Fantázia és minőség
Lehetne a Harry Potterben bármennyi erős gondolat és feledhetetlen kaland, ha hiányozna a legfontosabb, hogy tudniillik legyen tisztességesen megírva. J. K. Rowling viszont nem csupán tisztességesen tud írni, hanem egészen kiválóan. Először is: a varázsvilág, amit megteremtett, határtalan képzeletről tesz tanúbizonyságot. A végtelen változatosságot mutató varázslények háromfejű kutyától házimanókon át szárnyas csontvázlovakig, amelyeket csak azok látnak, akik már láttak halált, a mágia működése kicsiben – főzés! – és nagyban, a kviddics, a terek, tárgyak és ruhák, a kreativitás mellett komoly alapműveltséget is eláruló varázsigék, a beszélő nevek, és persze maguk a karakterek – Rowling fantáziájának nincsen korlátja.
Aztán a fantázia mellett ott van az az aprólékos átgondoltság, ami a történetben visszaköszön: az író teleszórta a szöveget apró részletekkel, melyek mellékesnek tűnnek, majd kulcsfontosságú sejtetésnek bizonyulnak, esetleg nem is csak egy köteten belül, hanem az egész történeten átívelve. Ez az előre gondolkodás sokat tett azért is, hogy a Harry Potter műfaji regényként is kiemelkedő legyen, magyarán, hogy hibátlanul működjön a rejtély, hogy a titok titok is maradjon, de jelenlétével birizgálja az olvasó fantáziáját, és ennek megfelelő erővel üssön, amikor kiderül az igazság. Az pedig már igazán csak „apróság, de jól esik”, hogy mindeközben a Harry Potter-könyveket egyszerűen jó élmény olvasni, humoros, gördülékeny, kellően feszes, magával ragadó olvasmány, amit mi sem bizonyít jobban, mint hogy csak az utóbbi hetekben háromszor maradtam fenn különböző tömegközlekedési eszközökön, mivel épp újraolvasom a sagát.
Politikai-társadalomkritikai gyorstalpaló kicsiknek és nagyoknak
Akárhogy is, a Harry Potter-láz sosem tudott volna akkorára nőni, ha ez a hét kötet nem értelmezi újra a gyerekkönyv vagy az ifjúsági irodalom fogalmát, magyarán ha nem bizonyítja be, hogy a gyerekkönyveknek nem kell bugyutának lenniük. Rowling könyveinek egyik legnagyobb vívmánya, hogy fontos társadalomkritikai és politikai gondolatokat tudott didaktikusság és erőlködés nélkül elmondani az olvasóinak úgy, hogy azt meg is értsék, legyenek bár nyolc vagy tizennyolc évesek. Harry és barátainak történetében helyet kapott az etikátlan bulvármédia kritikája, a bürokrácia burjánzásra és embertelenségre hajlamos, nem ritkán nevetséges volta, de olyan lánctalpas témák is, mint a rabszolgatartás – emlékezzünk a házimanókra! És ezek csak a mellékszálak, amelyek mellett a fő történetszál nem szól másról, mint egy megszállott, gonosz kígyó-Hitler és a gyilkos rasszizmus elleni harcról.
Együtt nőttünk fel
A sokat emlegetett tény, hogy Rowling regényei együtt nőttek fel első olvasóikkal, nem csak a kétségkívül erős nosztalgiafaktor miatt fontos: irodalmi értéke is van. A saga, ahogy halad előre, úgy lett fokozatosan gazdagabb tartalmilag, úgy gazdagodott nyelvileg is, ez pedig legjobban akkor érzékelhető, ha az ember nyelvgyakorlás céljából angol eredetiben olvassa a köteteket. Az első regény még közepesebb angoltudással is érthető és élvezhető, és olyan finoman mozdul a szofisztikáltabb nyelvhasználat felé, hogy a nem anyanyelvi olvasó észre sem veszi, hogy a hetedik kötetre mennyivel fejlettebb angol szöveget is képes felfogni. Ezzel a folyamattal párhuzamosan a történet tónusai is változtak, velük pedig a műfaj is: az első néhány kötet még egyértelműen gyerekkönyv és kalandregény, aztán a negyedik kötet végére fordul át ifjúsági irodalomba és rémregénybe, onnantól kezdve pedig egyre egyértelműbben mozdul a felnőttirodalom és a horrorzsáner felé. Ezek a váltások a filmekben is érezhetők, ha például egymás mellett nézzük az első és az utolsó filmet, szinte ordít a különbség, nagyjából Dickenstől Stephen Kingig húzódik a hangulati skála. Mindez üzletileg is igen kifizetődőnek bizonyult, a Harry Potter elsöprő anyagi sikerének egy jó részét az okozta, hogy nem csak gyerekek lettek rajongók.
