Kultúra

Putyin elérte: az oroszok 70 százaléka elismerően gondol Sztálinra

Tíz év alatt közel megduplázódott arányuk.

2018 őszén Oroszország nagy nevei címmel országos kampány indult azért, hogy 47 repülőtér új nevet kapjon. Okulva a korábbi hasonló szavazások tapasztalataiból, a szervezők – köztük a felettébb befolyásos Oroszországi Hadtörténeti Társaság – több filtert is beépített a rendszerbe. Maga a kulturális miniszter nyugtatta meg a közvéleményt, hogy a szervezők kiszűrnek minden olyan jelöltet, akinek megítélése körül nincs széles körű társadalmi egyetértés. Ez azonban felettébb elgondolkodtató szempont egy olyan ország esetében, ahol a fővárosban immár hosszú évek óta éppúgy van Szaharov, mint Lenin sugárút, ahogy Kommunista köz és Szolzsenyicin utca is. Az sem tűnik a közmegegyezés jelének, hogy míg Leningrádot már 1991-ben átnevezték Szentpétervárrá, addig a várost körbevevő megyét továbbra is Leningrádinak hívják. Ha pedig valaki ellátogat Petrodvorecbe, a cárok kedvelt nyári szálláshelyére, akkor közvetlenül a pompás barokk palota mellett egy derék Szovjetszkaja utcába botlik.

Mi az a Matiné?

Vasárnap délelőttönként egy-egy regényből mutatunk részletet, jobbára kortárstól, remek szövegeket, történeteket. Ha tetszik, az oldal alján ott a kötet szerzője, címe, kiadója, irány a könyvesbolt vagy a könyvtár.

A Matiné eddigi termését itt találni.

Ez egyáltalán nem különlegesség, mert Oroszország máig tele van a tanácsokról és októberről elnevezett utcával, miközben elvétve találni Szabadság nevű közterületet. Moszkvában ugyan van egy Szabad Oroszország nevű tér, de ez az elnevezés is a fogalom szűkített értelmezésével él, nehogy már az utcatáblára pillantva bárkinek is eszébe jusson a szabadság hiánya. Ez a helyzet már csak azért is elgondolkodtató, mert a többi egykori szovjet tagköztársaság nagy részében ez ismeretlen jelenség. Az új szuverén államok, noha többségük semmivel sem szabadabb, mint Oroszország, sőt inkább kevésbé az, mégis jóval bátrabban adják a Szabadság nevet közterületeiknek.

Oroszország már egy ideje keresi magát. Keresi küldetését, identitását, szimbólumait. 2018 végén az egyik vezető közvélemény-kutató intézet, a VCIOM készített felmérést arról, hogy a lakosság mit tart az országra leginkább jellemző szimbólumnak. A válaszokból az derült ki, hogy Oroszország legfőbb jelképe maga a nép. A megkérdezettek 9%-a gondolta így. Csaknem ugyanennyien voltak azok, akik szerint nem általában a nép Oroszország szimbóluma, hanem az oroszok hazaszeretete. Aztán jött öt olyan dolog – az ország mérete, a medvék, a lakosság békeszeretete, az elnök és végül az ország természeti kincsei –, amikre a válaszadók ugyanolyan arányban, vagyis 3-3%-ban gondoltak.

Érdekes, hogy a megkérdezettek többségének semmi olyan nem jutott eszébe, ami valamilyen közös teljesítmény vagy erőfeszítés eredménye lenne, ha nem számítjuk ide a lakosság feltételezett békeszeretetét. Ám ez is valami olyasmi, amiért nem kell különösebb erőfeszítést tenni. Az emberek többnyire békeszeretőnek születnek, és azok is maradnak, ha ordas eszmék nem térítik el őket ettől. Esetleg közös teljesítményként lehet felfogni az ország hatalmas területét, de ehhez is meglehetősen kevés köze van a ma élő nemzedékeknek. Ez az Oroszországra ma is jellemző helyzet évszázadok alatt alakult ki, és aligha lehet inspirálója valamilyen modern gondolatnak vagy célkitűzésnek. Feltűnő, hogy nincs egyetlen konkrét történelmi esemény sem, amiről azt gondolnák, hogy szimbóluma lehetne a mai Oroszországnak. Ma már 1917 forradalmaira sem gondolnak így. Pedig évtizedeken át felettébb büszkék voltak azokra, ha nem is elsősorban a februárira, hanem az októberire, amiről sokáig hitték, hogy új perspektívát kínált az emberiségnek: az „Októberi Szocialista Forradalom – úgymond − új korszakot nyitott az emberiség történetében – a proletárforradalmak korszakát”. Ezért volt (a ma használatban lévő naptár szerint) november 7-e a legnagyobb szovjet ünnep. Olyan nagy volt, hogy nem is egy, hanem két munkaszüneti nap járt ki neki.

