10. A legfehérebb nap
A legfehérebb nap nem könnyű film. De miért is lenne az, amikor egy olyan különös, megfoghatatlan lelki folyamatról szól, mint a gyász? Lehet-e egyáltalán gördülékenyen ábrázolni a halál szakadékába való belebambulást, majd valamiféle elfogadását annak a nyilvánvalóan abszurd és elfogadhatatlan ténynek, hogy a szeretett lény nincs többé? Hlynur Palmason pontosan tudja, hogy a válasz határozott „nem”, így filmjét hosszan kitartott csendekre, ködös izlandi tájakra és távolba révedő arcokra építi. Ebből a minimalista dramaturgiából azonban egy igazán nagy ívű, görög drámákhoz méltó történet bomlik ki, bemutatva, milyen az, amikor az eleve bizonytalan kimenetelű gyászmunka szövetségre lép az ember legpusztítóbb ösztöneivel, és a feldolgozási fázis tragikusan félresiklik. A megözvegyült exrendőrt alakító Ingvar Eggert Sigurðsson baltával faragott arcát már önmagában elnéznénk két órán keresztül, a katartikus finálé pedig csakis a legnagyobb filmes befejezésekhez mérhető, mint mondjuk Chaplin fájdalmasan reménykedő tekintete a Nagyvárosi fények zárójelenetében. A legfehérebb nap után mélyebben átérezzük majd, milyen kilátástalanul hosszú és sötét alagúton kell átkelnie annak, aki elvesztett valakit. (Jankovics Márton)
9. Túltolva
Húsz évvel a frenetikus Félelem és reszketés Las Vegasban után megint kaptunk egy hasonlóan pszichedelikus filmet, amiben egy társadalmi normákra fittyet hányó, őrült önzőségével együtt is végtelenül szimpatikus hobó viharzik át bemindenezve a játékidőn, folyamatos káoszt generálva maga körül. Imádjuk ezeket a figurákat, akik megtesznek mindent helyettünk, amit mi nem merünk, beintenek a világnak, és szivárványszínű fűmámorban elcsónakáznak a végtelenbe. Gyönyörű találkozása ez Harmony Korine-nak, a rebellis rendezőnek, aki mindig kívülállókról készít filmet, és a szupersztárságából gyakran hippiszabadságra menő Matthew McConaughey-nek, akinek saját szétcsapott énjét kell hatványra emelnie Moondog szerepéhez, és ezt könnyedén és szórakoztatóan teszi meg nekünk. (Bujdosó Bori)
8. Ad Astra
Az Ad Astra főszereplője napjaink legnagyobb világsztárja, Brad Pitt, és az űrben játszódik. Mégsem mondhatjuk, hogy a szokásos hollywoodi csinn-bumm cirkusz része lenne: a velencei filmfesztiválon mutatták be, rendezője pedig az a James Gray, akit a mai napig nagyobbra tartanak Cannes-ban, mint Hollywoodban. Az Ad Astra nem illik a sémákba. Lenyűgözően látványos, mégis intim és személyes. Vannak benne űrkalózok és veszett majmok, valójában viszont a depresszióról és az apakomplexusról szól. Olyan, mint egy Penderecki-tétel: csöndesen mormog, duruzsol, aztán hirtelen kakofón csörömpölésbe kezd. Persze, ott van mögötte a 2001: Űrodüsszeia hosszú árnyéka, ahogy az év másik legjobb sci-fije, a Csillagok határán mögött is, de hát ez nem meglepő. Ma megint elveszettnek érezzük magunkat, idegenné váltunk a saját bolygónkon, és erről a kozmikus magányról idén James Gray készítette a legszebb filmet. (Kránicz Bence)
7. Dogman
