Kultúra

Róma-külsőn mindenki bűnöző egy kicsit

Eddigi legnagyobb sikerével, a Gomorrával ellentétben Matteo Garrone új rendezése nem maffiafilm, de sokat elmond a bűnözés rendszeréről. A Cannes-ban rangos díjjal jutalmazott Dogman elsősorban mégis egy gyávasága ellenére is szerethető férfi portréja.

Matteo Garrone cannes-i versenyben bemutatott filmje arra a belénk ivódott feltételezésre épít, hogy aki a kutyákat szereti, rossz ember nem lehet. Nézőként egy ilyen hősnek könnyen megadjuk magunkat és azonosulunk vele, pedig Marcello, a Dogman – Kutyák királya főhőse nem kifejezetten rokonszenves ember. Kétszínű, gyáva, slemil figura, aki látszólag tisztességes boltot visz Róma külvárosában – egy kutyamegőrzőt és -kozmetikát –, valójában viszont dílerkedésből van pénze. Persze, a körülmények áldozata is, mert ezen a vidéken legalább egy kicsit mindenki bűnöző, de pont ezért nagyon nem mindegy, milyen mélyre süpped valaki a mocsárba.

A Dogman elsősorban Marcello portréja, akit egy nem túl gyakran foglalkoztatott olasz színész, Marcello Fonte játszik el megrendítően. Cannes-ban a legjobb férfi alakítás díját nyerte egy olyan karakter megformálásáért, aki, pont fordítva, mint Goethe Mefisztója, örökké jóra tör, de örökké rosszat művel, leginkább saját magával. Legjobb tudása szerint, szeretettel gondozza a kutyákat, és igyekszik jó apja lenni volt feleségétől született lányának. Egyik sem könnyű feladat, de legalább biztonságos, mert sem az állatok, sem a kislány nem keverik bajba. Marcello viszont a barátjának, egy Simone nevű aljas bűnözőnek (Edoardo Pesce) is folyton segít, noha első megjelenésétől kezdve teljesen egyértelmű, hogy Simone soha nem fog viszonozni egyetlen szívességet sem, ám amint lehet, kihasználja és bajba keveri Marcellót.

Garrone filmje egyszerű szerkezetre épül: Simone rendre felbukkan Marcello kutyamegőrzőjében, és követel tőle valamit. Hol egy kis kokaint, hol még többet, aztán azt, hogy segítsen neki egy betörésben, majd egy másikban, ezúttal a szomszédos ékszerboltba. Marcello húzza a száját, de végül mindenbe belemegy, és a történet fordulópontján komoly áldozatot is hoz Simonéért. Félelemből? Gyávaságból? Barátságból? Fonte úgy építi fel a főhős karakterét, hogy

egyszerre láthatjuk hiszékeny és optimista, szent őrültnek és végtelenül gyáva, pitiáner kisgengszternek is.

Taszító figura, mégis szorítunk érte, és reméljük, hogy jobbra fordul a sorsa, le tudja rázni magáról a pióca Simonét. Valójában viszont erősen sejtjük, hogy ebben a történetben Marcello nem számíthat happy endre.

Fotó: ADS Service Kft.

Garrone ezúttal nem dolgozza ki olyan aprólékosan a környékbeli boltosok, lumpenek és bűnözők ezer szálon összefonódó világát, mint eddigi főművében, a 2008-as Gomorrában, de így is világos, hogy ebben a közegben, aranyos kutyák ide vagy oda, csak lassan elsorvadni lehet. A törvény ereje mit sem ér: a film egyik legjobb jelenetében Marcello boltos ismerősei megelégelik Simone folyamatos erőszakoskodását, és azon tűnődnek, hogyan tegyék el láb alól. Van, akinek belefér a gyilkosság, másnak nem, de jobbat senki nem tud kitalálni. A döntő szót egyikük sem akarja kimondani, mert nem igazi bűnözőket látunk, hanem olyan embereket, akik tisztességesen próbálnák élni az életüket, ha lehetséges volna.

Azért fokozatosan így is összeáll, hogyan épül fel a külvárosi kisgengszterek hálózata, és mennyire törékeny abban Marcello pozíciója. A legtöbb olasz maffiafilmhez hasonlóan a Dogman egyik tanulsága is az, hogy a rendszer természetéből adódóan lehetetlen sértetlenül ellavírozni ebben a világban, mert itt

a túlélés feltétele az élősködés: amint elfogynak a lenyúlható, megverhető, kirabolható kívülállók, a bűnözők egymás ellen fordulnak.

Ez az a tudás, amit Simone magától értetődően használ, Marcello viszont csak nem akarja megérteni.

Fotó: ADS Service Kft.

Garrone szívesen vesz tágas és nyugodt totálképeket, hogy megszemlélje a sertepertélő környékbeliek mindennapjait, máskor pedig a szereplők arcába mászva, ideges kézikamerás felvételekkel követi, ahogy előtör belőlük a rosszabbik énjük – ami elég gyakran megtörténik. Változatosan használja a sötéteket: egészen más a kutyamegőrző félhomálya és az esti focimeccs reflektorfényes, párás sötétsége, de mindkettő beburkolja a karaktereket, képileg is érzékeltetve a tisztesség és a gengsztervilág között mozgó figurák homályos helyzetét. Ez a kettősség a központi helyszínt jelentő boltsoron is érezhető, az ugyanis a folyópart és az épített városrész, vagy ha úgy tetszik, a vadon és a civilizáció határán, ezen a különös, szinte színpadias senkiföldjén található.

Noha a Dogmant az olasz maffiafilmek kedvelőinek is érdemes megnéznie, Matteo Garrone filmje elsősorban karaktertanulmány egy elkerülhetetlenül egyre mélyebbre és mélyebbre jutó páriáról. Marcello Fonte alakításában a főhősnek ott a helye a gengszterfilmek emlékezetes vesztesei között, A keresztapa Fredo Corleonéja, az Eddie Coyle barátai címszereplője vagy a Szonatina Murakavája mellett.

Dogman (2018), 102 perc, 8/10

Kiemelt kép: ADS Service Kft.

Ajánlott videó

Olvasói sztorik