Oroszországban a Szovjetunió felbomlása után még néhány évig nem változtattak ezen, mígnem 1996-ban úgy döntöttek, elég lesz az egynapos ünnep is. Ekkor azonban nemcsak az ünnep hosszát rövidítették le, de az elnevezését is megváltoztatták. Ettől kezdve november 7-e az Egyetértés és megbékélés napja lett. Az ugyan nem volt teljesen világos, hogy az elnevezés mit is takar, kivel és miben kell egyetérteni, és főképp megbékélni, ám a döntés megszületett, és csaknem egy évtizeden át ez lett az ünnep hivatalos elnevezése. Ám érezhette az orosz politikai osztály, hogy nincs minden rendben az új névvel, és 2005-ben újra megváltoztatta azt. Ettől kezdve ezt az őszi ünnepet hivatalosan a Népi egység napjának hívják, és már nem is november 7-én, hanem 4-én tartják, mégpedig azért, mert nem 1917-re, hanem a lengyelek 1612-es Moszkvából való kiűzetésére emlékeznek vele. Oroszországban tehát már jó ideje nem ünnepnap november 7-e, és ezzel a legnagyobb szovjet utódállam nincs egyedül. Az egykori szovjet tagköztársaságok közül ma már csak Fehéroroszországban állami ünnep a Nagy Októberi Szocialista Forradalom (2017-ig Kirgizisztánban is az volt, de a mandátumát kitöltő elnök, mielőtt leköszönt volna, megváltoztatta ezt). Ennyi ünnepátnevezés után nem csoda, ha az oroszok nem szívesen neveznek meg valamilyen történelmi eseményt az országra leginkább jellemző szimbólumként.

A megosztottság és tanácstalanság nem csak az 1917-es forradalmak kapcsán érzékelhető. Így van ez mással is, például Szolzsenyicin megítélésével. A nagy író születésének századik évfordulóját 2018. december 11-én ünnepelték szerte a világban, így Oroszországban is. Az eseményről való méltó megemlékezést hónapokkal korábban maga Putyin kezdeményezte, és ő volt az, aki az ünnepségek betetőzéseként leleplezte az író Moszkvában felállított szobrát. Vagyis mindebből joggal lehetne arra következtetni, hogy Szolzsenyicin Putyin negyedik elnöksége idején immár nemcsak írókén foglalta el az őt megillető helyet, de olyan köztiszteletnek örvendő közéleti szereplőként is, akinél többet aligha tett bárki is a sztálini korszak súlyos bűneinek leleplezéséért. Ennek ellenére a centenárium évében felettébb furcsa dolgok estek meg vele.

Tver városában például úgy döntött a helyi vezetés, hogy át kell festeni azt a Szolzsenyicin-portrét, amit nem sokkal korábban a város egyik ötemeletes bérházának tűzfalára egy lelkes graffitiművész vitt fel. Az utóbbi elkövette azt a súlyos „hibát”, hogy nemcsak a nagy lázadó portréját festette meg, de a graffitire nagy betűkkel fölírta egyik írásának címét is. És mi lehetett 2018-ban provokatívabb cím, mint hogy Hazugságban nem lehet élni? A történet annál is árulkodóbb volt, mert a városban egy ideje már széles körben elterjedt gyakorlatnak számított a hruscsovi és brezsnyevi korszak szegényes külsejű épületeinek graffitikkel való csinosítása. Soha korábban nem volt probléma ebből, a Szolzsenyicin-graffiti volt az első kivétel.