Matteo Garrone, a Gomorra című film rendezője ezúttal nem egy mindent átszövő maffiahálóról készített filmet, hanem egy valós bűntényt filmesített meg, de egy pitiáner, külvárosi közegből. A kutyafodrász Marcello és az egész közösséget terrorizáló Simone kapcsolatáról szóló film kezdettől fogva magában foglalja a tragédia lehetőségét, mi pedig mégis kénytelenek vagyunk drukkolni Marcellónak, minden hibája ellenére (hiszen van neki elég sok). A végtelenül lehangoló hangulatot árasztó, szellemvárosi közegben forgatott filmben nem látunk nagykutya maffiózókat, hanem csupa kisszerű alakot (no meg persze kis és nagy kutyákat is!), de pontos képünk lehet nemcsak a kisstílű gengszterek viszonyrendszeréről, de a periférián élő olaszok mindennapjairól is, amiknek semmi köze a bennünk élő sztereotípiákhoz. (Inkei Bence)
6. Joker
A Velencei Filmfesztivál idei fődíját elnyerő Joker egy pillanat alatt a hatása alá gyűrt. Bár a képregényfilmek sosem izgattak különösen, Todd Phillips alkotásában azonnal beszippantott a rothadó Gotham City és beteg elméjű kitaszítottja. A Joker szép példája annak, mik a lehetséges következményei, ha a társadalom kiveti magából a (mentálisan) beteg embereket és az őket segíteni próbáló szociális intézményeket. A nyomasztó hangulatot még inkább fokozza Joaquin Phoenix időnként feltörő, hisztérikus nevetése és félelmetes, csont sovánnyá fogyott testével való játéka. A Taxisofőr hatását erősen magán hordozó filmben ráadásul Robert de Niro is feltűnik, még egy filmjét, A komédia királyát is megidézve, és bár alig van néhány jelenete, jó látni itt is. Persze a babérokat egyértelműen Phoenix aratja le, akinek zseniális alakítása, valamint a film egyszerre kegyetlen és lírai jelenetei Oscar-díjért kiáltanak. (Szántó Eszter)
5. Volt egyszer egy Hollywood
Nem tudom, lesz-e olyan valaha, hogy Quentin Tarantino aktuális alkotása kimaradjon egy ilyen éves toplistáról, mindenesetre 2019 még biztosan nem az az év. A Volt egyszer egy Hollywood ugyanis mindent hoz, amit Tarantinóban szeretünk, van egészen csodálatos hangulatfestés, ami örvényként rántja be a nézőt, van lassan növekvő feszültség, vannak feledhetetlen alakításokban kirajzolódó, fülledten érzéki karakterek, van humor, van derült égből erőszak és végül van szív, ami olyan forró szeretettel dobog Hollywoodért, hogy nem engedi, hogy bárki belepiszkítson az álomgyári idillbe. Bizarr, véres, azaz tipikusan tarantinós szerelmeslevél ez a hollywoodi aranykornak, de azért szerelmeslevél, amit bármennyiszer szívesen újraolvasnánk. (Bodnár Judit Lola)
4. A kedvenc
A rendszerint kegyetlenségig gúnyos, társadalom- és emberkritikus filmeket készítő görög rendező, Yorgos Lanthimos elővette az érzelmesebb énjét, hogy egy kosztümös-történelmi film gúnyájába bújtatva megrendezze az év legerősebb női drámáját. Olivia Colman, Rachel Weisz és Emma Stone ragyogó hármasa uralja A kedvencet, ami a felszínen az angol uralkodóház és parlament 18. század eleji hatalmi-politikai harcairól szól, valójában azonban ennek a három nőnek a lelke mélyére ás, és az ő bonyolult szexuális és érzelmi függőségeiket boncolgatja sokszor ironikusan, mégis mély empátiával. Múltat, jelent és sosem volt világokat lenyűgöző egyvelegben megidéző látvány és zene öleli körbe az emberi drámát, amiből leszűrhető a végső tanulság, hogy lényegében mindegy, hol és mikor élünk, a szeretet és fájdalom univerzális érzései elől nincs menekvés. (Bujdosó Bori)
