Helen Mirren mindent elért, amit színésznőként el lehet érni a Föld nevű bolygón. Ha a sikert díjakban mérjük – amit főleg sajtóközleményekben és újságcikkek első bekezdéseiben szoktunk tenni –, akkor Mirren elképesztően sikeres: nyert már Oscar-díjat, a legfontosabb színházi díjként számon tartott Tonyt, a tévés produkcióknál ugyanezt a rangot betöltő Emmyből pedig négyet.
Ennél is különlegesebb sikernek tűnik azonban, hogy Mirren a hatvanas évek vége óta folyamatosan játszik, és ma sem csak nagymamaszerepeket osztanak rá. A nyolcvanas években már a legmagasabban jegyzett angol színésznők között volt, világsztárrá viszont a kétezres években, A királynőért nyert Oscar-díja után vált. Vagyis hatvan fölött.
Csak ekkor jöttek a hollywoodi szuperprodukciókban vállalt kisebb-nagyobb szerepek. Mikor már senkinek nem kellett bizonyítania semmit sem, Mirren elment pénzt keresni és jól érezni magát olyan filmekben, mint A nemzet aranya: Titkok könyve vagy a RED két epizódja, legújabban pedig a Halálos iramban-szériába is beszállt.
Mondani sem kell, nem ezek tiszteletet parancsoló filmográfiája ékkövei. Hanem az a tíz film, amelyeket most szubjektív alapon, Helen Mirren iránti elragadtatásunkban sorrendbe állítottunk. Nemcsak tíz olyan filmről van szó, amelyek megtekintése garantáltan a létező legjobb elfoglaltságok közé tartozik, hanem olyanokról, amelyekből Mirren sokarcúságát, egyszerre szenvedélyes és végtelenül pontos, összeszedett színészi alkatát is megismerhetjük.
10. Age of Consent (1969)
Mirren első, nagy feltűnést keltő filmjéből még leginkább csak a testét ismerhették meg a nézők. Korai szerepeiben – és később is rendszeresen – Mirrennek sokat kellett vetkőznie, ez viszont soha nem zavarta a legkevésbé sem. A meztelenkedésre a színészet részeként, testére az alkotói vízió eszközeként tekintett, és nyilatkozataiban inkább azokon szokott ironizálni, akik folyton a meztelen jeleneteiről kérdezik.
Az Age of Consentben Mirren James Masonnel, az amerikai színésznagysággal játszik együtt Michael Powell, az angol rendezőnagyság kamerája előtt. E két jelentős művész arra használta fel a költségvetést, hogy nyaraljon egyet Ausztráliában, a Nagy-korallzátonynál, és közben élénk színekkel festett, melodramatikusra hangolt, finom erotikájú történetet meséljenek a remete festő és a helyi fruska május-szeptember románcáról. A főhős csak a film legvégén enged Mirren csábításának, miután a lány basáskodó nagyanyja szörnyethalt a sziklákon. A pszichoanalitikus értelmezéseket hagyjuk meg másoknak.
9. Ahol angyal se jár (1991)
Mirren játssza az egyik főszerepet, a saját érzelmeire és szexualitására Toszkánában rátaláló angol özvegyasszonyt E. M. Forster késő-viktoriánius regényének sztárokkal telezsúfolt filmadaptációjában. Az Ahol angyal se jár a brit „örökségfilmek” sorába, a Napok romjai és a Szoba kilátással társaságába tartozik, és a filmcsoport jobb darabjaihoz hasonlóan kritikával kezeli a hagyományosan angolos tulajdonságokat: a kimértséget, az érzelmek elfojtását, a gyarmatbirodalmi gőgöt.
Mirrennek az a hálás szerep jut, hogy igazi emberként viselkedhet a sok mellékszereplő között, akik elsősorban angolok, és csak azután emberek. Büntetése az, hogy belehaljon a szülésbe, miután összeköti az életét egy tüzes olasz legénnyel. Szabad szellemét fiatalabb barátnőjére – az eleinte csodásan karót nyelt Helena Bonham Carterre – hagyományozza örökségként, így végül nem a tragikus sorsú Lilia, hanem Caroline tud kiszabadulni a társadalmi megfelelési kényszer csapdáiból.
8. Bosszúból jeles (1999)
Mirren a nyolcvanas évektől kezdve időről időre megfordult Hollywoodban, igazán azonban csak a kétezres évek második felében tette át oda a székhelyét. A Bosszúból jeles is csak kitérő volt még, miközben a színésznő Angliában népszerűsége csúcsán állt a Prime Suspect című sorozat révén, amelyben 1991 és 2006 között alakította a nyomozó hősnőt. A Bosszúból jelesben viszont gonoszszerepet vitt, és láthatóan imádta is a diákok rémálmát jelentő angoltanárnő figuráját.
