Ötvenkét évvel ezelőtt, 1968-ban fordult elő legutóbb, hogy a cannes-i filmfesztiválon nem osztottak díjakat. Akkor rendben elkezdődött a fesztivál, ám öt nappal a vége előtt félbeszakadt. Az esemény a párizsi diáklázadások hírétől volt hangos, amelyeknek filmes kontextusa is volt: miután a kulturális miniszter, André Malraux bejelentette, hogy leváltja a francia filmarchívum igazgatóját, Henri Langlois-t, a fiatal rendezők nyilvánosan tiltakozni kezdtek. Langlois az új hullám támogatója volt, elmozdításának hírére a Cannes-ban megjelenő alkotók a fesztivál bezárását követelték. Az egyik versenyfilm rendezője, Carlos Saura Jean-Luc Godard-ral együtt kapaszkodott a függönybe, hogy azt ne lehessen felhúzni a saját filmjének vetítése előtt – az ilyen, nagy port kavart akcióknak meglett az eredménye, és a fesztivál idő előtt befejeződött.
Most egészen másról van szó.
Olyasmi kényszerítette térdre a világ legrangosabb filmfesztiválját, amit Thierry Fremaux, a túlzás nélkül legendásnak nevezhető fesztiváligazgató egy évvel ezelőtt valószínűleg el sem tudott volna képzelni. Az idén nem a politika, a terrorizmus vagy más emberi tényező miatt maradt el a fesztivál, hanem a koronavírus-járvány miatt, ez pedig két dologra hívja fel a figyelmet. Egyrészt arra, mennyire sebezhetőek azok a velejéig konzervatív intézmények is, amelyek a hagyományra, a presztízsre, az évtizedek alatt felhalmozott, hatalmas anyagi és kulturális tőkére épülnek.
Erről egyelőre nincsen szó, de az idei cannes-i fesztivál története annak a főpróbája volt, mi történik a filmek egy nagyon fontos, művészi szempontból kiemelt jelentőségű szeletével, ha összeomlik körülöttük a fesztiválokra és mozikra épülő intézményrendszer.
Vaddisznó a Croisette-en
Az idén januárban még minden rendben volt. Bejelentették, hogy Spike Lee lesz a fő versenyprogram zsűrielnöke, aki első afroamerikai filmesként töltötte volna be ezt a tisztet. Tavaly Cannes kivételesen jó évet zárt. A versenybe hívott filmek közül kerültek ki az év legemlékezetesebb művei: a cannes-i Arany Pálmával indult a koreai Élősködők diadalmenete, és itt mutatták be Tarantino Volt egyszer egy… Hollywood-ját is. 2019-ben megint úgy tűnt, Cannes őrzi megkerülhetetlen pozícióját a nemzetközi filmkultúrában, és a szervezők 2020-ban is magától értetődően ezt akarták bizonyítani.
Februárban azonban már egyre több helyről lehetett hallani, hogy az Európába is átterjedő koronavírus-járvány miatt rendkívüli intézkedésekre lesz szükség, a hamar magas fertőzésszámot produkáló Franciaország pedig szigorú korlátozásokat vezetett be. Ameddig csak lehetett, Fremaux fesztiváligazgató struccpolitikával kommunikált Cannes-ról: minden a legnagyobb rendben, a fesztivál biztosan meg lesz tartva. Márciusban aztán már arról beszéltek, el kell csúsztatni a május közepi időpontot, de továbbra is bíznak benne, hogy lesz fesztivál.
Emmanuel Macron elnök április 13-án jelentette be, hogy további egy hónapig biztosan érvényben maradnak a karanténállapotok, július közepéig pedig semmilyen tömegrendezvényt nem tarthatnak meg az országban. Egy nappal később jött Cannes közleménye, amelyben tudatták, hogy az idén nem lehet megrendezni a fesztivált annak „eredeti formájában”. A kisebb versenyszekciók, a Kritikusok Hete és a Rendezők Kéthete szervezői ekkor már közölték, hogy lefújják az idei programot.
Közben a városból – amely egyébként a fesztivált leszámítva a Riviéra legkevésbé vonzó részei közé tartozik – olyan hírek érkeztek, amelyekről nyilvánvalóan filmet kellett volna csinálni, és azokat egy évvel később a cannes-i versenyben megtapsolni. A fesztiválpalotát, az eltartott kisujjú elitkultúra templomát átmeneti hajléktalanszállóvá alakították át, a palota előtti sétálóutcán, az ezúttal teljesen elhagyatott Croisette-en pedig vaddisznó bóklászott. Tarr Béla és a Dardenne testvérek kórusban, jajveszékelve átkozódhattak, hogy ezeket a jeleneteket nem ők találták ki.
Ugyanakkor továbbra is világos volt, hogy Thierry Fremaux és stábja nem akarja teljesen törölni Cannes-t az idei fesztiválnaptárból. Őszre teljesen értelmetlen lett volna áttolni a fesztivált, mert akkor rendezik meg a velencei és a torontói versenyeket, ha egyáltalán idén sor kerülhet rájuk – ez tavasszal még kétesélyes volt. A szervezők úgy döntöttek, a fesztivál kevésbé látványos, de üzletileg fontosabb részét, a nemzetközi filmvásárt online bonyolítják le, a fesztiválra beválogatott filmekből megtekintő linkeket küldenek az érdeklődő forgalmazóknak. Ez viszonylag könnyen megvalósítható volt, számos cannes-i film már eleve ilyen formában, a mozis vetítésekkel párhuzamosan talált forgalmazóra, arról nem is beszélve, hogy a nagyobb nevek vagy bizonyos gyártócégek filmjeit a filmek bemutatása, sőt elkészülte előtt leopciózzák a forgalmazók.