3. Élősködők
A kétezertízes évek végének filmjéről a feminista párbeszéd előretörése és – ezzel szoros összefüggésben – a társadalmi egyenlőtlenségek megmutatása fog eszünkbe jutni. Az Élősködők valami hasonlóval szembesíti a nézőt, mint a Joker, csak a plázamozik közönsége helyett elsősorban felnőtt embereknek szól. Ennek megfelelően nagyobb is benne a tét, mint a didaktikus „szembesítés”: a film legsajátabb, formai eszközeivel, a térszervezéssel, kameramozgásokkal, a vágástechnikával mutatja meg, hogyan határozzák meg az osztálykülönbségek azokat a fejlett társadalmakat is, amelyek elhitték saját „fejlettségük” dajkameséjét. Ám éppen formaérzékenysége miatt Bong Joon-ho mesterművét nem csak társadalmi jelentése felől lehet nézni, hanem a dél-koreai filmre egyébként is jellemző műfajkeveredés izgalmas példájaként is. (Kránicz Bence)
2. Hidegháború
Az egyáltalán nem szokványos rendezői pályát befutó Pawel Pawlikowski évtizedeket töltött emigrációban, majd hazatérve találta meg az igazi hangját. Az Idához hasonlóan a Hidegháború is az ötvenes-hatvanas évek kommunista Lengyelországában játszódik, sokat merítve a kor művészfilmjeiből. Ebben viszont szülei se veled, se nélküled kapcsolata előtt tisztelegve teremtette meg a zeneszerző Wiktor és az énekesnő Zula figuráját, nagy szerepet juttatva a filmben a zenének is. A Hidegháború korrajzként is remek, és nagy hangsúlyt fektet a legújabb kori lengyel történelem egyik fő motívumára, az emigrációra is, de a lényeg mégiscsak egy szerencsétlen sorsú szerelem, melyben „a szerencsétlen történelmi helyzet miatt óriási téttel bír minden olyan ballépés, amit a szerelmesek elkövethetnek.” Bónuszként a két főszereplő, Tomasz Kot és Joanna Kulig nemzetközi karrierje is elindult ezzel a filmmel, mindkettő több külföldi produkcióban is dolgozott már azóta. (Inkei Bence)
1. Házassági történet
Noah Baumbach (The Meyerowitz Stories, A tintahal és a bálna, Frances Ha) egy házasság végét kapta el, mikor Nicole (Scarlett Johansson) rájön, hogy sosem lehetett igazán önmaga Charlie (Adam Driver) mellett, és csak a válás lehet megoldás. Esélytelen a békülés, és bár az egykor boldog pár kezdetben ügyvédek nélkül szeretne pontot tenni a kapcsolatuk végére, nem sokkal később a bíróságon tesznek meg mindent, hogy rossz fényben tüntessék fel a másikat. Ha valaki megiszik egy pohár bort a gyerek mellett, már alkoholista, ha pedig a pasi más városban képzeli el a jövőjét, könnyen lehet, hogy soha nem láthatja a fiát. A Házassági történet nyomasztó és nagyon valóságos. Nincs happy end sem, de legalább van némi reménysugár, hogy egy kemény harc után van élet a válás után, lehetséges rendezni a viszonyunkat az exünkkel, főleg a közös gyerek érdekében. Ehhez Scarlett Johansson és Adam Driver fantasztikus alakítása is kellett, hogy Johansson merjen csúnya lenni (magához képest mondjuk), ne legyen az a tökéletes nő, akit a Marvel-filmekben megszokhattunk tőle. Minden fájdalmuk és keserűségük átjön a képernyőről, nem akarunk igazságot se tenni, ki volt az igazi szemétláda a házasságuk vagy a szakításuk alatt, csak kívánjuk, hogy új életet kezdhessenek. (Jánossy Villő)
Kiemelt kép: Netflix
