Van ez a zsánernek álcázott jelenség, nevezzük léleksimogató tartalomnak: akad ilyen könyv is, film is, és témától, műfajtól függetlenül az egyedüli célja, hogy a néző vagy olvasó minél gyakrabban meghatódjon. A meghatódás, a katarzisnak ez az együgyű távoli rokona a kispárnára hímzett idézetekkel és a naplementés képeslapokkal is rokon: jobb esetben pehelysúlyú, de még inkább teljesen súlytalan, olcsó közhelyekkel és népszerű moralizálással operál, és úgy tesz, mintha állítana valamit, miközben igazából csak felszínes ösztönreakciókat akar kiváltani. Többnyire ártalmatlan, persze, már ha nem tekintjük ártalmasnak azt, hogy amíg ezeket fogyasztjuk, addig sem jut be a tudatunkba semmi fajsúlyos. E jelenségen belül külön bugyorban kapnak helyet a megható kutyás történetek, melyek ugyan valódi állatszeretetről vagy állatvédelemről, felelős állattartásról és a faj ismeretéről többnyire egy szót sem tudnak, de azért így is számíthatnak néhány millió üzembiztos vásárlóra, akik kockázatmentes, garantáltan gyerekbarát szórakoztatásra vágynak. Mindennek minősített esete a most készült Harrison Ford-mozi, A vadon hívó szava.
A történet főhőse Buck, egy jól megtermett, izmos kutyus, aki egy kaliforniai bíró elkényeztetett házikedvence, míg el nem lopják. Az aranyláz csúcsán ugyanis nagy igény van szánhúzásra alkalmas, erős kutyákra, Buck is jó pénzért cserél gazdát, és hosszú utazás után északon találja magát, ahol sem az emberektől megszokott kedvesség, sem a jólét nincs sehol, van helyette husáng és hó. Buck egy postaszánt húzó falkába kerül, ahol a kezdeti nehézségek és némi dominanciaharc után ő lesz a jani, ám a csúf modern technológia, a távíró érkezése szükségtelenné teszi a klasszikus postázást, így Buck és társai munka nélkül maradnak, de csak ideig-óráig, ugyanis egy fiatal opportunista szánhúzókat keres, hogy maga is elmenjen aranyat keresni. A tapasztalatlanság itt életveszélyt jelent, a tavaszi olvadás azzal fenyeget, hogy az egész falka odavész, ám John Thornton, egy rejtélyes férfi, akivel Buck ekkor már sokadszorra fut össze, legalább őt kimenti a helyzetből. Thornton ápolja a kimerült kutyát, hamar megszeretik egymást, és nagy utazásra indulnak, no nem ám aranyért, csak a kaland kedvéért, hogy megnézzék, mi van azon a vidéken, amiről nem rajzoltak térképeket.
Aki olvasta a film alapjául szolgáló Jack London-regényt, az a fenti leírás alapján már alighanem gyanakszik, a többiek kedvéért viszont álljon itt: ez a film csak nagyon nagy jóindulattal nevezhető A vadon szava című könyv filmadaptációjának. Az alapötlet, néhány karakter és eseményszál stimmel, ám annyi durva – és gyakorlatilag indokolatlan – eltérés van a könyvhöz képest, hogy jelen állapotában Jack Londont és regényét kizárólag promóciós célból hozták kapcsolatba ezzel a legrosszabb értelemben vett hollywoodi katyvasszal. A történet kulcsfontosságú elemeit változtatták meg úgy, hogy gyerekbarát és polkorrekt legyen a végeredmény. Például nem támadnak indiánok, mert az nem PC, bár, ami azt illeti, szinte egyáltalán nincsenek is indiánok, ami meg a reprezentáció kérdését veti fel. Nem lőnek le egy kutyust sem, és általában nem vész oda egy sem, mert az felkavarná a gyerekeket, bár azért fegyveres támadás van szép számmal, hiszen mégiscsak az amerikai kultúra alapja a szabad fegyverviselés. A kutyák nem bántanak senkit, még egymást is csak egyetlen alkalommal, de gyilkosság természetesen ott sem történik – megint csak a családi filmes jelleget erősítendő. Buck pláne nem bánt senkit, csak egyszer, de az meg szinte kielégülés, nincsen benne sem bosszú, sem elkeseredett indulat. A halál súlytalan, fájdalom és gyász pedig nem létezik.
