Kultúra

Emberi életekbe gyalogolunk bele anélkül, hogy belenéznénk a másik szemébe

A trollok etetése tilos! Vagy mégsem? Az arctalan szidalmazásról, a nem ritkán életekbe kerülő online bántalmazásról beszél a Tünet Együttes új előadása. A társulat vezetőjével, a tavalyi év egyik legjobb magyar filmje, a 90 éves Fahidi Éva táncszínházi debütálását megörökítő A létezés eufóriája rendezőjével, Szabó Rékával beszélgettünk. Azt is elmondta, külföldi fesztiválsikerek után milyen érzés egy független társulat vezetőjeként visszatérni a magyar valóságba.

Most frissiben néztem meg A létezés eufóriáját, nagyon megérintett, és azon gondolkodtam, hogy az vajon feltűnt-e rendezőként a közös munka közben, hogy itt lehet, hogy valami nagy dolog születik?

Nem ezzel voltam elfoglalva. Felkérni egy színházi előadásra a kilencvenéves, Auschwitzot megjárt Fahidi Évát teljesen őrült ötlet volt, ami nagyon sok felelősséggel, és stresszel járt. Lehetett volna ennek nagyon más vége is, totális kudarc, vagy annál is rosszabb, ha például Évával történik közben valami baj. Tehát egy csomó kétely meg kérdés volt bennem, és millió dologra kellett figyelnem, így a legkevésbé azzal voltam elfoglalva, hogy nagy dolog születik-e. Nyilván, ami történt, és Éva mellett lenni, az egy hihetetlen sűrű élmény, nagyon nehéz és nagyon felemelő is egyszerre, nagyon tele van az ő sorsával és lényével, a szarkazmusával, a szikárságával, az empátiájával, a melegségével. De azt éreztem, persze, hogy egy nagyon meghatározó időszak az életemben, és csak remélni tudtam, hogy ebből valamit át tudok adni, hogy jól fogom-e tudni megcsinálni ezt az előadást, és aztán később a filmet.

Nagy kérdés, látunk-e jobb magyar filmet idén
A létezés eufóriája nem véletlenül nyeri sorra a díjakat. Kritika.

Egy interjúban mesélte, hogy még a Sóvirág bemutatójára menet sem volt benne biztos, hogy szabad-e ilyet csinálni. Mi az, ami végül meggyőzte?

Ez alatt azt értettem akkor, hogy volt egy nagyon fájdalmas rendezői döntésem: hogy lekötjük a szöveg egy jó részét az előadásban. És az, hogy egy életből szövegkönyv lesz, amit aztán nem egy színész tanul meg, hanem az az ember maga, akinek ez a saját, traumatikus élete, az egy nagyon nagy kérdés volt bennem. Az is egy kérdés volt, hogy Évát hogy lehet „elreptetni”, olyan szépnek és csodálatosnak megmutatni, amilyen ő azzal együtt, hogy ne tagadjuk le, kilencvenéves és nem profi előadó. Ahova eljutottunk, abban iszonyú kemény munkája van Évának, Emesének, meg mindannyiunknak, könnyen lehetett volna ez bizonyos értelemben akár ciki is. Erősen kétesélyes volt a dolog művészileg, és emellett ott volt egy csomó emberi megfontolás is, ami a sikerek tükrében esetleg nem is látszik, pedig azt, hogy ez lett belőle, nem lehetett előre borítékolni.

Milyen szép az most, ahogy az élet összejátszik a darabbal: a Sóvirág lekerült műsorról, éspedig azért, mert Cuhorka Emese gyermeket vár.

Mindig nagyon szorongtunk, hogy hogyan lesz vége, és azt gondolom, hogy ennél csodálatosabb vége nem lehet. Bár még az is benne van a pakliban, hogy szeptembertől újra játsszuk, Éva a kétszázadik előadásig meg sem szeretne állni.

Fotó: Farkas Norbert / 24.hu

Remélem, mert még nem láttam és nagyon szeretném.

