Az Apostol legkorábbi dalai, a Cirkuszi kikiáltó és Az esti utcán című számok igencsak különböznek az együttest később ismertté tevő slágerektől. Ezeket játszani fogják egyáltalán a koncerten?
Ezekkel a dalokkal nyertük meg a salgótarjáni amatőr könnyűzenei fesztivált 1971-ben, és rajta voltak az első kislemezünkön is, de már nem játsszuk őket. Lesz azonban dal abból a korai korszakból, amiket még játszunk: ilyen a Vándor, milyen az út, amely még azt a Blood, Sweat & Tears, Chicago, Chase zenekarok fémjelezte jazz-rockos, három fúvós dominálta irányt képviseli, amit akkoriban játszottunk. Aztán az életünk úgy fordult, hogy akaratunkon kívül, de a slágerzene lett a fő ismérvünk, ám meg kell mondjam azt is, 1979-ig mi párhuzamos életet éltünk, a slágerek mellett jártunk jazzfesztiválokra, külföldre is, egy csehszlovákiait meg is nyertünk. Mentünk itthon is ilyen fesztiválokra, ám aztán a zenekar egyik fele nem akart tovább slágereket játszani, úgyhogy végül kettéváltunk.
Ön az egyedüli alapító tag, aki megmaradt az Apostolban, a többi poszton viszont rengeteg csere volt. Miért alakult így?
Az első felállásból sokan 1973-ban diplomáztunk a Zeneakadémián, és akkor többen el is mentek közülük a komolyzenei pályára, hiszen akkoriban még nem nagyon látszott, meg tudunk-e élni ebből a zenekarosdiból. Elsősorban egyetemi klubokban játszottunk, tehát érthető, hogy nem mindenki érezte biztosnak a jövőt. Aztán úgy kerültünk egy évvel később a slágerzenébe, mint Pilátus a krédóba.
Addig viszont elég komolyan próbálkoztak a jazzrockos irányvonallal. Korabeli interjúkban beszéltek is arról, hogy már elmúlt az őrjöngő beat korszaka, és az igényes popzene a jövő.
Ezt így is gondoltuk, de a közönség sajnos mégsem nagyon volt vevő ránk. Próbálkoztunk ugyan az ORI-nál, mentünk gazsulálni az igazgatóhoz, Keszler Pálhoz, aki azonban mindig elhajtott azzal, hogy „magukra nem kíváncsiak vidéken”, ezért ilyen Halló, Balaton! és hasonló műsorokban léptünk fel, ahol énekeseket kísértünk. A kottaolvasás nem jelentett gondot, ezért bármit eljátszottunk, és ha volt egy kis időnk, mert mondjuk Aradszky Laci késett pár percet, akkor egy-egy saját dalt is becsempésztünk a műsorba, de látszott, hogy ez nem nyit teret. De ekkor még egyáltalán nem gondoltuk, hogy slágerzenét fogunk játszani.
Ott volt még ezeken kívül a külföldi vendéglátózás is mint lehetőség.
Igen, de azt azért is csináltuk, mert ez volt a módja annak, hogy rendes hangszereink és erősítőink legyenek, itthon ezekhez ugyanis nem lehetett hozzáférni. Úgyhogy mi is mentünk Nyugat-Németországba, Svédországba, Svájcba játszani pár hónapot. A közös kalapba ment be a pénz, és megvettük a végén, amire szükségünk volt. Aztán volt, aki kint is maradt, és ezért persze bennünket hurcoltak meg, pedig mi hazatértünk.
Önnek nem volt csábító a disszidálás? Állása biztosan lett volna.
Nem, én nem voltam erre beállítva, mindig bíztam benne, hogy mi itthon is A-ból B-be tudunk majd jutni. Végül így is történt, de a véletlennek köszönhetően: ‘74-ben az Okosabban kéne élni című dalunk országos sláger lett, de ez úgy történt, hogy a bátyám, Németh Gábor, aki jóval idősebb nálam, már korábban is írt dalokat Táncdalfesztiválokra, és ez is az ő szerzeménye volt. Bolba Lajos pedig, aki a Rádió könnyűzenei osztálya vezetője volt, azt mondta, hogy tessék, itt a bátyádnak egy dala, játsszátok el! Két okból se mondhattam volna, hogy nem játsszuk el: egyrészt a saját bátyámról volt szó, másrészt Bolbának se mondhattam csak úgy nemet, hiszen mi ilyen árukapcsolással dolgozhattunk a Rádióban, vagyis úgy vehettünk fel mi is saját dalt, ha kísértünk valakit. Tehát ez a dal elhangzott a Made In Hungaryn, pillanatok alatt sláger lett, és így kezdődött ez az évekig tartó kétlakiság, miután láttuk, hogy ebben a vonalban van potenciál.
Az Apostol névből nem volt problémájuk?