De nemcsak Tverben okozott problémát a róla való megemlékezés, hanem Rosztov-na-Donuban is. A város vezetése – miután a helyi lakosok egy csoportja hevesen tiltakozott az író szobrának felállítása ellen–, anélkül hogy különösebben igyekezett volna megvédeni álláspontját, elállt tervétől. Tette ezt annak ellenére, hogy A GULAG szigetvilág szerzője a város egyetemére járt, vagyis nagyon is kötődött a helyhez. Ezzel szemben Vlagyivosztokban, ahol mégiscsak sikerült emlékművet állítani az írónak, rögtön a leleplezést követő napon ott éktelenkedett a Szolzsenyicint ábrázoló szobor nyakában egy „Júdás” feliratú tábla. A tettes szerint ugyanis az író emlékművének helyén Sztálin szobrának kellene állnia. De nemcsak vidéken vették rossz néven, ha megpróbáltak Szolzsenyicinnek emléket állítani. Moszkvában is tiltakoztak, amikor az író halála után a Taganka tér környékén utcát neveztek el róla.

Mindez már csak azért is meglepő volt, mert Szolzsenyicin, azok után, hogy két évtizednyi kényszerű emigrációjából 1994-ben visszatért Oroszországba, a hatalom kegyeltje lett. Jelcin éppúgy nagyra tartotta, és próbált vele folyamatosan kapcsolatot tartani, ahogy Putyin is. Ám míg Jelcinnel – mivel Szolzsenyicin szerint a liberális reformerek katasztrófába taszították az országot – nem jött létre szoros kapcsolat, még állami kitüntetést sem volt hajlandó tőle elfogadni, addig Putyin elnöksége alatt megbékült a hatalommal, olyannyira, hogy nemcsak arra volt kész, hogy az új elnöktől kitüntetést vegyen át, de arra is, hogy kormánylapokban rendszeresen publikáljon. Putyin minden jel szerint valóban nagyra tartja Szolzsenyicint. Ennek nemcsak gyakori találkozásaik voltak a bizonyítékai, de az is, hogy az ő kezdeményezésére készítették el A GULAG szigetvilág rövidített változatát, hogy azt az iskolai program részévé tegyék. Amikor pedig 2016 őszén Moszkva központjában, az Állami Könyvtár – a korábbi Lenin Könyvtár – közelében leleplezték Vlagyimir fejedelem gigantikus, csaknem tizennyolc méteres szobrát, Putyin Szolzsenyicin özvegyét kérte fel arra, hogy mondjon beszédet a hatalom számára oly fontos eseményen.

Mindezek ellenére az a furcsa helyzet állt elő, hogy Szolzsenyicin ellen máig bátran lehet szót emelni. Ha az író vlagyivosztoki szobrának nyakába nem a „Júdás” feliratú táblát akasztották volna, hanem például azt, hogy „Putyin – tolvaj”, vagy „Navalnij 2018”, akkor nemcsak a kínos felirat tűnt volna el egy pillanat alatt az író szobráról, de a tettes is rövid időn belül előzetes letartóztatásban találhatta volna magát. De mivel a tettes nem Putyint kritizálta, előállították ugyan, de rövid időn belül el is engedték. Ezek szerint Szolzsenyicint lehet sértegetni, a hatalmat nem. Ő úgy a hatalomé, hogy az utóbbi megérti, ha az író másoknak valami miatt nem tetszik. És ez a felemás helyzet valószínűleg mindaddig fenn is marad, amíg el nem tűnik az a kettősség, ami mind a hatalom, mind a társadalom sztálinizmushoz való viszonyát jellemzi.

