-, film- és fotóművészettel, színházzal és irodalommal. Workshopokat és alkotótáborokat szervez, Szabadművészeti Esti Iskola néven tehetséggondozó programot működtet. Online folyóirata, a RovArt, 2004-es indulásakor az egyetlen kortárs művészettel foglalkozó lap volt a Felvidéken.
Kulturális és művészeti internetes újság a mai napig kevés van, Kelet-Szlovákiában főleg
– mondta el érdeklődésünkre Kovács Ágnes, a RovArt főszerkesztője, majd hozzátette: lapjuk szókimondó – nevéhez hűen – felrovó médiumként szerzett magának ismertséget. A jelenleg felújítás alatt álló portál (a régi verzió még él, az új fejlesztés alatt áll) háromnyelvű: a magyar mellett angol és szlovák változata is elérhető. A szlovák verzió (melynek látogatottsága nagyjából a fele a magyarénak) nem egyszerűen a magyar fordítása: olyan cikkei is vannak, melyek onnan kerülnek át a magyar nyelvű lapra.
Kiemelt kép: Berszán Zsolt képzőművész Decomposition című kiállításának megnyitóján Velencében 2014. június 6-án. A 14. Fotó: Kallos Bea /MTI
