Kultúra

Ha nem vagyok őszinte, nem jönnek ki azok a tetves magas hangok – Bono 60 éves

60 éves Bono, a U2 frontembere, aki már akkor is ideje nagy részében humanitárius munkát végzett, amikor az még nem volt ennyire menő. Ráadásul a koncerteken mai napig úgy viselkedik, ahogy egy tisztességes frontembernek kell. Ezzel együtt korántsem egységes az iránta való rajongás, minket, magyarokat pedig szégyenletesen elhanyagol. Születésnapi retrospektív.

Bonónak – akit ekkor még Paul Hewsonnak hívtak – igazából csak gimibe kellett mennie ahhoz, hogy az egész életét meghatározó emberekkel találkozzon. Ugyanis a ma hatvanadik születésnapját ünneplő hősünk nem csak zenekari társait, de élete párját is ott ismerte meg, a dublini Mount Temple középiskolában.

Akkor Bono kicsivel volt több, mint tizenhat éves, és már két éve elveszítette édesanyját, így keménykezű apja és nyolc évvel idősebb bátyja nevelte, már amennyire sikerült.

Bono ugyanis igazi rendetlen, balhézásra hajlamos kamasz volt, nyilván egyebek mellet anyja váratlan elvesztése miatt is. Édesanyja Bono tizennégy éves korában lett rosszul saját apja temetésén, elájult, férje felsegítette, de már sosem nyerte vissza az eszméletét. A három férfi magára maradása érthető módon nem kevés feszültséget szült, testvérével rendszeresen verekedtek, és nem is csak úgy, játékból, hanem sokszor vérre menően. Így nem meglepő, hogy Bono inkább a barátaival lógott, amikor csak tehette, és ebből nagyon hamar kinőtte magát a zenekarosdi is, még művészneve is ekkor, alig kamaszként ragadt rajta. Tipikus a történet kezdete, ki ne ismert volna ilyen folyton együtt lógó, együtt zenélő srácokat, csak, ugye, nem minden lázadó, világmegváltást tervező lánglelkű tini garázs-zenekarából lesz aztán világjáró, arénákat megtöltő rockjelenség.

A U2-ban tanult meg énekelni

Bono nem töltött túl sok időt a formális oktatásban, a középiskola után ugyan – barátai példáját követve – ő is jelentkezett egyetemre, sőt, fel is vették, ám nem töltött ott túl sok időt.

Két hétig jártam angol-történelem szakra. Azt mondták, tévedésből vettek fel. Az Állami Egyetemen a hivatalos nyelvet kellene beszélni, én meg ugye nem azt beszéltem. Lebuktatott az ír akcentusom. Rájöttek. Kirúgtak, pedig az eredményeim alapján megfeleltem

– mesélte erről földinknek, a magyar anyától született Mischka Assayasnak, aki zenei újságíróként a zenekar első éveitől követte a U2 karrierjét, és végül olyan közel került a zenekarhoz és a frontemberhez, hogy ő írta meg a Bono Bonóról című riportkötetet, ami máig a legközelebbi állapot ahhoz, amit Bono életrajzi kötetnek nevezhetünk.

Assayas első munkái között volt, hogy derítse fel Nagy-Britannia feltörekvő bandáit, és a NME feltörekvő, sikervárományos zenekarainak listáján találkozott először a U2 nevével, és úgy alakult, hogy hamarabb interjúzott a zenekarral, mintsem hallotta volna a zenéjüket. Ekkor 1980-at írtak, és a U2 mindössze négy éve létezett: 1976-ban született meg, éspedig nagyon oldschool módszer szerint. Larry Mullen Jr. a Mount Temple középiskola faliújságjára tűzött ki egy hirdetést, melyben zenészeket keresett egy rockbandához. Erre jelentkezett Bono, valamint egy bizonyos David Evans, akit később The Edge néven ismertünk meg, az ő testvére, Dik, és Adam Clayton, és létre is jött a nagyon, nagyon kevés zenei tudással rendelkező zenekar.

U2 Fotó: Terry McGinnis/WireImage/Getty Images

Mullen eleinte úgy tervezte, Larry Mullen Bandnek hívják majd a zenekart, és ő lesz a zenekarvezető, ám ez az ötlet nagyjából tíz percig élt, aztán beviharzott Bono, és Mullen elmondása szerint „elfújta minden esélyemet arra, hogy én legyek a főnök”. Első fellépésükön így Feedback néven szerepeltek, ez volt ugyanis a kevés zenei szakkifejezések egyike, amit ismertek, amit nem sokkal később The Hype-ra változtattak.

Feldolgozásokat játszottak, főleg hard rock zenekaroktól, nem túl jól – amikor felismerték, hogy nem igazán megy nekik ez a feldolgozás-téma, akkor váltottak át saját dalok írására.

