Szarajevó
Alig pár méterre ültem onnan, ahol kitört az első világháború. Kértem egy kávét hideg tejjel, aztán kinéztem a kávézó ablakán. Úgy választottam ki a helyet, hogy a folyó partján legyen, és rálássak a Latin-hídra. Szarajevót úgy szeli ketté a nem túl jelentőségteljes Miljacka, mint Budapestet a Duna, de a két városnak több közös vonása nincs. Éppen olyan egykedvűen rendeltem kávét a Balkánon, amilyen egykedvűen ültem vonatra tizenkét órával azelőtt Brnóban.
Amíg vártam a kávét, próbáltam felidézni azt a pillanatot, amikor életemben először hallottam Gavrilo Princip nevét. Azt tudtam, hogy egy történelemóra után kutatok az emlékeim között, de egyszerűen nem jutott eszembe semmi érdemleges, csak az akkor negyven év körüli, hajadon tanárnőm kényszeredett mosolya, és a történelemszertár bűze. Annak idején a szertárból kihoztunk néha egy-egy szakadt térképet, amin el kellett mutogatnunk népvándorlási útvonalakat meg jelentősebb csatákat. Azokból sem emlékeztem semmire, se a népvándorlásokból, se a csatákból. Mindössze két évszám maradt meg a gimnáziumi tanulmányaimból, az augsburgi vallásbéke megkötésének éve, 1555, és a Luther-féle 1517. október 31. Hasznát nem igazán vettem, de bármikor és bárhol el tudtam mondani, hogy Luther Márton ezen a napon akasztotta ki a kilencvenöt pontból álló vitairatát a wittenbergi vártemplom kapujára. Abban amúgy sosem voltam egészen biztos, hogy kilencvenöt vagy kilencvenegy, már akkor sem, amikor a dolgozatra készültem. A pincér nem siette el a dolgot, tíz perce vártam a kávém. Három konvertibilis márka volt a kávé, és öt a buszjegy, amit a pályaudvaron vettem, hogy bejussak a városba. Sosem fizettem ilyen pénzzel azelőtt.
Amikor leszálltam a vonatról, könnyű dolgom volt, hozzácsapódtam két német fiúhoz, az egyik Björn volt, a másik nevét elfelejtettem abban a pillanatban, hogy kimenekültem a gyönge kézfogásából. Mérnökhallgatók voltak, legalábbis ezt mondták, és eléggé bizonytalanok, ezt meg láttam rajtuk. Ötletem sem volt, hol alszom aznap este, teljesen elfelejtettem keresgélni a vonaton. A fiúk azt állították, hogy a város lebombázott házai között van egy, ami hotelként működik, de nem újították fel, nincs áram, nincs víz, és talpig egyenruhában, golyóálló mellényben fogad a személyzet. Miközben a hotelről meséltek, annyira lelkesek voltak, hogy zavarba is jöttem, amiért én nem annyira voltam az. Erőt vettem magamon, megkérdeztem, hogy az árban benne van-e a reggeli, és akkor a fiúk megnyugodtak, hogy figyelek rájuk, meg én is nyugodtabb lettem, hogy tudok figyelni rájuk egy kicsit. Azt mondták, hogy a koszt is háborús, nagyon szar konzerveket adnak, állítólag ehetetlen minden. Ezzel aztán meg is győztek arról, hogy jó a hely, talán ott szálltam volna meg, ha nem vagyok egyedül.
Negyvenhat hónap. Az ezernégyszázhuszonöt nap, ha minden igaz, bár az anyám mindig azt mondta, hogy ne is küzdjek, mert diszmatematikám van, így mondta, szándékosan, hogy megjegyezzem egy életre, hogy nem tudok számolni, és ez így is marad a halálig. Szóval negyvenhat hónap, ennyi ideig tartották ostrom alatt Szarajevót a szerbek, ennyi ideig kellett úgy élniük az embereknek, hogy nem tudhatták biztosan, megérik-e a másnapot.
Ez pontosan az, mint amit mi ketten csináltunk egymással.
