Ahogy azt már korábban megírtuk, a modern olasz építészet egyik zsenije, Vittorio Gregotti nemrégiben Milánóban, a járvány egyik európai epicentrumában került kapcsolatba a koronavírussal, majd a San Giuseppe kórházba került, ahol a vírus okozta tüdőgyulladásban március 15-én elhunyt.
A festői Novarában, olasz és litván szülők gyermekeként 1927-ben született Gregotti a Politecnico di Milanóban tanulva 1952-ben vált építésszé, hogy aztán közel hét évtizeden nem csak az olasz, de a világ építészvilágának egyik fontos alakjává váljon. A nem csak tervezőként, de kurátorként, egyetemi tanárként (többek közt a Princeton, a Yale, a Harvard, az MIT, és a Cambridge-i Egyetem vendégelőadójaként), teoretikusként és újságíróként is aktív – 1955-1963 közt a neves építőművészeti lapot, a Casabellát is vezető – férfi negyvenhét évesen alapította meg saját építészirodáját, a Gregotti Associati Internationalt, aminek színeiben számtalan kulturális és sportcélú épülettel gazdagította a világ számos országát.
Az 1975-ben a Velencei Biennálé kurátoraként az öt évvel később megszületett Velencei Építészeti Biennálé elődjének számító külön építészeti kiállítást életre hívó Gregotti nevéhez fűződik az 1990-es futball-világbajnokság otthona, a genovai Luigi Ferraris stadion (1989), a 1992-es barcelonai olimpia központi stadionjának (1929) modern igények szerinti átépítése, a legnagyobb portugál kulturális központ, a Belémi Kulturális Központ (Centro Cultural de Belém, Manuel Salgadóval, 1989-1992), a milánói Scala felújítása idejére az egykori Pirelli gumigyár területén huszonhét hónap alatt megszületett Teatro degli Arcimboldi (2001), a Grand Théâtre de Provence (2003-2007), illetve a Calabriai Egyetem számos épülete (1973-1979).
Grigotti és csapata nem csak épületeket, de egy teljesen új városokat, illetve városrészeket is tervezett, így csapatával részt vett a Pirelli-gyár környezetét jelentő milánói Bicocca-negyed tervezésében (1985-2005), Sanghajtól alig néhány kilométerre pedig a különböző európai országok építészetét idéző települések egyikének teljes egészét álmodták meg: az olasz hatásról árulkodó Pujiang New Townban (2001-2003) sokszor vízzel körbeölelt modern villák mellett egy piactér, illetve egy harangtorony is helyet kapott.
Várostervezői karrierjét persze nem ezek a projektek, hanem a tizenhatezer fő számára megálmodott palermói ZEN, AZAZ Zona Espansione Nord (1969) indította be. Az okkersárga, különböző magasságú épülettömbökből álló negyed az ott élők munkanélküliségi rátájának meredek emelkedése, az egyre súlyosabb szegénység, illetve a kábítószerek és a maffia megjelenése miatt ma a város nem épp jó hírű negyede, így lebontása is szóba került.
A két világháború közti modernizmus híveként funkcionalizmusra törekvő Grigotti ezt persze nem támogatta, a helyzet azonban az elmúlt évtizedekben sem változott számottevően, így Nyugat-Európa egyik leghírhedtebb várostervezési blamázsa továbbra is vonzza a kíváncsi tekinteteket.
2006-ban így vallott erről:
Számomra a ZEN ma is gyönyörű, de sosem élnék ott. Nem vagyok proletár.
Munkásságáért számos díjjal tüntették ki: 1964-ben a 13. Milánói Triennálé nagydíját, 2000-ben az Olasz Köztársaság Tudományos és Kulturális Aranyérmét kapta, 2006-ban a Velencei Biennálén, 2007-ben a Lisszaboni Építészeti Triennálén, 2012-ben pedig a Milánói Triennálén díjazták.
Gazdag életművét összegző kiállítása a külső jegyei miatt ma is vitákat generáló ikonikus kulturális központ, a párizsi Pompidou Központban (Centre Georges-Pompidou) négy évvel ezelőtt nyílt meg.