Dik Evans nem sokkal később elhagyta a bandát, hogy a Virgin Prunes-hoz csatlakozzon, a megmaradt négy srác pedig ekkor, 1978-ban állt elő a U2 névvel. Eleinte Bono is gitárosként szerepelt a zenekarban, pedig egészen tehetségtelen gitáros volt, viszont nem igazán ismerte fel a helyzetet, és zenekari társainak kellett megértetniük vele, hogy jobb lenne, ha az éneklésre koncentrálna.

Pedig, ami azt illeti, eleinte az sem ment túl jól: Bono gyakorlatilag a U2-ban tanult meg énekelni, és kifejezni magát zeneileg, főleg Edge segítségével, aki segített neki leírni azokat a dallamokat, amik a fejében kavarogtak, az őrületbe kergetve Bonót, akinek hangszeres tudása nem volt elég ahhoz, hogy demóit értelmezhetően rögzítse. (Még 2006-ban is zongorázni tanult gyerekei tanárától, pedig ekkorra azért már több mint húsz éve a pályán volt.) Ahogy Bono felfedezte saját hangját és kezdett belejönni az éneklésbe, Edge pedig egyre jobb gitáros lett, a zenekar szerepei nagyjából fixálódtak, és Bono megmaradt a mikrofonnál.

A rock helyett a szektát hagyták ott

A már U2 néven zenélő banda ’78-ban megnyert egy tehetségkutatót, ami akár korai ugródeszka is lehetett volna, ám az igazi beinduláshoz kellett még egy kis idő és a kezdő lökés, amit a Hot Press nevű lap adott meg, egyrészt azzal, hogy már ekkoriban is szövetségesként írtak róluk, másrészt azzal, hogy egyik szerzőjük bemutatta a U2-t Paul McGuinessnek, aki a banda menedzsere lett, és elkezdett megmozgatni minden követ, hogy lemezszerződést hajtson fel a fiúknak. Végül mégis egy élő fellépés hozta meg az eredményt: miután a U2 egyre többet koncertezett kisebb közönségek előtt Írország-szerte, kibérelték a kétezer fős dublini Nemzeti Stadiont annak ellenére, hogy korántsem volt biztos, hogy el tudnak adni annyi jegyet. Ám sikerült, és a közönségben ott ült az Island Records egy embere, aki szerződést ajánlott nekik.

Már a zenekar első éveiben kialakult az is, hogy a dalokat jórészt Bono és Edge szerzik, az elsődleges dalszövegíró pedig Bono. Így aztán a U2 dalszövegei elég pontosan leképezik a frontember világképét és annak változásait az idők során. A legelső albumon, mely a Boy címet viselte, és 1980-ban jelent meg, a szövegek – az album címéhez illően – elsősorban a fiúkorból a felnőtté válás felé elindulásról szóltak, és bár az album nem lett instant toplistás siker, azt azért elérte, hogy a zenekar a szigetországból a kontinentális Európába és Amerikába utazhasson turnézni. Bár ezek még relatíve kis létszámú bulik voltak, de a közönség és a zenei kritikusok már ekkor felfigyeltek a bandában rejlő potenciálra, és arra, hogy Bono milyen karizmatikus frontember.

A következő, October című album csaknem az utolsó lett: egyrészt a stúdióban töltött idő messze nem ment zökkenőmentesen, másrészt a zenekar tagjai belekeveredtek egy szektába, és csaknem meggyőzték magukat, hogy a keresztény hit és a rockzene nem fér össze egymással, ám a zenélés helyett végül szerencsére inkább a szektát hagyták ott. Ezzel együtt a dolog hatása érezhető volt: az October másról sem szólt, mint spirituális témákról, ezek közül a Gloria volt az egyetlen igazán sikeres dal, főleg, mert klipjét az MTV is játszotta, ami akkoriban meglehetősen meg tudta dobni egy banda ismertségét. Bono istenhite azóta is fel-felbukkan mind a U2 dalaiban, mind pedig az egyéb megnyilvánulásaiban – ám szerencsére sem Bono nem vált bigottá, sem a zenekar nem változott át valamiféle keresztényrock-bandává.

Beütött a karizma

Hogy az October felvételei körüli bénázás ne ismétlődhessen meg, a zenekar elvonult a világ elől egy kunyhóba, ahol más dolguk sem volt, mint új dalokat írni és zenélni – eltekintve attól a néhány héttől, amikor Bono nászútra ment Alison Stewarttal, akivel ugyan ekkorra már évek óta együtt voltak, de csak 1982-ben házasodtak össze. Az összpontosított munka meghozta eredményét, a War című 1983-as album az első, amivel a Királyság toplistáinak élére került – és amelynek szövegeivel Bono egy életre bejelentkezett a politikailag és társadalmilag tudatos előadók sorába. Ekkor született a Sunday Bloody Sunday, a Second és a New Year’s Day, mind politikai tartalmú, vagy egyenesen protestdalok, melyek a háborúk hatásmechanizmusaival foglalkoztak.