*

Az orosz társadalom egyik része számára Sztálin a rend, az igazságosság, a győzelem oszlopa, másik része számára kegyetlen zsarnok. Ebben a kérdésben a hatalmon lévők is megosztottak. A hatalom azonban nemcsak hogy számol a sztálini örökség megítélésének kettősségével, de ki is használja azt. A kontroll alatt tartott megosztottság ugyanis alkalmas arra, hogy megakadályozza a rendszerrel elégedetlenek egy táborba szerveződését. A történettudomány és a független sajtó kritikai teljesítménye nem elég e kettősség felszámolásához, a világos és egyértelmű politikai akarat pedig hiányzik. Ha meglenne, rövid időn belül megszületnének a megfelelő iskolai programok is. Ám már jó néhány éve épp ennek fordítottja történik. Sem az oktatáspolitika, sem a sajtó hatalom által irányított része nem azon dolgozik, hogy felszámolja a sztálinizmus megítélésének kettősségét, az akadémiai történészek eredményeiről és a független újságírók munkájáról pedig egyre kevesebbek értesülnek.

(…)

A hatalom azonban nem mindenütt és nem minden ügyben konfliktuskerülő. Ha valamivel kapcsolatban úgy érzi, érdemes ezt tennie, akkor beleáll a konfliktusba. Ez történt 2018 őszén is Moszkvában, pár nappal A politikai represszió áldozatainak emléknapja előtt. A főpolgármesteri hivatal az esemény előtt nem sokkal váratlanul úgy döntött, hogy visszavonja azt a hónapokkal korábban kiadott engedélyét, amivel hozzájárult az emléknap megszokott helyén való megtartásához. Az engedély visszavonása már csak azért is érthetetlen volt, mert a sztálini represszió áldozataira való megemlékezést immár három évtizede, 1989. október 30. óta mindig ugyanazon a helyen, a Lubjanka téren tartják, nem véletlenül.

A Lubjanka téren áll ugyanis az az épület, amelyben egykor a Belügyi Népbiztosság (NKVD), majd a KGB, ma pedig az FSZB működik. A térre még 1990-ben, vagyis még a Szovjetunió létezése idején a Szoloveckij- szigetekről – az első szovjet büntetőtábor, a Szolovki színhelyéről – hatalmas követ szállítottak, emléket állítva ezzel mindazoknak, akik a szovjethatalom idején különböző büntetőtáborokban sínylődtek. Akkor még az emlékkő mellett ott állt a KGB-előd Cseka alapítójának, Feliksz Dzerzsinszkijnek a monumentális szobra is. Igaz, nem sokáig, mert 1991 augusztusában a Gorbacsov elleni puccskísérlet idején a feldühödött tömeg ledöntötte.

Néhány hónappal később aztán a Szovjetunió is összeomlott. Helyén új, szuverén államok jöttek létre. A jelcini Oroszország különösen sokat tett azért, hogy kutathatóvá váljon a meghamisított és eltitkolt szovjet múlt. Megnyíltak a levéltárak, fontos monográfiák és dokumentumgyűjtemények jelentek meg. Nemcsak Moszkvában, de országszerte lelkes aktivisták kezdték gyűjteni a korszak írott és íratlan emlékeit, a represszió helyi áldozataira vonatkozó adatokat. Sorra jelentek meg azok az emlékkötetek is, amelyekben közreadták a sztálini terror áldozatainak listáját. 2007-től már magát az emléknapot is másképp hívják, új elnevezése A nevek visszatérése. Az október végi emléknapon ugyanis az egybegyűltek egy ideje már nem tesznek mást, mint hogy reggeltől estig felváltva felolvassák az áldozatok nevét. Moszkvában máig nem értek a lista végére. Az elmúlt bő évtized alatt a fővárosi áldozatok neveinek mindössze felét sikerült felolvasni.

De nem csak Moszkvában emlékeznek meg ilyen módon a kivégzettekről. Egyre több helyen teszik ezt Oroszország-szerte. Hol engedéllyel, hol engedély nélkül. Időközben ezzel párhuzamosan lelkes aktivisták újabb állampolgári kezdeményezést is elindítottak. Az utolsó lakcím elnevezésű projekt, amelynek alcíme Egy név, egy élet, egy jel, arra biztatja mindazokat, akik nem akarják elfelejteni a múltat, hogy tegyenek ki a Memorial-társaság adatbázisa alapján emléktáblát azokra a házakra, ahonnan a terror áldozatait elhurcolták. Ma már egyre több olyan épület van, ahol feltűnnek ezek a táblák, jelezvén, hogy az orosz társadalom egy része nem akar felejteni, és nem akarja, hogy újra Sztálin-szobrok vegyék körül.