Amikor a német fiúk abbahagyták a szövegelést a háborús hotelről, kibámultam az ablakon. Welcome to Sarajevo, piros festékkel mázolták a feliratot egy leszaggatott plakátra az út szélén. A Baščaršijáig vitt a busz, szinte nem is kellett sétálni, máris a galambáztatta Sebilj téren voltam, az óváros kellős közepén. Mintha Velence lenne, gondoltam, aztán el is szégyelltem magam, hogy mindig hasonlítgatok ahelyett, hogy valamit saját magáért szeretnék vagy utálnék. Egyébként tényleg rohadt sok galamb volt a téren, pont olyan rohadt sok, mint a Szent Márk téren. A Sebilj tér közepén álló kút körül nem csak galamb, turista sem volt kevés. Elhatároztam, hogy csak indulás előtt iszom a vízből, ha egyáltalán úgy alakul, hogy akarok. Igazából egy kicsit meg is sértődtem a kútra a váratlan döntéskényszer miatt, úgyhogy otthagytam a fenébe. Akkor még fel se tűnt, hogy ez az a kút, ahol az apámék álltak a fotón.
Vettem egy üveg vizet a bazársoron, és megtanultam az eladótól, hogy azt kell mondanom, negazirana, ha szénsavmenteset akarok inni. A bazársorra több időt akartam szánni, nem maradtam ott, inkább elindultam kávézni és megnézni a helyet, ahol a merénylet történt. Nem volt hosszú séta, az emléktábla pedig nem volt túl nagy. Mialatt én a vállamra nehezedő világtörténelem súlya alatt roskadoztam, ott, ahol a Gavrilo Princip nevű szerb diák meggyilkolta Ferenc Ferdinándot, a helyiek vécépapírokkal megrakodva siettek haza, és szemmel láthatóan a legkevésbé sem érdekelte őket a tábla vagy a világháború, csak a bevásárlótáskájukkal szenvedtek. A délszláv háború nehezen gyógyuló sebeket hagyott a városon a kilencvenes években. Golyónyomok szinte mindenhol. Az egyikbe belenyomtam az ujjam. Azon gondolkodtam, hogy a tízezerből vajon hányan haltak meg azon a kockakövön, ahol éppen álltam. A délszláv háború kitörésekor nem voltam egyéves sem. Amikor a szerbek a környező hegyekről halomra lőtték Szarajevóban a bosnyákokat, én azzal voltam elfoglalva, hogy háromóránként kapok-e enni , meg néha lehánytam az anyám vállára terített textilpelenkát.
Ha ott lettél volna velem a Baščaršiján, bizonyára ittunk volna a kút vízéből, és utána azt kérted volna, nézzem, milyen gyönyörűen megfér egymás mellett ebben a városban a mecset, a katolikus és az ortodox templom, meg a zsinagóga is, és én erre azt mondtam volna, hogy olyan vagy, mint az anyám, amikor azt mondja, hogy költözzön szeretet a szívedbe, kislányom, és azt is mondtad volna, hogy hagyjuk azt a kurva háborús hotelt, nézzünk valami jó kis helyet, ahol alszunk egy nagyot, ha már belerángattalak ebbe a hülyeségbe, és kérted volna, hogy tanuljak meg örülni, és tanuljam meg, hogy nem kell mindig mindent érteni, és tanuljam meg azt is, hogy nem kell mindig mindenből tanulni.
Jó két órája ülhettem a kávézóban a Miljacka partján, amikor a pincér szólt, hogy lassan zárnak, és megkérdezte, hogy kérek-e még valamit. Mondtam, hogy kérek még egy kávét, ha belefér. Belefért. A fiúnak most valahogy gyorsabban járt a keze, mint az első kávénál, én viszont jobban örültem volna, ha ez fordítva történik, és ezúttal nem igyekszik annyira. Nem akartam elindulni. Nem tudtam, hova mehetnék. Nyomasztott a csendesedő kávézó, az ázott törlőrongyok szaga, a pincérek fáradt csapkodása. Egyedül voltam. Amikor megkaptam a kávém, fizettem, és elkezdtem pakolni. Már majdnem végeztem, amikor a pincér visszajött, és minden átmenet nélkül megkérdezte, hol szállok meg, én meg azt válaszoltam, hogy nem tudom, de elvileg van itt valami háborús hotel, esetleg ott. Rázta a fejét, nevetett, aztán bemutatkozott. Kértem, hogy mondja még egyszer a nevét, mert nem értettem, aztán tagoltan mondta, hogy Kenan, és azt is, hogy várjam meg, amíg bezárnak, segít szállást keresni. Visszaültem. Vártam, amíg standoltak a másik két pincérrel. Kenan közben hozott egy teát. Nem volt kedves. Nem zavart, kicsit még örültem is neki, egy kedves pincérben van kockázat, egy hűvös meg csak kiszolgál.
