Most, hogy a klímakatasztrófa lassan elkerülhetetlennek tűnik, itt az ideje elgondolkodnunk azon, hogy milyen világ is lesz az, ami a mostani elpusztulása után jön. Szerencsénkre mindehhez van több tucatnyi sorvezetőnk a garmadával készült disztópia-történetek formájában – mert az Apokalipszis és ami utána marad, már hosszú-hosszú ideje izgatja az embereket, így a szerzőket is. Sivatagos nihil lesz, ahol a benzinért és a vízért folyik majd a harc, mint a Mad Maxben? Technokrata totaliter diktatúra lesz, mint a vonatkozó sci-fik mutatják? Zombikkal harcol majd a maroknyi megmaradt ember, mint könyvek és filmek tucatjai vélik? Visszatérünk valamiféle ősközösségi jellegű életmódhoz, mint, mondjuk, a Felhőatlasz vonatkozó fejezete meséli? A See, az Apple TV debütáló sorozata ez utóbbi alternatívában gondolkodik, de még mielőtt ennek mibenlétén elmerengenénk, vegyünk észre egy fontos kitételt, ami mindegyik kimenetnél megegyezik: az emberiség, bár tetemes áldozatok árán, mennyiségben megcsappanva bár, de túléli az úgynevezett világvégét.
Egyrészt azért van ez így, mert máskülönben, ugye, nem nagyon lenne mit mesélni: lám csak, a Föld felszínéről teljesen eltűnt az ember, a növények szétfeszítik az aszfaltot és denevérek rejtőznek az egykori parkolóházakban, kész, köszönjük, esetleg indulhat egy új evolúció. Másrészt viszont ezen történetek szerzői sem képesek levetkőzni eredendő humanizmusukat, a hitet, hogy így vagy úgy, de valahogy megoldjuk, mi, emberek, valami megoldást találunk, hisz a jég hátán is megélünk, és különben is, mi vagyunk az állatvilág csúcsa, vagy, ha úgy jobban tetszik, a teremtés koronái, akik örökül kaptuk ezt a földet – hát hogyan pusztulhatnánk ki? Ha ez a világ ez monstre mém lenne, szinte látom, ahogy a klímaváltozás azt mondja erre: fogd meg a söröm – de persze, nem tudhatunk semmit biztosan, viszont gondolkodni a témán mindenképpen érdemes.
A See is ezt teszi végső soron, ha lehántjuk róla a felsőbb rétegeket törzsi hangulattal, misztikummal, erdőlakó harcos természeti néppel, medveprémmel: felteszi a kérdést, hogy hogyan élnénk túl, ha a világunk teljesen és – legalábbis látszólag – végérvényesen megszűnt abban a formájában létezni, ahogy most ismerjük. Elfelejtenénk, majd megtagadnánk a múltat, mert úgy könnyebb elviselni a jelent? Mítoszokat, istent, vallást teremtenénk, mely magyarázza a világot, megint csak azért, mert így könnyebb elviselni a jelent? Ebben a történetben a válasz igen. A See világában ugyanis a világvége egy globális vírus formájában jelentkezik, mely csaknem teljesen elpusztítja a Föld lakosságát, a mai népességnek egy ezreléke sem marad meg, és az a kétmillió ember, aki mégis életben maradt, megvakult, éspedig úgy, hogy utódaik is vakon születnek.
Így van ezzel főhősünk, a legkirályabb karakternevek versenyének dobogós helyezettje, Baba Voss és népe is, akik mindezzel együtt egészen ügyesen megtanultak adaptálódni a helyzethez, civilizáltan élnek, letelepedve, falvakban, a falu jól védhető helyen és komoly épített védelemmel ellátva, felszerelve. Megvannak a módszerek a látás hiányának pótlására, sőt, ami azt illeti, a látás képességét mítosznak tartják, ami rosszabb, mint a dajkamesék, minthogy a képesség emlegetése is eretnekségnek számít, akiről pedig úgy tartják, hogy lát, azt boszorkánynak bélyegzik és megégetik. Igen ám, de egy eseménydús napon Baba Voss népét támadás éri – miközben Baba Voss neje éppen ikreket szül odahaza, amely ikerpárnak ugyan nem Baba Voss az apja, de akik az események mozgatórugói már ekkor is, pedig még alig sírtak fel, később pedig egyre inkább azzá válnak. Ennek oka, hogy a két gyerek látóként születik, ami önmagában is nagy dolog, az pedig, hogy biológiai apjuktól fegyverként is értelmezhető örökséget kaptak, tovább bonyolítja a helyzetet. A szülők mindent megtesznek a gyerekek biztonságáért, de távoli és belső ellenségek egyaránt nehezítik a dolgukat, nem beszélve arról, hogy a két gyerek előbb-utóbb felnő, és elkezd majd kérdéseket feltenni.