A gonosz arcai
Rowling ügyesen építette fel a karaktereit is, és ez nem csak a pozitív hősökre igaz: nála a gonoszság annyiféle megnyilvánulását látjuk, negatív karakterei olyan sokrétűek, amilyen ritkán látunk úgy általában is, nemhogy ifjúsági irodalomban. Voldemort sem pusztán gonosz és kész, gonoszságának felfejtett és megmagyarázott okai vannak, értjük motivációit és azt, hogy hol tekeredik ki a logikája, és milyen félelmek hajtják. És bár hivatalosan a Voldemort elleni harcról szól az egész saga, alighanem sokan egyetértünk abban, hogy nem feltétlenül ő a leggonoszabb szereplő: Dolores Umbridge-től a hideg verejték ütközik ki bárkin, olyan öncélúan, megátalkodottan ördögi, és mindezt talpig rózsaszínben, kiscicás dekorációk között – ő gyakorlatilag Ted Bundy roxfortos, rendpárti verziója. A Malfoy-família a sznob nácizmus, Bellatrix Lestrange a szótári őrület színeit adják Rowling gonoszság-tablójába, Dursley-ék az embertelen kispolgáriságét, de az emberi gyarlóságok rejtettebb régiói is fényt kapnak, az önfényező, de tökéletesen tehetségtelen Gilderoy Lockharttal Rowling gyakorlatilag a varázsvilág influenszerét alkotta meg, és a sznobéria is megkapta a maga fricskáját Lumpsluck professzor személyében.
A tökéletlenség oké, sőt
Harry Potter világa sok irányból teszi magát varázslatossá, de az egyik legjobb az egészben, hogy a karakterek életszerűsége abból is fakad, hogy egyikük sem feddhetetlen: a jók is hibáznak, és a rosszak rosszasága sem makulátlan. Kezdve mindjárt a főszereplővel: bármennyire szeretjük, látnunk kell, hogy Harry bátorságnak hiszi a vakmerőséget, magasról tesz a szabályokra akkor is, ha azok a tulajdon életét hivatottak védeni, rendszeresen hallgat el fontos dolgokat a segítői elől, és ahogy elkezd kamaszodni, még szúrós méregzsák is lesz. Ugyanígy Ron az irigységével és állítólagos bizonyítási vágyával együtt sem erőlteti túl magát, hogy bármit is elérjen, amellett olyan szinten fogalmatlan tud lenni, mint senki más ebben a regényfolyamban, Hermione meg olyan kényszeres, hogy azzal jó lenne orvoshoz fordulni. Harry imádott apja minden jel szerint egy arrogáns, pofátlan seggfej volt minden jótette ellenére is, Pitont pedig akárhogy kiáltja ki a könyv a hűség élő példájának és igazi hősnek, a hétköznapok szintjén egy igazságtalan, rosszindulatú bully, akit ma simán feljelentenének zaklatásért – és a sort még folytathatnánk. Rowling nem egyetlen színnel festette meg hőseit, és ez jót tesz az irodalmi értéknek is, meg a könyvek üzenetének is. A Roxfort maga szintén nem tökéletes, a diákok úgy tudnak kiszökdösni, ahogy nem szégyellik, és az oktatásnak is vannak hiányosságai a dögunalmas történelemóráktól a hanyagságig, amit a sötét varázslatok kivédésének oktatásában tanúsítanak.
Collection Christophel / Warner Bros / 1492 Pictures / AFP
A furcsaság dicsérete
Az előző pont kiegészítése is lehetne, ám van olyan fontos a regényfolyamban, hogy külön is kiemeljük: Harry Potter világában nem az az érték, ha belesimulunk a szürke normalitásba, épp ellenkezőleg. Minél excentrikusabb egy szereplő, annál jobban szeretjük, lásd a rikító ruhákban járó, és gondolkodásában is meglehetősen szabadelvű Dumbledore-t, vagy az elvarázsolt csodabogár Luna Lovegoodot. A varázsvilágban a másság erény emberben, állatban és egyéb varázslényekben egyaránt, és a sokféleség ünnepelendő. Ugyanakkor Rowling tudja azt is, hogy nem könnyű azoknak az élete, akik különbözni mernek, a varázstalan családokba született varázslógyerekeknek hasonló élmény elfogadtatni képességeiket, mint a mi világunk coming outja, és a varászvilágban is sokféle reakcióra számíthatnak: Hermione mugli szülei például jól fogadják a dolgot, Dursley-ék viszont aberrációnak látják Harry képességeit. Ennek fényében érdekes elgondolkodni azon is, hogy miért működik úgy a Harry Potter világa, ahogy: hogy a varázslók rejtőzködni kényszerülnek, egy párhuzamos világba, hogy a békét megőrizzék.