Lám, olyan érdekes ez, annyi ember mondja, hogy lemaradt róla – pedig több mint négy évig játszottuk ezt az előadást, és fájdalmas, hogy nem ütöttük meg mégsem az ingerküszöböt. Ez nem szemrehányás, hanem egyszerűen megfigyelés: nem vagyunk benne annyira a magyar kulturális életben, hogy valaki, aki amúgy kultúrafogyasztó, minket válasszon. Vagy nem elegen. A kultúrafogyasztási szokások hatalma olyan gúzsban tartja a társadalmat, hogy azt borzasztó nehéz megtörni, főleg egy olyan helyzetből, ahol a forráshiány miatt nem tudunk versenyezni az óriási hirdetési lehetőségekkel bíró társulatokkal, színházakkal. Szomorúan konstatálom, hogy így múlik el felettünk bizonyos értelemben a világ, hogy sokak, akiknek szerintem szólunk, nem mozdulnak ki a megszokott kulturális közegükből.

Azért ez jellemzően nem a művészi munkán múlik, hanem a háttérfolyamatokon: van-e sajtója az adott társulatnak, hogyan marketingelik, mennyire látható.

Sok szereplő érintett ebben a folyamatban, a sajtó is, hogy mennyit foglalkozik ezzel a területtel, de ugyanúgy szerepe van annak, hogy a kultúrpolitika mennyire ismer el minket. Mert ott van, mondjuk, Hód Adrienn, aki óriási nemzetközi sikereket ér el, és elképesztő respektje van, és itthon még a kultúrafogyasztó emberek közül is kevesen ismerik a nevét – míg, hogyha ott lenne az állami díjazottak között, akkor esetleg felmerülne az emberekben, hogy ki ez, és megnézem, hogy mit csinál. De ha nincs elismerve a terület, sem díjak szintjén, sem abban, hogy figyelünk rá, hogy hogyan tartja fenn magát, és mondjuk, azt mondja-e a városvezetés, hogy húsz éve működik ez a társulat, adok nektek egy ingatlant. Miközben mindenki elmegy lassan: Schilling elment, Bodó elment, Mundruczó – holott ezeknek az embereknek, ilyen eredmények után kellett volna kapniuk egy-egy színházat. De hiába tettél le valamit az asztalra, nem lépsz tovább, nincs hova. Mi a Tünet Együttessel 2020-ban jóval kevesebb működési támogatást kapunk, mint 2009-ben, tizenegy évvel ezelőtt. Lehetőségeink, elismertségünk, vagy legalább az, hogy köszönik szépen, hogy létezünk és dolgozunk, ez nincs. Sőt. Persze az is tény, hogy nem a sikerért meg az elismerésért csináljuk, amit csinálunk, csak egy idő után nagyon bele lehet fáradni abba, hogy ugyanazokat a köröket futjuk.

Innen nézve nem is olyan meglepő, hogy az említett alkotók máshol keresik a lehetőségeket.

Nem, és a tánc ilyen szempontból még rosszabb helyzetben van, mint a színház, mert a tánc nincs benne az oktatásban sem. Pedig itt van a heti öt testnevelés óra. Amivel egyébként nincs alapvetően baj szerintem – azzal van, ahogy bevezették, de nem azzal, hogy a gyerekek minden nap mozogjanak. Mit csinálnak ezeken az órákon? Körbefutnak, jó esetben kipróbálnak mindenféle sportokat – már ha van terem és szakképzett tanár, de az, hogy mélyebb kapcsolatuk legyen a testükkel, megtanulják megfigyelni magukat, másokat, foglalkozzanak az érintéssel, a test kifejezési lehetőségeivel – ez nincs, és ez szerintem óriási hiányosság. Egy csomó olyan dolog, ami az egészséges, harmonikus léthez, a kommunikációhoz, az önismerethez hozzátartozik – na, erre pont nem jut idő ebben a heti öt testnevelés órában. Így a táncot, egyáltalán, a mozdulattal való kifejezést, pláne a kortárs táncot, egy nagy lila köd övezi. Nem látjuk, nem tudjuk olvasni, nem tudjuk, miről szól, nem tudunk hozzá kapcsolódni. Nagyon kevés tudásunk van a saját testünkről, nincs valódi testtudatunk, ezért nem is tudjuk átélni, hogy a másik embernek a testi létezéséből mit tudok kiolvasni. Magunk és a másik megértéséhez alapvető eszközökről beszélek. Nagy szívfájdalmam ez.