A forgatókönyv tehát egy bugyutára tompított, gyermekded káosztömeg, ami ráadásul butuska moralizálással ront az eleve nem túl rózsás helyzeten. Mindezt fokozzák az olyan produkciós malőrök, amelyekről nehezen tudom megérteni, hogy hogyan történhettek meg 2020-ban, amikor már konkrétan minden információ és technológia rendelkezésre áll ahhoz, hogy a filmesek kiküszöböljék ezeket a hibákat. Gondolok itt olyan felfoghatatlan jelenségekre, mint a néhol teljesen helyzetidegen jelmezek – Omar Sy olyan arisztokratikusan elegáns szövetkabátban szeli át a fél kontinenst egy kutyaszánon, amiben nyugodtan végigvonulhatna a kifutón is, de az a cuki öltöny is elférne a Queer Eye egyik műsorvezetőjének gardróbjában, amiben a film főgonosza indul aranyat keresni. A folyóból kimosott aranyrögök teljesen elrugaszkodott megjelenítésén meg tényleg csak fennhangon röhögni lehet.
A film legfőbb produkciós bakiját a végére hagytam, és ez, mint az már a trailerből is sejthető volt, maga Buck. Szegény állat, ő lenne a főszereplő, miközben nem is létezik: teljes egészében CGI az egész. Ez még önmagában nem kellene, hogy rosszat jelentsen, mert láttunk már ebből egészen jól működő megoldásokat is, de még ha a lehető legjobb a CGI, akkor is ritka, hogy el tud érni olyan életszerűséget, ami az azonosuláshoz elengedhetetlen. Itt meg, sajnos, messze nem a lehető legjobb, sőt. Buck és kutya-, valamint farkastársai, no meg egy medve képezik a film állati szereposztását, ők mind számítógépes animációval készültek, és akiket keveset látunk, azok majdnem stimmelnek is, ám azon állatszereplőknél, akik egy percnél többet töltenek a vásznon, fájdalmasan kilóg a lóláb: mintha egy tíz-tizenöt évvel ezelőtti filmet néznénk, ami a technikai megvalósítást illeti.
Kissé gépies mozgások, természetellenes, túlontúl emberi reakciók, és az a fura tempóbeli idegenség, ami a rossz CGI sajátja – ez mind felvonul Buck és a többi kutya jeleneteiben, nem érezni az állat robosztusságát, a testsúlyából fakadó mozgási jellegzetességeket, és úgy általában fájdalmasan művi az egész még akkor is, amikor nem történik semmi extrém látványos dolog, egyszerűen csak cuki akar lenni, amit látunk. A két éve hasonló jelleggel készült, önmagában véve nem túl erős Alfa például legalább makulátlanul nézett ki – nem beszélve arról, hogy képes volt felvonultatni egy igazi, zseniálisan betanított, szuper okos állatot, ami megbocsáthatóvá tett egy sor hibát. Érthető, hogy a CGI problémamentesebb forgatást jelent, és ma már akár olcsóbb is lehet, mint egy hús-vér kutya és trénere gázsija, de ha muszáj pixelállatokkal dolgozni, akkor az a minimum, hogy működjön a varázslat. Itt nem működik.
A történet sutaságát, Buck és a többi állat élettelenségét csak fokozza az a hakni-jelleg, ami Harrison Ford jelenlétéből árad. Rossznak épp nem rossz, mert ahhoz valamilyennek kellene lennie, de idáig nem jutunk, Ford egyszerűen csak ott van a jelenetekben, mert ott kell neki lennie, adtak érte épp annyi gázsit, amiből kitelt volna egy sikerültebb CGI, de semmi emlékezetest nem nyújt. Néha elpufogtat közhelyeket, de ezek még ahhoz is gyengék, hogy a legegyszerűbb meghatódásig eljussunk, a film végéig nem nő a szívünkhöz, pedig nagyon hangsúlyozzák karaktere rejtélyes-tragikus voltát, és így az érzelmi csúcspontnak szánt jelenet is meglehetősen súlytalanra sikerül. És bár nem vártam sokat A vadon hívó szavától – ettől a „zsánertől” nem szabad – de még ezt a lécet sem sikerült megugrani, mi több, ahogy egyre több idő telt el a film megnézése óta, úgy tűnik egyre gyengébbnek. Még egy tisztes meghatódást sem kaptam, pedig Y generációs kutya-tulajként én is szinte gyerekemként tekintek a kutyámra, és könnyekig tudok hatódni az ötvenezredik kutyamentős videótól is, amit a Facebook elém dob. Mondjuk, azokban legalább igazi kutyák vannak.
A vadon hívó szava (The Call of the Wild) – amerikai kalandfilm, 100 perc. 24.hu: 4/10
Kiemelt kép: Fórum Hungary
