A századforduló még alig beépített, hegyes-dombos Budája tele volt sokszor csodálatos kilátást nyújtó, megfizethető vendéglőkkel és sörözőkkel, a két világháború közti építkezési láz azonban előbb a kilátást vette el tőlük, majd az épületeiket is, hogy a helyükön villák és bérpaloták nőjenek ki a földből. Ebből következően mára már csak kevés hírmondója maradt a kikocsizó urakat, híres és feltörekvő színészeket, írókat és bujkáló szerelmeseket vendégül látó helyeknek, emléküket azonban képeslapok, fotók, családi történetek és újságcikkek ezrei őrzik.
Ilyen, sokszor emlegetett hely volt a Farkasréti temető feletti dombon a Szerelem bolondjai is, ami Jókai Mór azonos című, 1868-ban megjelent regényének köszönhetően vált igazán közkedveltté.
A mű születésekor a hely még nem létezett, az épület azonban már igen, így az Első Magyar Részvénysörfőzde alkalmazottjából vendéglőssé vált Tóth István
ahhoz, hogy érdeklődők tömegét vonzza a tulajdonos nemes egyszerűséggel csak Tóth néniként emlegetett felesége ízes ételeivel csábító helyre.
A hétköznapokon teljesen néptelen, Az Est (1915. július 17.) szerint állandó jelleggel csak néhány villatulajdonos és cselédsége által lakott Farkasvölgy egy magasra törő hegyhátján álló, a regény részletét homlokzatán hordó épületben vasárnaponként szinte mozdulni sem lehetett, hiszen „idegenek, cselédlányok, és a vasárnapot ünneplő civilek” töltötték meg.
A sikerben eleinte persze némi füllentés is közrejátszott, hiszen a szomszédokhoz hasonlóan a Szerelem bolondjai újsághirdetéseiben és reklámképeslapjain pontos cím helyett sokszor csak a következő mondat állt:
az 59-es villamos végállomásánál.
A leszállás után ezzel ellentétben egy kiadós negyedórás séta és útjelző táblák egész sora várt a korgó gyomrú vendégekre, mielőtt elfoglalhatták a helyüket a döngölt padlójú szoba, vagy a kert egyik asztalánál, és megrendelhették az ébredésük óta vágyott pörköltet, resztelt májat és bort, vagy épp a virslit és a sört.
Az ébredés okozta nehézségekkel küzdő, illetve nehezebben közlekedő emberek persze megvárhatták a mindig pillanatok alatt megtelő, a megálló és a bejárat közt ingázó szamárfogatot is, bár nagy tömeg esetén szinte kizárt volt, hogy helyet kapjanak rajta.
A környékbeli változásokhoz sokáig alkalmazkodó, hosszabb-rövidebb időre bérelhető emeleti vendégszobákat is rejtő vendéglő két évtizeden át működött gond nélkül, átélve a környéknek a gazdasági világválság utáni beépülését, sőt, tulajdonosai a Böszörményi út 7.-ben még egy kölcsönkönyvtárat is működtettek, amely szintén a leginkább csárdaként emlegetett vendéglőt reklámozta:
Sok kellemes órát szerzett Önnek, mikor Jókai Szerelem bolondjai-t olvasta, de még több kellemes órát nyújt a Szerelem Bolondjai kitűnő konyhája, elsőrangú italai és a gyönyörű kilátás.
Ennek fényében némiképp meglepő, hogy Tóthék két évtizeden át mindössze csak bérelték a csillogó Dunára a harmincas években már egyedüliként kilátást nyújtó, sokszor bővített csárdát, mielőtt 1933 végén az az addigi tulajdonos Hegyi Dezsőről a vendégek gyomrát megtöltő Tóthnéra szállt volna.
A nehézségek ezidőtájt kezdődtek, hiszen az átírás a hivatalokban ugyan megtörtént, a vételárat azonban még hosszú éveken át – sőt, talán soha – nem fizették ki.
A feleség 1939 őszén mesélt erről a Magyarság riportereként érkezett Kőváry Margitnak:
A régi tulajdonos leszármazottja még a Svábhegyen él, hatezer pengőért adta el a kocsmát, de még a fele nincs kifizetve. Kevés a vendég, alig fogyasztanak. A rohamos település tönkreteszi a környék varázsát, és rontja kicsit a csárda romantikáját.
Ennek okát a nő nem csak a beépítésekben, de az emberek elvárásainak változásában, illetve a romantikus környezetet csorbító erdőirtásban látta:
S mikor a románok bejöttek, a nagyvállalkozókkal együtt nekiálltak a fáknak, irtották, mert nem volt tüzelő, Budaörsről is idejártak a svábok fáért, igy fogyott el az erdő a ház körül. […] Amikor állt az erdő, akkor még ment. Füves volt a kis udvar, padok és székek sehol sem voltak, a vendégek letelepedtek a füre s ott fogyasztották az ételt, italt, nem győztük a munkát, be kellett zárni a söntés ajtaját s az ablakon adtuk ki az árut, ugy megrohantak a vendégek. Akkor igen, akkor lehetett keresni, de ma már tele van házzal a Torbágyi-ut, a szerelmes párok nem látogatják olyan mértékben a környéket, másfelé mennek. Már padokat, asztalokat helyeztünk az udvarra, de vigyáztunk az egyszerü, természetes hatásra. Vadszőlőlugasok, vesszőből font lugasok adnak pihenőt a sétában elfáradt szerelmeseknek. Tessék elhinni, ma már mások az emberek, mint 20 év előtt – mondja szomoruan –, nyugszékeket kérnek, fotelt meg nádszékeket akarnak, vannak, akik le sem ülnek a padra, mindent kicsinyelnek…
A hely mindezektől függetlenül túlélte a második világháborút, sőt, jó eséllyel az államosításig Tóthék tulajdona maradt, hiszen az 1949 végén kiadott budapesti telefonkönyv azt továbbra is az ő nevükhöz köti.
Az azóta eltelt hét évtizeddel a Szerelem bolondjai azonban már nem tudott megküzdeni: nem csak emléke, de az épülete is eltűnt a városból, a Rácz Aladár és Kázmér út találkozásánál álló telke csúcsán – az egykori épület helyén – pedig már évtizedek óta csak egy üres földdarabot találunk.
Várostörténeti szempontból fontos hely tűnt el tehát nyomtalanul a szocializmus alatt, az elmúlt évszázadokban alapított helyek utolsó hírmondói – köztük a legoptimistább adatok szerint 1793-ban alapított Márványmenyasszony – azonban még mindig a magas bérházak közt állnak.