Fotó: Farkas Norbert / 24.hu

A Sóvirágban Fahidi Éva életének különlegességét sem kell nagyon magyarázni, akár látott már valaki ilyen jellegű előadást, akár nem. Hogy jött az, hogy videóra rögzítsék az előadás elkészültét?

Az ötlet körülbelül egy hónappal azelőtt hasított belém, hogy elkezdtük a próbafolyamatot, mert bár fogalmam sem volt, mi fog történni, de azt tudtam, hogy mindenképpen különleges lesz. Megérzés volt, amiben benne volt az is, hogy Éva ott járt Auschwitz-Birkenauban, és nem sokan vannak már közöttünk élő tanúk. Egyszerűen mássá válik az a történelmi tudás, ami ott van a fejedben, megérkezik ide a szívbe egyszerűen csak attól, hogy egy levegőt szívsz valakivel, aki ott járt. És azt éreztem, hogy ezt muszáj, hogy felvegyük. Pedig semmi forrásunk nem volt, és a társulat működési támogatását tettem kockára, úgy tudtunk elkezdeni dolgozni, és egy gyötrelem volt az egésznek a finanszírozása.

A Sóvirágot 2015-ben mutatták be, A létezés eufóriáját meg csak tavaly. Mi okozta ezt a csúszást?

Egy dokumentumfilmnél egyébként ez nem meglepően hosszú idő. A Sóvirág bemutatása után még majd egy évig forgattunk alkalmanként olyan jeleneteket, amiket kifejezetten a film kedvéért vettünk fel. A másik oka a finanszírozás volt. Már a kész nyersanyaggal a kezünkben találtuk meg a Campfilmet, amely produkciós cégként beszállt a film gyártásába. Nélkülük nem is tudtuk volna ilyen profi módon megcsinálni, hiszen nálunk nem volt filmes szakértelem. És egyértelműen oka volt az is, hogy ez életem első egész estés filmje. Nem is tudom, hogy mertem ebbe belevágni, hogy majd én rendezek egy dokumentumfilmet, hiszen azt, hogy hogyan lehet a dokumentumfilm nyelvén fogalmazni, ezen a filmen tanultam.

Aztán derült égből nagy siker lett, a filmet és rendezőként önt is azóta is körbe hordozzák. Mit tanított ez a nagy figyelem?

Amikor Locarnóban nyertük a fődíjat, akkor fel sem tudtam fogni, hogy ez mit jelent. Lassan értettem meg, hogy egy A-kategóriás filmfesztiválon megnyerni a fődíjat nagy dolog. Először tényleg, őszintén jól esett, bár azt gondolom a díjakról úgy általában, hogy nagyon esetlegesek, szerencse is kell hozzá, ennek ellenére azt tudtam mégis mondani, hogy szívből tudok neki örülni. És aztán ez egy idő után pont az ellenkezőjébe fordult, és már csak azt a tátongó szakadékot érzékelem a között, ahogy, mondjuk, engem kezelnek egy ilyen külföldi fesztiválon, és a között, ami akkor vár, amikor hazajövök, a napi küzdelembe, hogy a társulatomat működtessem.

Az a nagy figyelem, ami A létezés eufóriájával a társulatra irányult, nem érezteti a hatását?