Többek között ezért is tűnt különösen érthetetlennek és kirívónak, amikor a moszkvai főpolgármesteri hivatal – felújítási munkákra hivatkozva – megpróbálta megakadályozni a terror áldozataira való megemlékezést. Igaz, felajánlottak egy másik helyszínt, de azt a civil aktivisták joggal utasították el. A hivatal végül elfogadta követelésüket, és a megszokott helyen engedélyezte a rendezvényt.

Mindebből persze túlzás lenne arra következtetni, hogy a hatalom, ahol csak teheti, asszisztál a Sztálint mentegető, sőt időnként heroizáló nosztalgiának. Erről nincs szó. Még akkor sem, ha tudjuk, hogy az elmúlt években milyen gyors ütemben nőtt azok aránya, akik pozitívan vélekednek Sztálinról. A közvélemény-kutató Levada Központ 2019 áprilisában közreadott mérése szerint a megkérdezettek immár 70%-a gondol elismerően a szovjet diktátorra, vagyis Sztálin kedvező megítélése mára társadalmi normává vált. Ma már azok vannak kisebbségben, akik – a II. világháborúban játszott szerepe ellenére is – kritikusan ítélik meg őt.

Nem volt ez mindig így. Tíz évvel korábban a válaszadók „mindössze” 39%-a rajongott Sztálinért. Ez a változás azonban mégsem valamilyen spontán folyamat eredménye. A putyini hatalom, ha nem is közvetlenül, nem direkt propagandával, de mégis nem keveset tett azért – kiváltképp az utóbbi években –, hogy a hajdani vezér iránti tisztelet megnőjön. Kerülőutakon járt, de célba ért. Ezt látszik alátámasztani az is, hogy a Sztálinról elismerően nyilatkozók aránya ma már Putyin támogatóinak körében még a kommunistákénál is nagyobb. Vagyis ma már egyáltalán nem arról van szó, hogy az utóbbiakból kerülne ki a legtöbb Sztálin-rajongó. Ennél talán csak az az adat tűnik riasztóbbnak, hogy azok, akik Sztálinhoz „undorral és gyűlölettel” viszonyulnak, a Putyinra szavazók táborában mindössze 2%-nyian vannak, miközben arányuk még a kommunista szavazók körében is 5%-os.

Mi történt? Mi tette a Putyin-híveket ilyen mértékben Sztálin-baráttá? Valószínűleg leginkább az az évek óta tartó, eszközökben alig válogató nyugatellenes propaganda, ami az ukrajnai válságért és Oroszország szinte minden gondjáért és bajáért a Nyugatot teszi felelőssé. Ez a nyugatellenesség sokak fejében „összecsúszott” azzal a régóta sulykolt képzettel, hogy Sztálin tette a Szovjetuniót a Nyugat által is respektált nagyhatalommá. És ha ez így van, akkor nincs jelentősége a borzalmas áldozatoknak és a terrornak. A lényeg ugyanis az, hogy az ország Sztálin által vált erőssé. Ha ma is élne – gondolják sokan hívei közül –, a Nyugat nem merne úgy beszélni Oroszországgal, mint ahogyan most beszél. Egyébként is, nekünk, oroszoknak nem az egyes ember élete, biztonsága és méltósága az elsődleges, hanem az állam ereje és az a tisztelet, amit önmaga iránt kivív. Valahogy így gondolkodhatnak azok, akik – miközben továbbra is kitartanak Putyin mellett – egyre megengedőbbé válnak Sztálinnal kapcsolatban. Ez a jelenség annak ellenére is aggasztó, hogy kétségtelenül nem egyszerű feladat elválasztani egymástól a II. világháborúban győztes hadvezért és a szovjet társadalmat évtizedeken át terrorizáló diktátort.

 

Sz. Bíró Zoltán: Putyin Oroszországa

Progress Könyvek, 2019

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, a 24.hu Facebook-oldalán teheted meg. Ha bővebben olvasnál az okokról, itt találsz válaszokat.

A cikkhez ide kattintva szólhatsz hozzá.
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.