A War turnéja Európában, Amerikában és Japánban egyre nagyobb közönségek előtt zajlott, és Bono frontemberi kvalitásai kezdtek világhírűvé válni: nemcsak szimplán betöltötte a színpadot, de nyaktörő mutatványai voltak, felmászott az állványzatra, beugrott a közönségbe, az pedig ahogy a Sunday Bloody Sunday alatt fehér zászlóval hirdette a békét, a turné szimbóluma lett. Az Államokban egy alkalommal 125 ezer ember előtt léptek fel, a Red Rocks Amfiteátrumban tartott koncertjüket pedig a Rolling Stone magazin később beválasztotta azon ötven pillanat közé, mely megváltoztatta a rock and roll történetét. A koncerteket filmezték is, és ezek a koncertklipek aztán bekerültek az MTV rendszeresen játszott tartalmai közé, még több embert győzve meg arról, hogy a U2-t látni kell élőben.

A következő album, a The Unforgettable Fire, is megtartotta közéleti tudatosságát, Bono pedig hamarosan kétmilliárd embernek bizonyíthatta frontemberi kvalitásait az 1985-ös Live Aiden. Ennyien nézték ugyanis világszerte a tévés közvetítést a koncertről – így arról is, amint Bono dal közben leugrik a színpadról és táncolni kezd egy rajongóval, mintha nem hetvenezer, hanem harminc ember előtt lépne fel. Bono és a U2 lett a banda, amit látni kell, és ezt a képet a The Joshua Tree című következő albummal végképp kiteljesítették, az album ugyanis több mint húsz országban lett listavezető olyan slágerekkel, mint a With or Without You, az I Still Haven’t Found What I’m Looking For és a Where the Streets Have No Name. Az album az eddigieknél is politikusabb lett, beemelve több személyes, lírai és spirituális élményt, Bono egyre inkább magáról kezdett írni.

Jótékonyság vagy adóoptimalizáció?

Ekkoriban történt az is, hogy hősünk figyelme a világ sötétebbik arca felé forult: a Live Aid kapcsán az afrikai éhezés, az Amnesty International egy másik segélykoncertje, a The Conspiracy of Hope kapcsán pedig a latin-amerikai országok katonai konfliktusai kerültek a látóterébe, és ekkora datálható annak a humanitárius munkának a kezdete is, amiről Bono aztán híres lett, és ami azóta is tart.

Fotó: Ander Gillenea/AFP

Bono főleg Afrikával foglalkozik jótékonysági munkájában: a kontinens országainak képtelen mértékű adósságainak eltörléséért, az AIDS megállításáért, és a fair trade elveinek bevezetéséért kampányol a mai napig – egyébként messze nem egyértelmű sikerrel. Amellett ugyanis, hogy több ország különféle érdemrendekkel és elismerésekkel dekorálta ki őt és a U2 tagjait humanitárius munkájáért, kritikusai is egyre hangosabbak. Egyesek szerint Bono és a hozzá hasonló világsztárok jótékonysági akciói rossz irányból közelítik meg Afrika problémáit, és a külső segítségnyújtás promózásával csak még kiszolgáltatottabbá teszik a kontinenst, mások pedig azt állítják, hogy Bono és a U2 milliós bevételeit trükkös üzleti megoldásokkal úgy forgatják, hogy azok után a lehető legkevesebbet kelljen adózni.

A The Joshua Tree nagy csúcsteljesítménye után a zenekarnak újra kellett értelmeznie magát: ma már erre aligha emlékszünk a U2 abszolút szupersztár-státuszát látva, de a zenekar a ’80-as évek második felében csaknem összeomlott, és az anyagi csődre is volt nem kevés esélyük. A visszatérő album készítése alatt a zenekar gyakorlatilag feloszlatta magát, Clayton és Mullen ugyanis maradt volna a megszokott hangzásnál, Bono és Edge azonban behozott volna olyan hangulatokat, melyek az európai industrial és az EDM felől érkeztek – a kibékülést és az áttörést végül az a dal hozta meg, amely azóta is a legnagyobb U2-sláger: a One.