Wes Anderson otthon maradt
A szervezők végül kétféle megoldással álltak elő a meghiúsult fesztivál helyett. Egyrészt bejelentették, hogy Cannes is részt vesz több másik, tavasszal elmaradt fesztivál közös kezdeményezésében, a We Are One: A Global Film Festival nevű projektben. Ennek keretében május 29. és június 7. között a YouTube-on lehetett megnézni olyan filmeket, amelyeket az eredeti tervek szerint a tavaszi fesztiválokon mutattak volna be.
A We Are One-hoz való csatlakozás Cannes részéről kiábrándítóan megúszós módon alakult: odaadtak három rövidfilmet a tavalyi versenyből, tehát az idei, már összeválogatott programból egy kockát nem mutattak meg a világnak. Természetesen a We Are One programjában akadtak izgalmas filmek, de ezeket egyrészt nem Cannes küldte oda, másrészt a mozis vetítések és a felfokozott fesztiválos lelkesedés nélkül csak a legelhivatottabb cinefilek ültek le az angolai légkondiszerelő munkások szürreális éjszakáját elmesélő Air Conditioner és a hasonló filmek elé. Művészi szempontból ez nagyon érdekes helyzetet teremtett: a fesztiválok nyilvánvalóan vonakodtak beküldeni a híres rendezők filmjeit, a nemzetközi forgalmazók által megvásárolt filmeket pedig jogi okokból sem lehetett feltenni a YouTube-ra.
Így viszont reflektorfénybe kerülhettek a kicsi és periférikus gyártó országok filmjei, amelyekre általában a kutya sem kíváncsi. Ahogy Árva Márton fogalmazott a Prizmán a Crazy World című ugandai akciófilmről írt kiváló elemzésében, a We Are One „egy olyan alternatív nemzetközi filmkultúra profilját mutathatja meg, amelyet nem a szokásos kánonképző reflexek és anyagi motivációk szerveznek. Ha nem az unásig ismert nyugati dominanciájú művészfilmvilág és a gigantikus büdzsével megtámogatott blockbusterek uralják a horizontot, akkor megpillanthatunk a globális kultúra reflektorfényén kívül eső helyi történeteket és az elbeszélői sémákkal kicsit kreatívabban bánó alkotókat is.”
Ez a helyzet pont azért állhatott elő, mert Cannes csak félszívvel állt oda a kezdeményezés mögé. Inkább a versenyfilmjeik másfajta népszerűsítése mellett tették le a garast: minden olyan film, amit náluk lehetett volna először látni, megkapja a fesztivál plecsnijét, az őszi és téli mozibemutatókon pedig ezeket a filmeket „Cannes-hoz méltó” filmekként lehet majd nézni.
Június elején nyilvánosságra is hozták a versenyprogramot. Megtudtuk, hogy Cannes-ban mutatták volna be Wes Anderson új sztárparádéját (The French Dispatch, többek között a címben is említett Timothée Chalamet-val), az új Pixar-animációt (Soul), egy filmet és egy sorozatepizódot hozott volna a fesztiválra a 12 év rabszolgaság Oscar-díjas rendezője, Steve McQueen (Lovers Rock, Mangrove), és visszatért volna a nemzetközi filmes vérkeringésbe a litván Sharunas Bartas, akiről Magyarországon először és utoljára 1997-ben, a Hollán Ernő utcai Odeon videótéka pultjánál lehetett hallani néhány mondatot.
A dinoszauruszok sorsa
A fantom-versenyprogram kihirdetésével egyszerre megjelent, őszinte felindultságot tükröző cikkében Fremaux arról ír, egyszerűen elképzelhetetlen számára a mozik eltűnése, és amikor véget ér a járvány okozta veszélyhelyzet, mindennél fontosabb lesz, hogy visszatérjünk a mozikba. Mint írja, erre alapvető igénye is lesz minden filmrajongónak. Az írás egyértelművé teszi, hogy a nagy filmfesztiválok intézményrendszere valóban elválaszthatatlan a mozis bemutatástól. Az a fajta aura, amelyet a fesztiválok a filmek körül megteremtenek, és amelyből maguk is táplálkoznak, nem tud megképződni a mozik közvetítése, a közösségi filmnézés élménye nélkül.
Kérdés, mi lesz azokkal a filmekkel, amelyeket premierként, nem a mozis vetítések utánjátszásaként raknak fel a művészfilmes videómegosztókra – ezeknek az üzleti modelljét még csak most igyekeznek kialakítani a forgalmazók és más piaci szereplők.
És kérdés az is, mi lesz a több ezer fős vetítésekkel, kilométeres sorban állásokkal és vörös szőnyeges premierekkel arculatot építő fesztiválok sorsa, ha a tömegrendezvényeket rendre ellehetetleníti valamilyen természeti csapás. Ha a filmfesztiválok, Cannes-nal az élen, választ akarnak találni ezekre a kérdésekre, most kell nagyon alaposan elgondolkodniuk.
Kiemelt kép: Timothée Chalamet a French Dispatch című filmből
