Kultúra

Egytonnás kincset vetett partra a víz: fehér gyantát

Ilyennel vonják be a híres hegedűművészek vonószőreit, hogy a hangszer tisztán zengjen. Norvég ma a Matiné, csodaszép mondatokkal.
Korábban a témában:

MINDAZ, AMIT A VÍZ PARTRA VET EGY SZIGETEN, azé lesz, aki megtalálja, és a szigetlakók sok mindent találnak. Van itt parafadugó és hordó és kender és uszadékfa és gömbbója – zöld és barna üveggömbök, amelyek nem engedik elsüllyedni a halászhálót –, s miután a vihar elült, az öreg Martin Barrøy átvizsgálja a hínárkupacokat, és félretesz mindent, ami használható. Aztán leül a csónakházban, és kijavítja a hálókat, szinte újnak tűnnek. Van itt fajáték Ingridnek, halasládák és evezőlapátok, de találtak már szigonyt, orrtőkecsörlőt, merőedényt, facölöpöt, deszkákat és hajóroncsokat is. Egy téli éjszakán egy egész kormányosfülkét vetett partra a tenger. A szigetlakók a ló segítségével húzták ki a vízből, aztán átvontatták a déli oldalra, hogy Ingrid a kapitány forgószékében ülve forgathassa a réz- és mahagónifa kormánykereket, miközben a mezőket nézi és a szigetet felszabdaló kőkerítéseket, melyek hullámszerűen követik a terep változásait.

Mi az a Matiné?

Vasárnap délelőttönként egy-egy regényből mutatunk részletet, jobbára kortárstól, remek szövegeket, történeteket. Ha tetszik, az oldal alján ott a kötet szerzője, címe, kiadója, irány a könyvesbolt vagy a könyvtár. Hogy most nem is vasárnap van? Sebaj. Ünnepkor, év végi pihi alatt naponta jár olvasnivaló.

A Matiné eddigi termését itt találni.

A szigeten nyolc kerítés van.

A kerítések abból a kőből épültek, ami úgy bukkan elő a talajból, ahogy a gömbbóják a vízből, csakhogy sokkal lassabban, sok tél eltelik, míg a kövek előbújnak, és a szigetlakók kiássák őket tavasszal, hogy megerősítsék a kerítéseket, melyek kilenc részre, vagy, ahogy a szigetlakók mondják, kilenc kertre osztják a területet. A Déli Kert áll a legszélén, kiszolgáltatva a tengernek, mely kegyetlenül meg is tépázza olykor. Aztán a Kebelkert következik, az elnevezés eredetére már senki nem emlékszik, de talán a zöld szénaboglyákról és a kúp alakú, női mellre emlékeztető füves sziklákról kapta a nevét, amelyeket a birkák szép kerekre legelnek, amikor vége a szénabetakarításnak. Aztán a Sziklakert következik, itt több a szikla, mint másutt, utána a Rózsakert, ahol a fű vöröses, akár a berkenyefa éretlen gyümölcse. Az Istállókert az épületek körül terül el, az Édenkert pedig a sziget legtermékenyebb területe, annak ellenére, hogy az északi oldalon fekszik, itt vannak a krumpliföldek is. Aztán a Ragyás Kert, az Északi Kert és a Kolduskert következik, melyek mindegyike kiérdemelte a nevét, kivéve a Kolduskertet, mely mind közül a legzöldebb, és úgy öleli körbe a csónakházat és a mólót, akár egy puha, zöld kesztyű.

De a tenger legtöbbször csak hulladékot vet a partra.

A szigetlakók bűzlő, felfúvódott, döglött barna delfineket, alkákat és kormoránokat találnak, amikor belegázolnak a rothadó hínárba, de itt van egy fél pár cipő, egy kalap, egy gyászszalag és egy mankó is, idegen életek darabkái, a bőség és feslettség, a veszteség és balszerencse tanúbizonyságai, olyan emberek sorsa, akikről a helyiek sosem hallottak, és akiket soha nem fognak megismerni. Olykor olyasmit is találnak, amit nem lehet megfejteni, egy kabátot, melynek a zsebe tele van újságokkal és angol dohánnyal, egy gyászkoszorút, mely a tengersír felett lebeg, egy korhadt zászlórúdról lelógó francia zászlót, vagy egy nyálkás ládát, mely egy egzotikus nő legintimebb holmiját rejti.