Az Achtung Baby album komoly anyagi, szakmai és közönségsiker lett, az albumhoz kapcsolódó Zoo TV Tour viszont zsibbasztó erejű multimédiás trükkjei miatt irdatlan pénzbe került, ami könnyedén balul sülhetett volna el – ám ekkorra a U2-nak nem igazán volt komoly anyagi félnivalója, mert bármit csináltak, anyagilag jól jöttek ki belőle, és az ekkoriban megújított szerződésük alapján a legjobban fizetett rockzenekarrá váltak. A Zoo TV Touron Bono változtatott koncertstílusán: a korábbi közelség és érzelmi túlfűtöttség helyett ironikusra hangolta a show-t, különböző karakterek bőrébe bújt, akik révén egy-egy politikai vagy médiajelenséget figurázott ki. És ez volt az a turné is, amely a zenekar története során eddig egyetlen alkalommal elhozta Magyarországra a U2-t. A koncerten az előzenekar a Bonanza Banzai után frissen szólistává avanzsált Ákos volt.

Bono a U2 londoni koncertjén, a Zoo TV turnén. Fotó: Mick Hutson/Redferns / Getty

A U2 következő albumja, a Pop tovább haladt az elektronikus zenei hatások felé, és a hozzá kapcsolódó turné pedig a fogyasztói társadalmat figurázva ki, ám a harsányra hangolt koncertstílus nem igazán feküdt a közönségnek, és a zenekar nem egyszer kellett félház előtt fellépjen. Két fontos kivétel azonban akadt: 1997 szeptemberében Reggio Emiliában több mint százötvenezer ember váltott jegyet a koncertjükre, ami rekordot állított be a fizető közönség számában, pár nappal később pedig a U2 Szarajevóban lépett fel, az első nagy zenekarként, a boszniai háború óta. A szarajevói koncert ráadásul olyan katartikus volt, hogy Bono élete egyszerre legkeményebb és legédesebb estéjeként hivatkozott az élményre, Larry Mullen pedig egyenesen úgy fogalmazott, hogy ezért az egy koncertért is megérte volna végigcsinálni a U2 addigi évtizedeit.

Muszáj őszintének lenni

Ezzel együtt a U2 a folytatásban fokozatosan leépítette magáról azokat a sallangokat, melyeket az előző két turnén magukra aggattak, és Bono is visszatért a koncerteken pedig ahhoz a kapcsolódáshoz, ami korábban a specialitása volt, a turné az emblematikus szív alakú kifutóval egészen feledhetetlenül sikerült. Egyebek mellett itt történt a kedvenc rocktörténeti pillanataim egyike is, jelesül, amikor Bono felhozott egy nőt a színpadi szív csücskébe, és ott, a földön fekve énekelte el a With Or Without You-t, majd a dal végén finoman megcsókolta a zokogásban kitörő nőt. E-P-I-K-U-S.

A szupersztárstátuszt innentől kezdve csak ragozni lehet – bár míg a U2 százezrek előtt játszott, Bono inkább csak életmódjában, költéseiben viselkedett szupersztárként: a legjobb éttermekben evett és megvett néhány egészen drága luxusingatlant, de továbbra sem járt testőrök hadától övezve, olyan hétköznapian nézett ki és olyan átlagos kocsival járt, hogy nem egyszer nem is hitték el róla, hogy ő az, akinek mondja magát. Az azóta megjelent négy album és a hozzájuk tartozó turnék sem változtattak érdemben ezen a hozzáálláson, bár tény, hogy Bono nem veti meg az exkluzív mellékprojekteket: még ’92-ben ő és Edge megvásároltak egy hotelt és luxusszállodává alakították, a 2000-es években pedig több vállalat részvényeiből is bevásárolt. Biztos, ami biztos, több lábon kell állni.

És bár máig sok kritika éri – hol túlhaladottnak titulált zenei és előadói stílusa, hol hamisnak minősített humanitárius akciói miatt –, Bono ezzel együtt vitathatatlanul mai napig az egyik legizgalmasabb rockzenei énekes és legkarizmatikusabb frontember, akire nem lehet nem odafigyelni. Amikor előadói erejét firtatta, az említett Mischka Assayasnak így beszélt a színpadról és a hitelességről:

Tudod, hogy előadóként mitől vagyok őszinte? Azok miatt a tetves magas hangok miatt, amiket ki kell énekelnem! Mert amíg nem vagyok teljesen ott, egyszerűen nem tudok énekelni – nem ér el odáig a hangom.

Mit lehetne ehhez hozzátenni? Már azon kívül, hogy boldog születésnapot, Bono úr? Na, ugye.

Kiemelt kép: Jason Kempin/Getty Images/AFP

Ajánlott videó mutasd mind

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, a 24.hu Facebook-oldalán teheted meg. Ha bővebben olvasnál az okokról, itt találsz válaszokat.

A cikkhez ide kattintva szólhatsz hozzá.
Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.