Hozzá törnek be Katie Holmes és barátai, hogy meggyőzzék róla, év végén adjon ötöst a stréber hősnőnek. A vita aztán csúnyán elfajul, egy ponton egy számszeríj is előkerül. A film a Sikoly forgatókönyvírója, Kevin Williamson első rendezése volt, és oldalágon kapcsolódik is a kilencvenes évek tinifilmes és tinihorroros trendjéhez. Épp az a Bosszúból jeles legüdítőbb vonása, hogy ügyesen egyensúlyozik a thriller, az iskolai tinifilm és a szatíra határán, emiatt időtállóbb az évtized számos másik, gimnáziumi közegben játszódó mozijánál.
7. Moszkító-part (1986)
Hajlamosak vagyunk elfelejteni, hogy Mirren mennyire magas színvonalú munkát végzett egyik első hollywoodi filmjében, ahogy ugyanitt River Phoenix is. A műsort viszont az élete nagyjából első és közel egyetlen tetűláda-karakterét megformáló Harrison Ford viszi el, aki a fogyasztói társadalomtól megcsömörlött, poszthippi tudósként ambiciózus életmódreform felé vezeti a családját. Mindenkinek egy kicsit későn esik le, hogy apuka komplett pszichopata.
A Moszkító-part nem nélkülözi a természetvédelemről és az ökoszisztémával való békés együttélésről szóló, magasztos szónoklatokat, emiatt megint aktuálissá vált. Valójában viszont már a bemutatása idején is taszította a nézőket, mert nagyon kényelmetlen film. Nemcsak a mindig becsületes és életrevaló figurákat játszó Fordot furcsa érzés viszontlátni őrültként, hanem a racionalitásba vetett hit, az önhittségen alapuló civilizációs törekvések kudarcával is rossz szembesülni. Mirren anyakaraktere a józanságot képviseli a történetben: hiába lelkesedik ő is eleinte az új életükért, elég hamar rájön, hogy a nagyvárosi szmogot is szívesebben inhalálná tízmillió droid társaságában, minthogy egy paradicsomi szigeten legyen összezárva mániás férjével.
6. Szentivánéji álom (1968)
Ahhoz képest, hogy Shakespeare könnyen megközelíthető és legkedveltebb drámái közé tartozik, a Szentivánéji álomnak nem készült igazán jó filmadaptációja, sehol sincsenek az olyan remekművek, mint Laurence Olivier Hamletje, Orson Welles Othellója, vagy Baz Luhrmann Rómeó + Júliája. Peter Hall hatvanas évek végi verziója is elsősorban a színészei miatt méltó a figyelemre: Puckot a nemrég elhunyt Ian Holm játssza, Titániát Judi Dench. Mirrennek kevésbé látványos szerep jutott, Hermiáé, de a fiatal színésznő így is felnőtt idősebb vagy nevesebb kollégái mellé.
Mirren ekkor már a Royal Shakespeare Company tagja volt, orrvérzésig játszotta Shakespeare-t. Később egy tévéfilmben újra szerepet kapott a Szentivánéjiben, ezúttal Titániaként, 2010-ben pedig Julie Taymor rendező direkt az ő kedvéért írta át női szerepre Prosperót A vihar adaptációjában. Az a film, bár Mirren miatt megérdemelné, azért nem került fel a listánkra, mert a színésznőn kívül nincs is mit nézni benne, inkább a félresikerült Shakespeare-feldolgozások közé tartozik. Lehet, hogy Peter Hall korábbi filmje konvencionálisabb, viszont Shakespeare-t a legmagasabb szinten értő művészek munkája, ezért választottuk inkább ezt.
5. Gosford Park (2001)
Elérkeztünk az igazán jó filmekhez! Ha a Szentivánéji álom kapcsán a remek szereposztást emlegettük, akkor mit szóljunk a Gosford Parkhoz, Robert Altman legbritebb filmjéhez? Az Agatha Christie-féle modellre adott, ám azoknál is osztálytudatosabb, társadalomkritikus krimivariációból nehéz úgy kiválasztani egy tetszőleges pillanatképet, hogy azon ne legyen rajta legalább egy lovaggá ütött színművész. Helen Mirren nagyságát mutatja, hogy az övé az utolsó szó egy olyan filmben, amelyben Derek Jacobi, Maggie Smith, Michael Gambon és Emily Watson is feltűnik.
Ennek csak az egyik oka, hogy finoman szólva is többet tud a történet középpontjában álló gyilkosság megoldásáról, mint elsőre mutatja. Van ennél fontosabb magyarázat is, Altmant ugyanis valójában nem érdekli a bűnügy, csak a „lépcső feletti” és a „lépcső alatti” világ, vagyis urak és cselédek bonyolult és keresztbe-kasul kizsákmányoló viszonyrendszere. Márpedig ebben a kibogozhatatlan kapcsolati hálóban a Mirren által játszott házvezetőnek jut a legdrámaibb szerep és övé a legtragikusabb sors.