Dehogynem, volt. Hívtak be beszélgetésekre emiatt, és azzal próbáltak csőbe húzni minket, hogy állítólag vidéken erre a névre hivatkozva működtek hittérítők. Nehezítették az életünket, ahol tudták. Az, hogy a lemezgyárban elkészülhetett az első nagylemezünk ‘78-ban, az maga volt a csoda. Pedig akkorra már a Nehéz a boldogságtól búcsút venni kislemezből elképesztően sokat vásároltak, de így is baromi nehéz volt elérni, hogy lemezünk legyen.
De mi volt a probléma önökkel a nevükön kívül?
Erdős Péter nekünk egyszer kereken megmondta, hogy az Apostol a Neoton konkurenciája, még úgy is, hogy ők inkább ezt a diszkós vonalat nyomták, de nekik akkor se kellett még egy népszerű slágerzenekar. Ezért ő enyhén szólva nem támogatta, hogy nagylemezünk legyen. Tulajdonképen a közönség nyomásának köszönhettük, hogy mégis lett. Meg azért volt némi gazdasági kényszer is, hiszen a lemezgyár nem mondhatott csak úgy nemet egy százezres példányszámot produkáló zenekarra. Így lehetett három nagylemezünk végül.
A nyugdíj nélkül maradt zenészek javára jótékonysági árverést szervező Retro Múzeumban látható egy sajátmárkás Apostol gin 1976-ból. Ez kreatív promóciós politikára vall.
Igen, próbálkoztunk mindennel, hogy megkeressük a szálakat, és az aktuális elvtársnak ajándékozhassunk valami saját dolgot, de a kultúrpolitika semennyire nem támogatott minket. Hagytak élni bennünket, de ennyi, és szerencsére egy idő után már a név miatt sem piszkáltak. Egyébként a nevet azért adtam annak idején („apostolkodás”, vagyis a mi általunk szeretett stílus hirdetése), mert bíztam benne, hogy meg tudjuk szerettetni az emberekkel ezt a Blood, Sweat & Tears-, Chicago-vonalat, de hát ez Amerikában sem számított kimagaslóan népszerűnek, csak ott az a sáv is baromi széles.
Idehaza más zenekar is próbálkozott ezzel a műfajjal az Apostolon kívül, ugye?
Igen, az Atlas elsősorban, az egy nagyon jó együttes volt. Aztán a Wastaps is ilyesmi zenét játszott, meg egy rövid ideig a Bergendy is, de mikor a Demjén odament, akkor már váltottak.
Érezhető némi szégyenkezés ezzel a slágerzenés iránnyal kapcsolatban a tanult zenészeknél, ez miért lehet?
Az a baj, hogy az embernek kvázi szégyenkezni kellett volna emiatt. Ez azért nagy baromság. Az Apostol dalainak kilencven százalékát én írtam zeneszerzőként, és ebben ugyanúgy voltak jazz-szvitek mint slágerek, és egyáltalán nem igaz, hogy az ember könnyebben ír slágert. Sőt, meg kell mondjam, slágert nehezebb írni. Ennek a jazzes formanyelven megszólaló zenének megvoltak a maga ismérvei, amik biztosan működnek. De hogy mitől lesz valami sláger? Hányszor volt már olyan, hogy tuti slágernek gondolt dalok jószerivel ismeretlenek maradtak? Vagy az ellenkezője: megkaptam azt a szöveget, hogy „Nem tudok élni nélküled”, és elkezdtem olvasni, elsőre azt gondoltam, hogy na nem, hát ez nem működik. Aztán amikor zenével együtt kezdtem játszani, hát akkor már éreztem, hogy ez valahogy baromira ül. A lényeg, hogy ezeket nagyon ritkán lehet érezni előre.
A Nehéz a boldogságtól búcsút venni vagy az Eladó, kiadó most a szívem esetén például érezték?
Hát az utóbbinál igen, a Nehéz a boldogságtól búcsút venninél viszont nem nagyon, mert az egy mívesebb zene, nem pedig egy három hangos dal.
Ahogy a jazzrockos Apostolra a Blood, Sweat & Tears meg a többiek voltak nyilvánvaló hatással, a slágeres Apostolnak voltak hasonló előképei? Például Demis Roussos fellépett önökkel egyszer egy arénás koncerten.
Természetesen a különböző stílusok hatottak ránk is, de az Apostolnak viszonylag hamar kialakult az a sajátos hangzásvilága, ami a mai napig létezik, tudatos másolás ott biztosan nem volt. Demis Roussost persze szerettük, mert ő a maga módján egy nagyszerű énekes és zeneszerző volt, és Meződi József ezeket a dalokat el is tudta énekelni, amire szükség is volt, hiszen eleinte gyakran léptünk fel bálokon, ahol kellett világslágereket is játszani. De inkább valóban a jazzrockos korszakban voltak meg a nyilvánvaló előképek, aztán egy idő után már nem erőltettem a komoly fúvós betéteket, meg ilyesmiket, mert nem volt rá fogadókészség. Sőt, néha már azt is észre kellett venni, hogy egy szám közben a hangszerszólónál egyre türelmetlenebb a közönség, várja, hogy jöjjön már végre a refrén. Ez van.