Kicsit kanyarogtunk az óvárosban, aztán egy keskeny kis utcába érve közölte, hogy megérkeztünk. Egy alacsony, piszkosfehér házikóban sütötték a bureket, olyan volt az egész épület, mintha csak forgatási díszlet lenne. Az apró bureksütő előtt volt néhány faasztal, Kenan azt mondta, üljek le, mindjárt jön. Mivel egészen hozzászoktam, hogy nem egy kifejezetten sietős alkat, nem rázott meg különösebben, amikor már vagy húsz perce nem tért vissza. Lecsuktam a szemem. A burekes melletti bódéból kiszűrődött valami túlzottan is autentikus balkáni zene. Tényleg díszletben ülök, gondoltam. Sült hús és faszén illata nehezítette a negyvenfokos alkonyati levegőt, a ruhám a bőrömre tapadt. A szomszédos asztalnál vízipipát vettek elő, almaillatú füst bolyongott körülöttünk, jólesett, könnyített valamennyit az olajos levegőn, amivel megtelt a tüdőm. Kenan egyszer csak kis fémtálcákon meghozta a vacsorát. A morva verébnél nem volt jobb, de azért szerettem. Kenan nem tudta, mit vesz a nyakába, amikor bemutatkozott a kávézóban, akkor pedig végképp nem, amikor vacsora közben megkérdezte, mi a francot csinálok egyedül Szarajevóban. Nem lesz rövid, mondtam, ő meg erre azt, hogy reggel hatig ráér. Főleg apám miatt vagyok itt, mondtam, és magamban hozzátettem, hogy ez, persze, hazugság.
Miattad voltam ott. Végül csak apámról beszéltem, mert rólad egyszerűen nem tudtam.
Apám aznap született, amikor Sztálin. Vagyis ez így nem teljesen igaz, mert az évszám nem stimmel, és igazából a nap sem, mivel Sztálin nem december huszonegyedikén sírt föl, csak éppen ő azt gondolta, hogy bármit lehet, és a maga valóságában ez így is volt, így valamiért megváltoztatta a születési dátumát. Ezt a Radzinszkij-féle életrajzi könyvben olvastam, amit a keresztanyámtól kaptam ajándékba még középiskolás koromban, és végtelenül boldog voltam, amikor rájöttem, hogy miért adta, és annak is nagyon örültem, hogy felfedeztem a párhuzamot. Akkoriban, amikor az életrajzot olvastam, sokszor kaptam magam azon, hogy figyelem, hogyan felezi az arcom a tetőablakon becsorgó sárgás utcai fény, és közben arra gondoltam, hogy az arcom egyik fele az anyámé, a másik meg az apámé, és apámé bizonyára az, amelyik felén szomorúbb a szemem.
Amikor azon gondolkoztam, egyáltalán mi értelme van, hogy Szarajevóba megyek, az jutott eszembe, hogy ott úgyis történik valami. Bármi. Egy hely a flaszteren, ahol valaki gyilkolt. Egy gyönyörű vörös aszfaltrajz ott, ahol valakinek véget ért az élete. Csodálkoztam, hogy a kút mellett nem volt rózsa. Apám egyet megérdemelt volna, de főleg én. Azért kellett Szarajevóba utaznom, hogy megtudjam, tényleg szomorúbb-e a bal szemem a jobbnál, vagy csak arról van szó, hogy túl komolyan veszem magam meg az életem, holott nem kéne. Tudtam, milyen félni a falépcső recsegésétől, az alkohol szagától, a sarki kocsmától és a konyhakéstől. És azt is tudtam, hogy milyen, ha a húsvét nem ünnep. Biztos voltam benne, hogy apámban meg Sztálinban van némi közös, és hogy ott vannak bennem, az apám legalábbis biztosan, még akkor is, ha se apám, se Sztálin nincsenek már.
Csak bele kellett néznem a tükörbe, vagy egy pocsolyába a ház előtt, abban is tökéletesen láttam, hogy az arcom egyik fele apámé, a másik meg anyámé, és minden valószínűség szerint a szomorúbb fele apám öröksége.
A mellettünk lévő asztalnál már háromszor cserélődött a társaság. Nem tudtam, hogy Kenan figyel-e rám, miközben beszélek. Nem szólalt meg.