Nagy ritkán a víz palackpostát vet a partra, vágy és bizakodás keveredik az üzenetben, amelyet nem annak szántak, aki végül megtalálta, s amely, ha eljutott volna az eredeti címzetthez, arra készteti öt, hogy véres könnyeket sírjon és eget-földet megmozgasson. Most azonban a közönyös szigetlakók kibontják a palackot, kiveszik és elolvassák a levelet, már ha értik a nyelvet, amelyen íródott; ezek a levelek fura, homályos gondolatokat ébresztenek bennük – a palackposta a hiány, a remény és a meg nem élt életek közvetítője –, aztán az írásokat elteszik a nem hasznosítható, de el sem dobható tárgyaknak fenntartott ládába, a palackokat pedig kifőzik és megtöltik ribizliszörppel, vagy egyszerűen csak felteszik az istálló ablakpárkányára önnön ürességük egyfajta jeleként, s a nap zöld fénnyel átvilágítja őket, mielőtt utolsó sugarait ráveti a padlón szétszóródott száraz szalmára.

Egy őszi reggelen Hans Barrøy egy teljes fát talál, amit a vihar kitépett, és a sziget déli földnyelvén partra sodort. A fa gigantikus. Hans Barrøy nem hisz a szemének.

A szél lassan lecsillapodik, a hullámok elülnek, és a fa úgy fekszik a parton, akár egy történelem előtti szörny csontváza, akár egy lecsupaszított bálnaváz, a gyökérzete és az ágai épek, csak a kérge és a tűlevelei hiányoznak, a tenger lemarta róla, itt van egy egész tonna fehér gyanta, ami világszerte oly értékes, hiszen ezzel vonják be a híres hegedűművészek vonószőreit, hogy a hangszer tisztán zengjen. A fa orosz vörösfenyő, az évszázadok növesztették ily hatalmassá a Krasznojarszktól délre fekvő vadonban, a Jenyiszej partján, ahol a tajgát végigsöprő szelek úgy megtépázták, akár a fésű a zsíros hajkoronát, míg aztán egy tavaszi áradás jégfogai kimarták és beledöntötték a folyóba, amely három-négyezer kilométert sodorta északra, a Kara-tengerig, ott átengedte a sós áramlatoknak, melyek felvitték az északi jéghatárig, majd nyugat felé fordulva végiglebegett Novaja Zemlja és a Spitzbergák mellett, elhaladt Grönland és Izland partjai alatt, ahol a melegebb áramlatok kiragadták a hideg karmaiból, s visszavitték északnyugat felé; a fél földet megkerülő hosszú utazást egy vagy két évtized alatt tette meg, mígnem egy utolsó vihar partra dobta egy norvég szigeten, hogy az októberi derengésben itt találjon rá Hans Barrøy, aki most csak áll és elakadt lélegzettel csodálja.

Ezen a környéken még sosem láttak ekkora fát.

Hans hazarohan, és lerendeli a partra az egész családot.

Elkezdik feldarabolni a zsákmányt, lenyesik, majd az istálló északi fala mentén sorba rakják a szétfűrészelt gyökereket és ágakat, ebből tűzifa lesz, majd nekiesnek a fatörzsnek, hasábonként haladnak. De aztán egyszer csak egy kemény római oszlop fekszik előttük, jó tizenhárom méteres, amit még lóval, emelőcsigával és öt ember együttes erejével sem sikerül felvontatni a tanyára. Kötelekkel rögzítik tehát a faoszlopot, hazamennek, és alszanak egyet a dologra, elcsigázva, kimerülten és elégedetten. A következő dagálykor sikerül néhány méterrel odébb vontatniuk, de a fatörzs, akár egy kidőlt márványoszlop, végül ott marad a parton.

Hans és Martin két további darabot farag le a róla, egy teljes napjuk rámegy a munkára, és azzal szembesülnek, hogy amint közelednek a fabélhez, a gyantával teli fageszt egyre vörösebbé válik, kemény, akár az üveg, s mégis szétporlik a fejsze éle alatt. Megkaparják, ujjaik között elmorzsolgatják az anyagot, amely csodás illatot áraszt, s kénytelenek belátni, hogy oktalanság volna ezt a nagyszerű példányt azért felhasogatni, hogy elégessék a kályhában. A fa önmagában álló szerves egységet képez, amit meg kell őrizni, majd aztán egyszer kitalálják, hogyan használhatnák fel, egy nap majd kiderül, talán el is lehetne adni, bizonyára egy vagyont ér.