Én nem érzek ilyen hatást. Nagyon nehéz elfogadni azt, hogy nem lehet ebben az országban függetlenként szintet lépni, nincs perspektíva, nincs következő lépés. Több mint húsz éve alkotok független koreográfusként, rendezőként – nálunk a műfajok nagyon összefolynak – és mára a Tünet Együttes eléggé beágyazódott, stabilan működő, tizenötéves társulat, de ennek nincs igazi következménye. Nincs biztonságos háttér, pontosan ugyanabban a pozícióban vagyunk, mint amikor elkezdtük, évről évre teljesen kiszámíthatatlan, hogy kapunk-e pénzt, mennyit kapunk, miből gazdálkodunk, és ugyanúgy meg kell küzdeni mindenért. Ráadásul ennek a műfajnak eleve nehezített pályán kell boldogulnia. Amikor elkezdtük, azt hittük, hogy az újítás, a kreativitás, az innováció mint hívószavak valahogy értékké válnak. A rendszerváltás után azt éreztük, hogy ez a fajta művészet, amit mi csinálunk, a jövő szele, ezzel szemben mára ugyanabban a marginalitásban van körülbelül, mint harminc évvel ezelőtt. És bár rá tudok nézni úgy is erre, hogy azt csinálom, amit szeretek, szabadságom van benne, nem kellett eladnom magam, nem kellett lefeküdnöm, mégis egyre többször felmerül az a kérdés, hogy mennyire van értelme, és meddig visz az a belső hajtóerő, ami miatt elkezdtük ezt az egészet csinálni. A Tünetegyüttes című dokumentarista performanszunkban szerintem elég érzékletesen el is meséljük ezt, amin mi, és általában a hazai független előadóművészek végigmentünk a rendszerváltás óta – és ami egyébként bármilyen civil szervezetnek, vagy sérülékeny független csoportnak a története is lehetne.

Fotó: Farkas Norbert / 24.hu

A Tünet Együttes vezetése mellett van olyan vágya, hogy további dokukat csináljon?

Egyelőre még azt érzem, hogy pihennem kell, mert megcsináltam egy dokumentumfilmet, aminek a producere is voltam, tehát az anyagi felelősségét is én vittem részben, mindezt úgy, hogy közben a Tünet Együttest működtettem, darabot rendeztem, amellett, hogy matekot is tanítok a Műegyetemen és van egy családom. És ez most sok. Tehát első körben pihenni szeretnék, tavasszal elvonulok három hétre. De ötletek vannak a fejemben, filmmel kapcsolatban is, de azt is tudom, hogy úgy szeretnék belevágni, hogy ehhez normális körülmények is legyenek, mert nem szeretném még egyszer végigcsinálni ezt a stresszt. Illetve azt se felejtsük el, hogy a Tünettel azért közben folyamatosan dolgozunk. A Trafóban játsszuk a Burok című darabunkat, amelyben a szülés élményét dolgozzuk fel humorral, szóval, erős fizikalitással, személyességgel – egyedülálló lehetőség férfiaknak és nőknek, hogy közel kerüljenek a témához. A Nemzeti Táncszínházban megy a Weöres-vers inspirálta, összművészeti alkotásunk, Az éjszaka csodái és az óvodásoknak szóló Kucok, melyben a gyerekek is mesehőssé válnak. Az említett Tünetegyüttest a Trafó Klubban játsszuk, és tavasszal előkerül a Te szemét! című utcai performanszunk is.

Fahidi Éva elmondta a filmben, hogy kilencven évet várt arra, hogy színpadra állhasson. Ha nem is ennyire, de önt is megvárakoztatta az életének ez a része: kitanult egy tudományt, és már, mondhatni, karrierje volt matematikusként, amikor közel kerülhetett a kortárs tánchoz.

Az, ahogy elkezdtem kortárs tánccal foglalkozni, teljesen organikusan alakult, és egyetlen pontját sem bánom. Ennek a folyamatnak minden pontja önazonos, és nagyon sokat jelent nekem, hogy elvégeztem az egyetemet, mert nagyon sokat kaptam a matematikától a világképemmel meg az életfilozófiámmal kapcsolatban. És fontos is nekem, hogy mindkettő ott legyen az életemben. Félek elveszíteni az agytréninget, amit a matematikával megkapok, lusta vagyok és nem oldogatnék meg a magam kedvéért matekpéldákat, de így, hogy tanítok, muszáj és élvezettel is tölt el. Emlékszem, amikor három évre elmentem GYED-re: rémisztő volt, amikor visszamentem tanítani, hogy mennyire nehezen tudok koncentrálni.