Amikor kiváltak a zenekarból 1979-ben, akik nem akartak slágereket játszani tovább, azt megelőzte valami konkrét eset?
Nem, inkább csak folytonos konfliktusok voltak abból, hogy miért nem jazzfesztiválra megyünk ahelyett, hogy vidéki kultúrházban lépünk fel, és egy idő után egyértelművé vált, hogy ennek így nincs értelme. Persze azoknak is jól jött a pénz, akik a jazzes irányt szerették volna, de attól még a viták állandósultak, és végül eljött a töréspont.
Utána megjelent még egy sikeres lemez 1980-ban, majd mintha kicsit lefékezett volna a zenekar. Ez mitől volt így?
Igen, ez igaz, leginkább azért, mert jött egy újabb váltás a zenekar életében, és ez volt a Rockszínház, amit Várkonyi Matyi alapított, akivel együtt jártunk a Zenegimnáziumba. Ő hívott minket, mert képzett zenészekre volt szüksége, és így lettünk mi a Rockszínház alapzenekara. Így ezzel elég sok elfoglaltságunk lett, plusz akkorra már családunk, gyerekünk volt, és az a heti öt nap utazással járó vándorcigány életmód már nem volt olyan szimpatikus. Addig iszonyatosan sokat koncerteztünk, a csúcsévben több fellépésünk volt, mint ahány nap volt az évben. De akkor még fiatalok voltunk.
Várkonyi Mátyáshoz hasonlóan Presser Gábor és az omegás Mihály Tamás is a Zenegimnáziumba járt, velük milyen volt a viszonya?
Jóban voltunk, de igazából mindketten hamar elkerültek az Omegába, és egyikük se folytatta a tanulmányait, én pedig mentem még tovább a Zeneakadémiára. De dolgoztunk együtt később Gabival: például a Harmincéves vagyok című rockoperáját mi játszottuk a Vígszínházban, illetve a fúvósaink sokszor közreműködtek a lemezein. Ismerjük, tiszteljük egymást, de nem alakult ki szoros barátság.
Kollégák részéről érezték valaha, hogy lekezelték volna a zenekart a slágerzene miatt?
Soha, inkább a nagyokos média részéről éreztük, hogy ez egy jó alap volt arra, hogy ne kelljen bennünket támogatni. Egy példa: amikor Meződi József bekerült 1973-ban a zenekarba, akkor a Gellért Szállóban tartottunk egy sajtótájékoztatót, és eljött a tévéből Módos Péter is, aki kerek perec kijelentette, hogy amíg a Meződi énekel nálunk, addig mi nem nem fogunk fellépni a műsorában. Más műsorokban felléphettünk ugyan, de azért volt egy olyan érzésem, hogy végig ellenszélben dolgozunk. Az újjáalakulás óta nem érzek ilyet, de már nem is nagyon érdekel. Az viszont bennünket is meglepett, hogy 1999-ben mekkora érdeklődés volt a zenekar iránt. Két koncertet is adtunk akkor az Arénában.
Több mint húsz éve telt el azóta, most mi lesz más ahhoz képest?
Hát az, hogy öregebbek vagyunk. De egyébként azóta születtek új dalok, új lemezek is, tehát némiképp változik a műsor. Az alap az a tizenöt dal, ami nem maradhat ki, a többi meg a szabadon választott rész, és abban lesz most négy vadonatúj szám is. Csodálatos lesz a színpadkép, és végre lesz velünk egy vonószenekar is, illetve az ötven tagú gyerekkórus is különös színfoltja lesz a koncertnek. A koncert napjára megjelenik az Apostol 50 dupla CD is.
A legtöbb Apostol-sláger zeneszerzőjeként hogy látja a rádiós jogdíjakból, játsszák még a dalokat?
Persze már messze nem játsszák annyit, mint annak idején, de én még mindig nem panaszkodhatok. Továbbá mi ‘99 óta rendszeresen koncertezünk is, azután is jár jogdíj, már ha bejelentik.
Emellett ön dolgozik az Operettszínházban, vagyis nem tervez visszavonulni a közeljövőben, ha jól gondolom.
Valóban nem, el nem tudnám ezt képzelni. A márciusi sem búcsúkoncert lesz, hiszen már le van szervezve egész nyárra a koncertprogram. Itt igazából csak az egészség szólhat közbe, mi örömmel játszunk, és szerencsére van kinek. Ameddig érezzük ezt a szeretetet, addig van Apostol is.
A ‘79-ben kilépett tagok közül lesz, aki fellép majd a koncerten?
Az első Aréna-koncertre meghívtam pár régi tagot, de nem nagyon érdekelte a közönséget, hogy ki volt régen a basszusgitáros vagy a szaxofonos, szóval most nem lesz ilyen. Egyébként se akarom így szétaprózni a koncertet, mert ez rólunk szól, ezért nem is hívok semmilyen sztárvendéget.
Kiemelt kép: Farkas Norbert / 24.hu