A fatörzset egy végső erőfeszítéssel felgördítik három alátétgerendára, hogy ne a fűben heverjen, mindkét oldalán levernek négy-négy cölöpöt, és vasszögekkel a cölöpökhöz rögzítik. És az oszlop ma, száz évvel később is ott hever, hatalmas fehér henger a vízparton. Úgy néz ki, mintha ottfelejtették volna, mintha hajdanán fontos, talán egyenesen nélkülözhetetlen rendeltetése lett volna.

*

EGY SZIGETET NEM LEHET ELHAGYNI. Minden sziget dióhéjba zárt világegyetem, ahol a csillagok a fűben szenderegnek a hó alatt. Olykor-olykor valaki mégis megpróbálja. Az egyik ilyen napon könnyű keleti szél fúj. Hans Barrøy felvonja az árbócot, a viharvert hosszvitorlát, sima útjuk van a Kereskedelmi Állomásig. Az egész család vele tart, kivéve az öreg Martint, aki nem hisz az út sikerében.

Most fognak megválni Barbrótól. Barbro huszonhárom éves, ideje elszegődnie cselédnek, és találtak számára egy helyet.

Miután kikötöttek a Kereskedelmi Állomás alatti mólónál, Ingrid és Barbro kézen fogva elindulnak a szatócsbolt és a falu felé, ahol a fák az égig érnek, a házak le vannak festve, és olyan sűrűn épültek egymás mellé, hogy kabát nélkül is át lehet szaladni egyikből a másikba.

Barbro csakis Ingrid kezét hajlandó megfogni, mert tudja, mi vár rá. Megáll a szatócsbolt előtt, kíváncsi tekintetek kísérik őket, a szigetlakókat ritkán látni errefelé. Ingrid felvette a kék ruháját és a gallérján és ujján zöld jégkristályokkal díszített szürke, kötött kardigánját. Barbro sárga ruhát és egy kicsit rövid gyapjúkabátot visel, azt mondja, kér egy kis kandiscukrot.

Hans utoléri őket, és beleegyezik, hogy vegyenek kandiscukrot. De amikor kijönnek a szatócsboltból, Barbro megmakacsolja magát, nem akar felmenni a tanyára, melynek asszonya, Gretha Sabina Tommesen azt ígérte, hogy alkalmazza őt cselédnek, bár csak szállás és ellátás fejében. Hans és Maria tovább cibálják Barbrót az úton, mögöttük ott baktat Ingrid, aki lopva oda-odapillant a gyerekcsapatra, amely tisztes távolságból követi őket. Némelyiküket már látta a templomban vagy a Kereskedelmi Állomáson, kettőjüknek a nevét is tudja, négy ismerős arcot lát, de egyik gyerek sem mosolyog rá, úgyhogy nem sokáig bámészkodik, a többiek után szalad a kerttel körülvett fehér házhoz, melynek nehéz, sötét faburkolatú ajtaja kinyílik, és beengedi őket egy másik világba.

Csakhogy itt Gretha Sabina Tommesennek sikerül egymás után háromszor is félkegyelműnek nevezni Barbrót, miközben megmutatja nekik a szobát, melyen a két cselédnek meg kell osztozni, a másik lány is a szigetekről való, de sokkal fiatalabb, mint Barbro. A ház asszonya elmagyarázza, hogy a félkegyelmű feladatai közé tartozik, hogy, akárcsak a többi nő a házból, ő is lemenjen segíteni a Kereskedelmi Állomásra, amikor megjönnek a heringszállító hajók, ez olykor még az éjszaka közepén is előfordulhat.

– Tud halat belezni?

– Persze – feleli Maria. – És tud főzni, kártolni, szőni és harisnyát kötni.

– Tiszta?

– Maga is láthatja.