Az anyám mindig azt mondta, hogy a család a legfontosabb. Az anyám szerint az apámat kötelességem volt szeretni. Az anyám szerint az apámat kötelességem volt felköszönteni. Az anyám szerint az apámat csak akkor köszönthettem fel, ha előtte úgy viselkedtem, hogy méltó voltam a köszöntésre. Az autópályán sorra előztek meg a Nagymagyarország-billogos meg gyerekmatricás kombik. Az autó forró levegőt fújt az arcomba, égetett, szárította a szemem, alig tudtam pislogni. Feljebb tekertem a fűtést, hogy annyira kiszáradjon a szemem, hogy ne tudjak sírni, bármi történik is a keresztanyám születésnapján.
A sírással mindig bajom volt. Az apám nem sírt soha, az anyám se sűrűn, de ő azért többször, mint az apám. Ha szomorú filmet néztünk, és közben meghallottam, hogy szipog, először zavarba jöttem, aztán dühös lettem. Ő meg akkor lett dühös, amikor csuklottam. Tartsdvissza, vegyélnagylevegőt, kineengedd. Anyámnál nem volt csuklás, nálam meg nem volt bőgés. Sötétben mentem haza, az út mellett nem látszottak se a szélkerekek, se a bálák. Pedig ezektől mindig megnyugodtam, a látványuk is elég volt, hogy lassuljon a szívverésem. Sokáig álmodoztam arról, hogy egyszer majd feljutok egy szélkerék tetejére, és végre meg tudom állapítani, hányszor nagyobb nálam egyetlen lapát. Arról is álmodoztam, hogy egyszer majd beülök egy traktorba, és napokon keresztül csak bálákat gyártok, és a báláim aztán dermedt csendben ülnek az út szélén, és várják, hogy legyen velük valami, de az a valami úgysem történik meg, maradnak, ahol vannak, és szétmállanak, és ez senkit nem fog érdekelni rajtam kívül, aki megcsinálta őket. A szélkerekekből este csak az apró piros fények látszottak, messziről úgy nézett ki, mint valami sietősen összehordott égbolt vörös csillagokkal Sztálinváros fölött.
Jeleztem, aztán lehajtottam a pályáról. A hatos úton már csak a felezővonalat meg a rádiót figyeltem. Azt mondta a műsorvezető, hogy a brüsszeli bürokraták, a liberális világmédia és a feneketlen bendőjű tőke szövetségével szemben van ma lázadás. Szólt a hang a rádióból, futottak a csíkok az út közepén. A műsorvezető fáradhatatlanul darált, de már nem is figyeltem, egyre tompábban hallottam a rádiót, csak a csíkokra figyeltem, és azon gondolkodtam, vajon mi lehet apámmal. Régen láttam. A vörösség hamar elmúlt, pár nap után mélybarna lett a bőre, olyankor büszkén körbejárt a házban, mint valami győztes hadvezér, hogy tessék, megint neki lett igaza, a nap elbukott, ő talpon maradt. Apám barnaságát nagyon szerettem. Eszembe jutott a kocsiban, és hiányzott. Hiányzol, apa. Ezt akkor mondtam ki hangosan először, ott, a kocsiban, amikor mentem a keresztanyám születésnapjára, és tudtam, hogy mindent meg kell majd jegyeznem apámból, a bőre színét, a hangját, mindent, mert többször nem látjuk egymást.
Pontosan tudtam, hogy soha többé nem látjuk egymást, ezt meg is mondtam neki, de nem vette komolyan. Azt gondolta, úgyis hazamegyek, mert látni akarom az anyámat, aki mellesleg szerinte csak egy zsidó kurva, pont olyan, mint amilyen én is vagyok. Nem érdekelte, hogy nem vagyunk zsidók. Fura dolgok érdekelték. Egyszer például nagyon feldúltan jött reggelizni, kérdeztük is óvatosan, hogy mi történt, ő meg alig akarta elmondani. Hosszas unszolásra végül elmesélte, hogy azt álmodta, hogy egy négerrel állítottam haza, álltunk az előszobában ketten, az álombéli néger meg én, és be akartam mutatni a családnak vőlegényemként. Apám teljesen össze volt törve, azt mondta, hogy ebbe majdnem belehalt még így, álmában is. Nem is evett aznap, a kávét is hiába rakta oda elé az anyám, apám inkább kiöntötte. Pedig anyám úgy csinálta meg, ahogy apám szerette, két cukorral és tej nélkül a kis csorba ajándékbögrében, amit egyszer a Cadbury kakaóhoz kaptunk a boltban.
Nemes Anna: Előled
Noran, 2019
Kiemelt kép: Getty Images
