Mit tanítanak a klasszikusok az utókornak?
Ahogy az várható volt, nagy indulatokat gerjesztett az HBO Max streamingszolgáltató múlt heti döntése, miszerint ideiglenesen levette a műsorról az Elfújta a szél című filmklasszikust. A Margaret Mitchell regényéből 1939-ben készült mű hiába minden idők legtöbb bevételt hozó filmje átszámított árfolyamon, az utóbbi évtizedekben már számos kritika érte a film által népszerűsített történelemszemléletet, így többek között a feketék rasszista sztereotípiáknak megfelelő ábrázolása miatt. Most pedig a George Floyd meggyilkolása miatt magasra csapó indulatok közepette John Ridley, a 12 év rabszolgaság forgatókönyvírója a Los Angeles Timesban megjelent cikkében javasolta, hogy a filmet elérhetetlenné kellene tenni, amíg nem kerül valami magyarázat mellé. Az HBO Max válaszul lépett is: „Az Elfújta a szél a kora terméke, és azokat az etnikai és faji előítéleteket mutatta be, amelyek sajnos általánosak az amerikai társadalomban” – indokolta az HBO Max a döntést, hozzátéve, ezek a rasszista ábrázolások helytelenek voltak akkor, és helytelenek ma is, ezért a cég szerint felelőtlenség lenne műsoron tartani ezt a filmet magyarázat és az ábrázolásmód elítélése nélkül.
Az Elfújta a szél viszont nem tűnik el végleg az HBO Maxról, hanem egy későbbi időpontban majd a történelmi kontextus magyarázatával együtt kerül vissza, és azóta az is kiderült, hogy egy fekete filmtörténész, a chicagói egyetem professzora, Jacqueline Stewart írja majd hozzá a filmet kontextusba helyező bevezetőt. Stewart egyébként a CNN-en közzétett véleménycikkében azt hangsúlyozta, ez most egy lehetőség, hogy elgondolkodjunk azon, mit tanítanak a klasszikus filmek az utókornak. A döntés körül fellángoló viták hatására más platformokon persze megélénkült az érdeklődés a film iránt, és sokan újra (vagy éppen először) megnézték az Elfújta a szélt, mellyel kapcsolatban már többször is fellángoltak a viták, legutóbb akkor, amikor három éve egy memphisi filmszínház levette a műsoráról „a rasszizmus iránt érzéketlen” filmet.
Az Elfújta a szél egy romantikus történetbe csomagolt nagyszabású történelmi tabló, mely az amerikai polgárháború és az utána következő újjáépítés (The Reconstruction) idején játszódik Délen, egy georgiai ültetvényes család sorsát követve. A főbb szerepeket Vivien Leigh, Clark Gable, a még ma is élő Olivia de Havilland, Leslie Howard és Hattie McDaniel alakították, a rendező pedig az év másik sikerfilmjét, az Oz, a nagy varázslót is jegyző Victor Fleming volt, de a munkát még George Cukor kezdte el, míg össze nem különböztek a producerrel, David O. Selznickkel. Sőt, amikor Fleming kimerültség miatt kidőlt egy kis időre, akkor Sam Wood vette át a helyét, tehát összesen három rendező is dolgozott a projekten.
A film és az alapjául szolgáló regény is az újjáépítést követő évtizedek uralkodó déli emlékezetpolitikája jegyében fogant, amely „a Veszett ügy mítoszát” erősítette: eszerint a rabszolgatartó déliek valójában igazságos és hősies, de egyenlőtlen harcot folytattak a saját életformájuk megőrzéséért, az északi agresszió pedig megfosztotta őket ettől. Erre utalt az említett cikkében John Ridley is a rasszista emberábrázolások mellett:
Ez a film a Veszett ügy narratívájának részeként romantikusnak ábrázolja a Konföderációt, és legitimálja azt az elméletet, hogy a déli államok elszakadása több, jobb vagy nemesebb volt a valósnál – azaz egy véres lázadásnál azért, hogy fenntarthassák a jogot emberek tulajdonlására, eladására és vásárlására.
