Ha azt mondjuk, Ken Loach didaktikus filmeket készít, azzal még nem mondtunk semmit. Ez magától értetődő. Loach azon viszonylag kevés filmrendező közé tartozik, akik a filmművészetre a társadalmi nevelés, sőt a társadalmi gyógyítás eszközeként tekintenek, bármilyen naivan hangozzék is egy ilyen kifejezés manapság. Ezt az elképzelést először a húszas években fejtették ki alaposan a korszak baloldali esztétái, Balázs Bélától Walter Benjaminon át Dziga Vertovig. Legfontosabb mintájuk a szovjet film volt, az igazi „kollektív művészet”, amely nem is egyes szerzőkhöz, hanem alkotói közösségekhez kötődik, és a főszereplői sem egyének, hanem közösségek.
Messziről indítunk, de Loach is messziről jön, ha nem is a húszas évekből. Inkább a hatvanas évek brit szocialista realizmusából, John Osborne drámáinak és Tony Richardson filmjeinek vonzásköréből. Ötven éve a brit munkásosztály hétköznapjairól forgat filmeket. Munkái annál „fontosabbak”, annál nagyobb a tétjük, minél inkább szembehelyezkednek Nagy-Britannia és a globális nyugati világ aktuális értékrendjével, társadalmi és gazdasági berendezkedésével. De Margaret Thatcher miniszterelnöksége alatt mintha Loach kevésbé lett volna magányos, mint mostanában. Akkor még Mike Leigh, Derek Jarman vagy Alan Clarke is a konzervatív fordulattal harcoló filmeket készített.
A kontinensen a Dardenne testvérek tartanak ki hasonló következetességgel a munkásosztálybeli hősök mellett, de talán ők sem fókuszálnak ennyire élesen egyetlen társadalmi csoportra. Loach újabb filmjei Észak-Angliában, Newcastle-ben játszódnak, és létbizonytalanságban élő, kiszolgáltatott emberekről szólnak, akik utolsó erejükkel próbálnak a társadalom felszínén maradni.
A rendező a Sajnáljuk, nem találtuk otthon közvetlen előzményét jelentő Én, Daniel Blake-ért kapott Arany Pálmát Cannes-ban, pedig az új filmje lényegesen jobban sikerült. Loach állandó alkotótársaival, Paul Laverty forgatókönyvíróval és Robbie Ryan operatőrrel ezekben a filmekben határozott alkotói koncepció mentén dolgozik: könnyen érthető történeteket mesél, a lehető legegyszerűbb, természetes stílusban – időrendben haladó cselekménnyel, főleg félközeli beállításokra és csak folyamatos vágásra építve –, ismert színészek nélkül, de nem amatőrök szerepeltetésével.
E filmek nyelve folyamatosan feszültségbe kerül azzal, ahogy ugyanennek a nyugati világnak a művészfilmekre fogékony, értelmiségi közönsége a műalkotás fogalmáról általában gondolkodik. Azt várjuk, hogy a film a formája révén is, vagy elsősorban azáltal képviseljen valamiféle alkotói elképzelést, és legyen gazdagon értelmezhető, sokrétű, titokzatos. Loach filmjei nem ilyenek, ami nem jelenti azt, hogy ne lehetnének nagyon jók. A Sajnáljuk, nem találtuk otthon azért nagyon jó, mert hősét, a futárnak álló Rickyt (Kris Hitchen) fokozatosan és logikusan juttatja el addig a pontig, amikor egyszerűen nem tud kiszállni a munkájából. Nem tud dolgozni, de nem tud nem dolgozni sem.
Teljesen magáévá tette a kizsákmányoló elvet, amelynek mentén a munkáját végzi, és amelyet ördöginek ábrázolt főnöke (Ross Brewster) a főcím alatt hadar el: „velünk dolgozol, nem nekünk”, „a saját főnököd vagy”, „nincs fizetés, csak díjazás”. Mindennek a lényege az, hogy Rickynek megállás nélkül dolgoznia kell, ha ki akarja gazdálkodni a teherautó árát, a futárszolgálat franchise-díját, a benzinpénzt és az összes többi felmerülő költséget. Ha heti hat napon át napi 12-14 órát dolgozik, akkor meg tud élni, és nem jut eszébe feltenni magának a kérdést, hogy ez volna-e az élet.
Az Én, Daniel Blake táppénzért, illetve áttételesen az emberi méltóságáért harcoló hőse is teljesen összeomlott a film végére, de abban a filmben olyan nagy ugrásokkal kerültek egyre rosszabb körülmények közé a figurák, hogy ez az összeomlás elkapkodottnak, hiteltelennek tűnt. Ricky nem teljesen ugyanoda jut el, mint Daniel Blake, de nem is indul annyira mélyről. Emiatt éreztem realisztikusabb, igazibb sorsnak az övét, és józanabb, pontosabb filmnek a Sajnálom, nem találtuk otthon-t (a magyar cím az eredeti tükörfordítása, de sajnos nincs meg benne a Sorry We Missed You költői többértelműsége).
Ám azok a nézők, akik nincsenek hozzászokva Loach stílusához, joggal érezhetik úgy, hogy ez a film is túlzásokra épül, hogy ilyen szerencsétlenül egyszerűen nem alakulhatnak a dolgok. Ricky vesszőfutása „túl van tolva”, mondják majd sokan, de ezek a filmek pontosan erre a hatásra épülnek. A túlzás melodrámai eszköz, de Loach megtagadja tőlünk a melodrámai feloldozást, a csodát.
Ha happy endre vágyunk Ken Loachtól, ennyivel kell beérnünk.
Sajnáljuk, nem találtuk otthon (Sorry We Missed You), 2019, 101 perc. 24.hu értékelés: 8,5/10
Kiemelt kép: Vertigo Média