A Tünet Együttes szereti feldolgozni a közbeszéd témáit és a legújabb bemutató is valami ilyesmi lesz, ha jól sejtem.

Trolletetés, avagy offline tragikus szidalomjáték, ez a címe. A szidalmazás természetével foglalkozunk, és abból indultunk ki, amiből egyébként a burleszk és egy sor más műfaj is, hogy nagyon vicces tud lenni, amikor a másik ember szerencsétlen, mert felszabadító módon át tudjuk élni a saját szerencsétlenségünket, és úgy tudunk rajta röhögni, hogy most az épp valaki mással történik meg, míg mi biztonságban vagyunk. A humoros bántásokat nagyon vékony vonal választja el a gúnytól, és nagyon könnyű belecsúszni ebbe, mert nagyon szellemeseket lehet mondani a másik kárára, és ebben van valami élvezet. Ennek a pszichológiáját, mechanizmusait kutatjuk, és remélem, hogy sokat fogunk nevetni. Mert közben a téma az arctalan kommunikáció, és az a fajta létezésmód, hogy úgy gyalogolunk bele a másikba, és úgy zavarunk meg minden értelmes meg értéket képviselő dolgot, hogy ellehetetlenítjük az értelmes párbeszéd lehetőségét. Emberi életekbe gyalogolunk bele anélkül, hogy bele kellene néznünk annak a másik embernek a szemébe, vagy egyáltalán felfognánk, hogy az a másik egy érző lény, bármekkora közhely ez. Emellett a bántásnak a mértékét nagyon felerősíti, hogy rengeteg tanúja van: az interneten ismerős-ismeretlen tanúja lehet a megaláztatásodnak. És az, hogy ma már szakmává vált, hogy hogyan lehet egy embert megalázni, dezinformációt terjeszteni, olyan elkeserítő, hogy szerintem a színháznak erre reagálnia kell.

Fotó: Farkas Norbert / 24.hu

Miért volt fontos ez a téma?

Nem lehet elmenni amellett a jelenség mellett, hogy a gyerekek körében ez mit jelent, és hogy világjelenséggé vált, hogy gyerekek ebbe tönkremennek, pszichés problémáik lesznek, öngyilkosságot követnek el. Nem tudok szó nélkül elmenni amellett sem, hogy a politikai közbeszéd milyen iránymutató ezen a fronton. Szégyen, hogy azok, akik az ország sorsáért felelnek, a tiszteletnek ilyen nulla fokát tanúsítják a politikustársaik iránt, mert ettől a ponttól fogva ő hiteltelenné válik, és nem tudom neki elhinni, hogy ő egy jó országot szeretne építeni. És nyilván nem feledkezhetünk meg egyik esetben sem arról, hogy egy társadalom asszisztál mindehhez, én is asszisztálok már azzal is, hogy hajlandó vagyok végig menni egy utcán, ahol egy gyűlölködő óriásplakát van. Szeretném, ha ez az előadás egy felkiáltójel lenne arra nézve, hogy nem engedhetjük meg, hogy ilyen legyen a világunk. Svédországban például vannak olyan módszerek az iskolai bántalmazás kapcsán, hogy osztályközösségekkel úgy foglalkoznak, hogy nem is a bántalmazóval vagy a bántalmazottal dolgoznak, hanem a szemtanúkkal. Mert ugye bántalmazóból tipikusan kevés van, néma tanúból van sok, és a sikeres fellépés titka, hogy a néma tanúk viselkedését kell megváltoztatni. Szállóige, hogy ne etesd a trollt. Én nagyon kíváncsi lennék egy olyan világra, ahol minden gyűlölködő kommentre érkezne kétmillió olyan, ami arról szólna, hogy ezt nem tűrjük el.

Kiemelt kép: Farkas Norbert / 24.hu

Ajánlott videó

Olvasói sztorik