De mit mond a vitatott kérdésekről a film?
Azt azért szögezzük le, hogy az Elfújta a szél 2020-ban messze nem csak a történelmi-társadalmi mondanivalója miatt tűnhet elavultnak. Ez valahol szükségszerű is, hiszen a régi hollywoodi sikerfilmek többségének nem tett jót az idő, és kisebbségben vannak az olyan filmek, mint mondjuk a ma is működő Casablanca. A film már a közel négyórás játékidejével is próbára tesz egy mai nézőt, de a túljátszott színészi alakítások és különösen a film második felében a cselekmény egyre indokolatlanabb fordulatai sem könnyítenek a dolgon, Scarlett és Rhett se veled-se nélküled szenvedésével együtt. Ahogy azt a film későbbi kritikusai megállapították, az Elfújta a szél sikerét elsősorban a maga korában példátlan produkciós háttér, a látványos tömegjelenetek és díszletek, az akkor még ritkaságszámba menő színes film és az akkor újszerű kameratechnika hozták meg, nem pedig a forgatókönyv, mellyel szemben a fő elvárás az volt, amennyire csak lehet, legyen olyan, mint az akkorra már hatalmas sikernek bizonyuló könyv.
A film annak idején igyekezett lehetőség szerint mindenkinek megfelelni, és David O. Selznick egy-két olyan esetben el is tért a könyvtől, amelynél a direkt rasszizmus vádja vetülhetett volna a filmre: így az újjáépítés zűrzavaros éveit illusztráló jelenetben a Scarlettet megtámadó férfi feketéből fehér lett, mint ahogy kimaradt a filmből az is, hogy erre válaszul a Ku-Klux-Klan bünteti meg a vétkeseket, hanem csak páran támadást intéznek a vétkes viskónegyed ellen egy „politikai gyűlés” keretében. Sőt, Selznick még a „nigger” szót is kivette a forgatókönyvből, fekete újságírók nyomására, mindezek ellenére a filmet már a megjelenésekor is érte kritika feketék részéről, most pedig, röpke nyolc évtizeddel később a mainstreambe is bekerültek ezek a kifogások. (Egyébként a filmet más jellegű bírálatok is érték, például az egyik híres jelenete Rhett és Scarlet között a házasságon belüli erőszak iskolapéldája.)
Mindjárt a film kezdetén olvasható bevezető is valamiféle elfeledett aranykorként írja le a polgárháború előtti déli civilizációt, amit teljes egészében „elfújt a szél”, és ez az egész filmen végigvonul. Figyelemre méltó, hogy akkor, a múlt század első felében ez a hamis nosztalgia nemcsak a déli államokat kerítette birtokába, hanem az északiak is magnóliákról, gyapotföldekről, antebellum stílusú, fehér oszlopos házakról álmodoztak, és ebben nagy szerepe volt az Elfújta a szélnek.
– élükön Rhett Butlerrel, aki egy alkalommal még említi is, hogy vonzódik a „veszett ügyekhez”.
A film ugyan nem ábrázolja kifejezetten negatívan a fekete szereplőket, de mindegyiknek csak annyi funkciója van, hogy segítse a fehér szereplőket: a Hattie McDaniel alakította Mammynek például a nevét se tudjuk (a Mammy a fekete dajkát jelenti), hiszen semmi más szerepe nincs, mint hogy gyámolítsa Scarlettet, és megfeleljen a jóságos néger dajka figurájának, aki a Tamás bátya kunyhójától kezdve a Rabszolgasors Januáriájáig rengeteg filmben, sorozatban vagy regényben feltűnt. A nevetségesen együgyű Prissy, a szintén ügyefogyott Pork és a többi rabszolga is látszólag képtelen arra, hogy a gazdájától függetlenül létezzen, míg a konföderációs hadsereg segédcsapataiba besorozott Big Sam egyenesen imád rabszolga lenni, és meghalni is képes lenne a Délért és a gazdáiért. Mindehhez a hamis képhez pedig Scarlett apja, Gerald O’Hara szolgáltatja az ideológiát, amikor el is mondja, milyen jól bántak a rabszolgákkal: „Légy szigorú a beosztottjaiddal, de bánj gyengéden velük, különösen a négerekkel” (angolul a darkie szót használja, ami ma már jókora sértés).