– Érted, amit mondok, Barbro? – kiabál a ház asszonya Barbróra, aki bólint, és a mennyezeti kristálycsillárt bámulja, olyan, akár a csillagos égbolt, egészen elnyeli az embert, addig bámulja, amíg a nyaka elgémberedik. Aztán amikor Gretha Sabina Tommesen elmagyarázza Mariának, hogy a sógornője nem számíthat más ruhára, mint amit magával hozott, Hans a húgára pillant, aki még mindig az új naprendszert bámulja, és döntésre jut: kézen fogja Barbrót, felragadja a kis bőröndöt, és kilép az ajtón, lesietnek a szatócsboltig, ott várják be Mariát és Ingridet. Itt férj és feleség összenéznek. A férj a bolt bejárata felé bök a fejével. A feleség rábólint. Bemennek, cukrot és kávét vásárolnak, két csomag négyhüvelykes szöget, egy vödör kátrányt, szágólisztet, fahéjat, egy hordó durva sót, végül rendelnek három zsák rozslisztet, amit majd négy nap múlva lehet átvenni, aztán távoznak, leviszik az árut a hajóhoz, beszállnak, és hazaindulnak.

Jó széllel vitorláznak hazafelé.

Hans képtelen a húgára nézni. Átül a kormányrúd túloldalára, hogy kettőjük között ott legyen az árbóc. Így viszont nem kerülheti el Maria pillantását, a felesége huszonhét éves, erős asszony, aki egy szomszédos szigetről származik, kijárta a háztartástan-iskolát is, és bárhol elhelyezkedhetett volna, végül mégis itt, Barrøyán kötött ki őmellette, Hans Barrøy mellett, aki harmincöt éves férfi létére ide rejtőzött el a húga és a bosszantó szégyenérzet elől, ez ugyanannak az éremnek a két oldala, a szégyen és a búvóhely, ahol azonban ki van téve Maria tekintetének, amely mindaddig nem enyhül meg, míg ő, Hans be nem ismeri, hogy ostobán viselkedett. Végül egy biccentés is megteszi. Azután Maria a hullámok felé fordul, és ajkára kiül az idegesítő mosoly, amitől még leggyőzhetetlenebbnek tűnik.

Az öreg Martin a parton állva, hahotázva fogadja őket.

– Hát nem megmondtam?!

Az öreg begázol a vízbe, kiemeli a bőröndöt, majd a lányával együtt elindulnak felfelé a házhoz, Ingrid ott szalad mellettük, és addig mesél a faluról, míg hangját el nem nyomja a sirályok vijjogása. Maria és Hans a mólónál állnak, azon tűnődnek, hogy érdemes-e lehozni a talicskát, vagy anélkül is fel tudják cipelni az árut.

– Ejsze elbírjuk kézben is, nem igaz?

Maria megy elöl. Hans leteszi a csomagokat, megsimítja a felesége csípőjét, és lerántja az asszonyt a magas fűbe, ahol még Isten se látja vagy hallja őket, az asszony fojtottan sikongat, a férjét becézgeti, míg végül újra megjelenik arcán az a mosoly, amivel nemrégiben a hullámokat nézte, a férjének sikerült újra mosolyt varázsolni az ajkaira. Végül megpihennek, a földön heverve bámulják az eget, miközben Mariának eszébe jut egy történet, gyerekkorában odahaza Buøy szigetén egyszer összeomlott az egyik istállóépület, olyan sok hó hullott a tetejére. Hans csak hallgatja, és azon tűnődik, vajon hova akar kilyukadni, mindig ez a kérdés: Maria hogy érti ezt, mit akar valójában? Mígnem egyszer csak megáll mellettük Ingrid, és megkérdezi, hogy hova tűntek, Barbro tudni szeretné, hogy mit főzzön vacsorára, heringet, tőkehalat, vagy esetleg azt a laposhalat, amit az apja tegnap fogott ki.

– Jó lesz a laposhal – mondja Hans, és feltápászkodik, mégis elmegy a talicskáért, belepakolja a megvásárolt holmit, a tetejére ráülteti Ingridet, és feltolja a domboldalon. Maria nem mozdul a fűből. Maria a filozófus itt, ő más szemszögből nézi a dolgokat, mert egy másik szigetről származik, és van mivel összehasonlítania a helyi viszonyokat, ez tapasztalatnak, akár bölcsességnek is nevezhető, ugyanakkor lehet egyfajta tudathasadás is, attól függ, hogy mennyire különböznek egymástól ezek a szigetek és szemszögek.

Roy Jacobsen: A láthatatlanok

Scolar, 2018

Kiemelt kép: Walter Bibikov / Hemis.fr / AFP

Ajánlott videó mutasd mind

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, a 24.hu Facebook-oldalán teheted meg. Ha bővebben olvasnál az okokról, itt találsz válaszokat.

A cikkhez ide kattintva szólhatsz hozzá.
Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.