A See nem kapkodja el a történet kulcseseményeinek leleplezését, és azzal együtt is fontolva halad, hogy vontatottsággal már csak a sűrűn előforduló csatajelenetek miatt sem lehet nevezni. Ám e speciális világ szabályainak felfestése fokozatosan történik, és ez jó is így, hiszen a sorozat egyik tagadhatatlan erőssége maga az alaphelyzet: rengeteg lehetőséget rejt egy látás nélkül működő civilizáció működésének kitalálása, és ha ez elég jól sikerül, az elszórakoztatja a nézőt jó ideig akkor is, ha nem is történik közben olyan sok minden. Fejtegetni, hogy hogyan közlekednek, vadásznak, tájékozódnak, harcolnak, védik meg magukat, önmagában is érdekes, és a sorozat, ha nem is hibátlanul, de egészen jól szerepel ezen a fronton. Nem mondom, vannak kérdéses elemek, nem mindenről értjük, miért működik így vagy úgy, és egyelőre csak remélni tudjuk, hogy ezekre a kérdésekre idővel választ ad a sorozat – idővel alatt értve, hogy az első évad kilenc részének ideje alatt, mert most, a hatodik epizódnál azért még vannak bizonytalan pontok és támadható ötletek.
A történet hasonlóan lassan fokozódik fel, bár arra nem panaszkodhatunk, hogy nem telne az idő: Baba Voss gyerekei alig két epizód alatt eljutnak a csecsemőkortól a nagykorúság határáig, ahogy pedig ez megtörténik, az események is felgyorsulnak, ami a See esetében kettős folyamat: a múltról is derülnek ki dolgok, és a jövő lehetőségei is gyorsan alakulnak. Az ötletgazda Steven Knightnak van valami becsípődése a misztikus és sötét világok és történetek iránt, most sem hazudtolja meg magát, és a világépítés sikeres. A See rejtélyekkel és veszélyekkel teli, akár a konkrét eseményeket, akár az atmoszférát nézzük, a felfestett világ egyszerre sejteti a Mad Max steampunk hangulatát és a klasszikus telepes-nomád történetek barbár, babonás jellegét, és ez a mix egészen jól működik együtt. A történet kifutása egyelőre igényel némi türelmet, a hangulat ugyanakkor simán kárpótol ezért, amiben a fenséges látványnak is komoly szerepe van. Nem túl finom szúrásként a jelenre nézve mindenütt ott vannak a műanyagpalackok, a letűnt civilizáció – ami konkrétan a mi mostani életünk – elpusztíthatatlan szimbólumai, és emberi vívmányokat ünnepelnek és félnek, mint isteni adományt vagy fegyvert.
Jason Momoa üzembiztosan hozza azt a karakterszerepet, amit jó ideig aligha vetkőzhet le még, legalábbis amíg ekkora és ilyen remekül áll neki a hosszú haj meg az ősemberjelmez. Bár főszereplő, karaktere titkokkal terhelt, és ezeket a titkokat őrzi is a történet, sejthetően egy komolyabb fordulat vagy leleplezés kedvéért, így drukkolni tudunk ugyan neki, de a mélységeit rejti, amitől kissé kétdimenziós marad – és még így is ő a legartikuláltabb szereplő a történetben. A földöntúli nyavalygással kormányzó és maszturbálással imádkozó királynő bizarr figurája Sylvia Hoeks tolmácsolásában egyelőre inkább vicces, mint félnivaló, és a felcseperedő látó gyerekek is inkább irritáló tiniként viselkednek, mintsem a jövő várományosaiként – mondjuk ez a korosztályuktól érthető. Nagy hiánya van a történetnek némi humorból, mindenki folyamatosan véresen komoly, fennkölt és áhítatos – mindazonáltal ez stíluseszköz, értjük, persze. Hibák tehát akadnak, ám ezek megbocsáthatók, hisz a történet ember és jövőképe olyan gondolatébresztő, az üzenet pedig annyira humanista, hogy mindenképpen megérdemli a figyelmet és a továbbgondolást.
See, egyelőre hat darab ötvenperces résszel, de sorban jönnek a következők, Apple TV+. 24.hu: 7/10
Kiemelt kép: Apple TV+