Nincs ingyen ebéd
A varázsvilágban szinte minden lehetséges – de még itt sem lehet megúszni mindent, nincsen győzelem áldozatok nélkül, akár szó szerinti életáldozatok nélkül sem. Akkor sem, ha az szembe megy az azóta találóan nevesített fanservice-szel, azaz a rajongók kiszolgálásával. Így aztán Rowling, nehéz szívvel ugyan, de igenis megölt szeretett karaktereket, még a kulcsfontosságú szereplőket sem védte plot armor, azaz a történet védőpáncélja. A legnagyobb rajongói oldal 158 halálesetet regisztrált a hét kötetben, és ezek csak a nevesített áldozatok – ki tudja, a Halálfalók ámokfutása hány mugliéletbe került? Fontos ez, nem csak azért, mert milyen tökös dolog már, hanem mert ez tanítás is, amit a fájdalmon és sötétségen keresztül ad át Rowling az olvasóinak. És az áldozatok nem is csak így értendők: a traumák sem múlnak el nyomtalanul, Harry például, ahogy az Elátkozott gyermekből kiderül, messze nem úszta meg a poszttraumás stresszt.
Mentálhigiéné
Apropó poszttrauma: a Harry Potter-regények nagy vívmánya az is, hogy finoman beszivárogtatják az olvasók tudatába a mentális egészség témakörét. Rowling több interjúban beszélt arról, hogy például a dementorok megalkotásakor a saját depressziójának élményeit használta fel, ahogy az is beszédes, hogy a dementorok ellen védő patrónus előhívásához az erő és boldogság pillanataihoz kell visszanyúlni. Az is életrajzi ihletésű, ahogy Rowling a szeretett személyek, családtagok elvesztéséről ír, ő maga is korán elveszítette édesanyját, Harry árvaságában ez a momentum visszaköszön, ahogy az is elhangzik, hogy Rowling mindennek ellenére előre tekint és ezt tartja üdvösnek hősei számára is. „Rossz úton jár, aki álmokból épít várat, s közben elfelejt élni”, mondja Dumbledore Harrynek, amikor több éjszakán keresztül bámulja a mágikus tükröt, mely szíve vágyát, a családját mutatja neki.
Élet, filozófia
Harry és története a finom lélektani üzenetek és tanítások mellett még nem kevés olyan gondolatot is felvet, amelyen el lehet merengeni, vagy éppenséggel életvezetési szabályként is megállja a helyét. Így például az egészen gyönyörű tanítás, hogy a történet főgonoszát nem más mozgatja, mint a bénító, mindent eluraló halálfélelem, ami eltorzít és széthasít – de esendővé is tesz. Kevésbé fontos történetszál, ám tanításként annál helytállóbb üzenet az, amit Rowling a Mumussal közvetít: a Mumus mindenkinek a legmélyebb félelmének formáját ölti fel – mint AZ, Stephen King bohóca, egyébként – és az elpusztításához az kell, hogy nevetségessé tegyük. Micsoda gyönyörű üzenet ez: találd meg a félelmeid komikus oldalát, nevesd ki, és győzd le. De az is hasonlóan érvényes lecke, amit számos tanár és egyéb szereplő bizonyít, hogy a látszat néha csal – lásd például Lockhartot, Sirus Blacket vagy Pitont – és az is, amit Lily Potter áldozata által tanít a szerző, hogy az igazi szeretet a legerősebb varázslat.
Értékek
Végül pedig a legfontosabb indok, amiért a Harry Potter-kötetek őrzik megérdemelt helyüket, az az értékrend, amit közvetítenek. A történet velejéig humanista, és hitet tesz az olyan emberi értékek mellett, mint a szorgalom, a kitartás, a bátorság, a hűség, a barátság és a hit magunkban és a (baj)társainkban. Emellett ott vannak az olyan finomságok, mint hogy például nem kell gazdag családból származni ahhoz, hogy jó fej legyél (Ron), ahogy az elit származás sem akadályozza meg, hogy igazi szemétláda legyél (Draco), továbbá nem kell ahhoz semmilyen származási előny, hogy kimagasló eredményeket érj el (Hermione) – magyarán nem a származásod határoz meg. Sőt, az, hogy a különféle családi hátterű és anyagi helyzetű gyerekek ugyanabban az iskolában tanulhatnak azonos esélyekkel, fontos egyenlőségpárti üzenet is Rowling részéről. Az pedig, hogy Dumbledore, a valaha volt legnagyobb varázsló meleg, vagy hogy a történet tele van erős női karakterekkel, akik abszolút egyenrangú partnerei a férfi karaktereknek, még meglehetősen progresszívvé is teszik a regényfolyamot.
A Harry Potter-kötetek Magyarországra érkezésének 20. évfordulóját egyébként színes-szagos kiadvány is ünnepli, a Harry Potter 20 év magazin kapható az újságosoknál vagy megrendelhető ingyenes házhoz szállítással.
Kiemelt kép: Collection Christophel /Warner Bros. / Heyday Films/AFP