Kifinomult hazugság
A fentiek miatt írta azt például Melvin B. Tolson, aki még a filmet megjelenésekor kritizáló kevés fekete író egyike volt, hogy az Elfújta a szél veszélyesebb, mint az Egy nemzet születése című 1915-ös film, mely bár formai szempontból úttörő jelentőségű volt, egy silány propagandafilm szintjéig egyoldalúan ábrázolta a polgárháború utáni évtizedeket Délen, és mellesleg a hatására alakult újjá a Ku-Klux-Klan is: „Az Egy nemzet születése olyan nyilvánvaló hazugság volt, hogy a hülye is láthatta. Az Elfújta a szél viszont olyan kifinomult hazugság, hogy milliószámra hiszik majd igaznak fehérek és feketék egyaránt.”
Mindezek miatt tehát joggal érezhetik ma sokan, hogy az Elfújta a szél történelemhamisításon alapul, és hazug film, csakhogy ezt igen sok alkotásról el lehet még mondani. Ebben a mostani közhangulatban viszont az Elfújta a szél testesíti meg a régi Hollywood rasszizmusát és hazug mivoltát, hovatovább szimbóluma is lett a filmgyártás számos bűnének. Fontos azonban azt is megjegyezni, hogy betiltani senki sem akarja a filmet, noha sokan már így beszélnek az HBO Max akciójáról. Még John Ridley is hangsúlyozta a cikkében, hogy nem cenzúrázni akar: „Nem hiszem, hogy a filmet egy burbanki széfbe kéne elzárni. Csak azt szeretném kérni, hogy megfelelő idő eltelte után a filmet más, egyéb filmekkel együtt úgy mutassák be újra a HBO Max platformon, hogy közben szélesebb körű és teljesebb képet adnának a rabszolgaság és a Konföderáció valódi jellegéről” – írta.
Ridleyvel egyébként több, az ügyben megszólaló fekete híresség sem feltétlenül értett egyet. Így például a második fekete Oscar-díjas, Whoopi Goldberg azt mondta, ha minden olyan filmet leszedünk, ami problémásan mutatja be a feketéket, az egy nagyon hosszú lista lenne, ezért elég lenne mindegyik elejére egy magyarázat a film keletkezési körülményeiről, és hasonlót javasolt az egykori legendás kosárlabdázó, Kareem Abdul-Jabbar is a Hollywood Reporterben: „Szükséges lenne a művészetet annak történelmi összefüggéseiben bemutatni, hogy a művek továbbra is elérhetőek legyenek és elismerhetőek legyenek az értékeikért, de ne csodáljuk őket a kulturális hiányosságaikért.”
És bár vannak olyan hangok is, amelyek szigorúbb fellépést is helyesnek tartanának („Hadd fújja csak el a szél az Elfújta a szélt” – mondta Queen Latifah, aki egyébként pont Hattie McDanielt alakítja a korszakról szóló, Hollywood című Netflix-sorozatban), jelenleg úgy tűnik, nem kell tartani attól, hogy eltűnik az Elfújta a szél (amely Amerikában sem csak az HBO Max szolgáltatásában érhető el), de lehet, hogy a közeljövőben több más filmet is hasonló magyarázattal látnak majd el. Ez pedig észszerű kompromisszumnak tűnik, legalábbis a film teljes eltüntetésénél sokkal inkább.
Kiemelt kép: MGM /PHOTO12 /AFP