4. Excalibur (1981)
Mind a mai napig ezt a pszichedelikusan csillogó, véres-saras feldolgozást szeretjük a legjobban az Arthur-legendát bemutató filmek közül, és ennek az egyik legfontosabb indoka Helen Mirren jelenléte. Morgana Le Fay-ként ellenállhatatlanul vonzó és ördögien gonosz, a fiához, Mordredhez fűződő, perverz-óvó anyai szeretete miatt mégis látni az embert is a boszorkányság mögött. Vagyis Mirren hús-vér karaktert formál egy gyerekek és férfiak elrettentésére használt, középkori mesealakból. Erre John Boorman Excaliburjában tulajdonképpen csak neki és Nicol Williamson Merlin mágusának van lehetősége, mintha a két varázsló a páncélos bábokként masírozó lovagok fölött állna, és a magányuk kötné össze őket.
3. Hosszú nagypéntek (1981)
A műfaj számos rajongója szerint a Hosszú nagypéntek minden idők egyik legjobb gengszterfilmje. Merész kijelentés, amit leginkább a betonkemény és életveszélyes Bob Hoskins folyton robbanáskész alakításával szoktak indokolni, de a főhős barátnőjét adó Helen Mirrent is dicséri John Mackenzie filmjének kultstátusza.
A klasszikus gengszterfilmben a nőknek általában nem osztanak lapot, Mirren viszont kevés jelenetében kihozza a legtöbbet a hálátlannak tűnő szerepből. Sokarcú, bonyolult karaktert formál Victoriából, az egyetlen emberből, aki valóban közel áll a felkapaszkodni vágyó főhőshöz. Kettejük szenvedélyes és gazdag kapcsolata a film legmegindítóbb motívuma, Mirren egyszerre erős és törékeny figurája pedig kiragyog a gengszterfilmes női karakterek általában egysíkú mezőnyéből.
2. A királynő (2006)
Hamar eszébe jutott szinte minden, vele együtt dolgozó rendezőnek, hogy királynői szerepeket osszon Helen Mirrenre, de elég sokáig, a kétezres évek közepéig kellett várni, hogy a színésznő eljátszhassa a leghíresebb királynő-variációját. II. Erzsébetként éppen az volt a feladata, hogy a hősnő fejedelmi tartása és alkata mögött bemutassa a sérülékenységét, vívódásait is. Ehhez Peter Morgan forgatókönyvíró drámai pillanatot, a Diana hercegnő halálát követő időszakot választotta ki, Erzsébetnek ebben a nehéz helyzetben kell együttműködnie a frissen megválasztott Tony Blair miniszterelnökkel, és egy nemzetnek kell utat mutatnia a gyászban.
Stephen Frears rendező a tőle megszokott eleganciával és profizmussal tartja kézben a filmet, de így sem tud annyira meggyőző lenni, mint a színészei, a Tony Blairré átlényegülő Michael Sheen és – főleg – Mirren, aki bármilyen helyzetben, hivatalos és magánemberi minőségében is uralja a vásznat. Mertek volna erre az alakításra nem adni Oscar-díjat? Szerencsére ilyesmi fel sem merült, a 2007-es díjkiosztón kevés dolog volt annyira biztos, mint Mirren győzelme, ezzel pedig a színésznő be is biztosította a presztízsét világsztárként.
1. A szakács, a tolvaj, a feleség és a szeretője (1989)
Lehet, hogy Mirren legjobb szerepe II. Erzsébet királynőé, mi viszont véletlenül sem tettünk volna másik filmet listánk élére, csakis Peter Greenaway halhatatlan klasszikusát. A festészeti és színházi hatásokat is magába olvasztó, mégis minden ízében filmszerű „gengszter-melodráma” – a műfaji kategóriákat itt legfeljebb idézőjelek között érdemes megjelölni – kulcsa a túlzás: az esztétikum, a tudás, az élvezetek halmozása, a tárgyak, gondolatok és testek feletti uralom módozatai.
A gengszterfőnök utolsó vacsorája a túlzások és a már-már parodisztikus mesterkéltség miatt válik példázatszerűvé, ebben a példázatban pedig Helen Mirrennek jut a bosszúálló fúria, a megbántott és pusztító nő szerepe. Valódi tragédiáról nincs szó, inkább annak az imitációjáról. Színészként nagyon nehéz megtalálni a hiteles játékmódot, amikor éppen a hitelesség fogalmával űz ironikus játékot a film. De Helen Mirren, ahogy hosszú pályája során rendszerint, ezúttal is pontosan tudja, mire van szükség.
Kiemelt kép: Gregor Fischer /dpa /AFP
