Kultúra filmkritika

Már a Jégvarázs is a felmenők traumáinak feloldásáról mesél

A Jégvarázs második része minden megtesz, hogy felnőjön a nagy elődhöz, ragyog a hó és árad a dal, csak az elsöprő katarzis olvadt kicsire. Kritika.
Korábban a témában:

Ugyan trendérzékenyebb szerzők már elkezdtek cikkezni az utóbbi években felívelt, és ma épp a hype-ciklus csúcsaira törő pszichológiai, önismereti és mindfulness trend sötét oldaláról – ami kétségkívül létezik –, ám az, hogy intenzív, sokszor fájdalmas munkával szembenézzünk traumáinkkal, működési mechanizmusainkkal, általában, lelki tartalmainkkal, még messze nem általános. Pedig ránk férne – és a többes szám nem csak konkrétan ránk, magyarokra értendő, akik rendszerint a béka segge alatt szerepelünk a mentális egészségügyi felmérésekben, hanem úgy általában az úgynevezett művelt nyugati világra, ahol szintén találni bőven adatot, ami a népesség katasztrofális lelkiállapotáról szól. E trenden belül külön felível azon elméletek és módszerek népszerűsége, amely az olyan lélektani jellemzőinkről szól, amelyeket olyan régi felmenőinktől hozunk, akikkel nemhogy nem találkoztunk, de nem is feltélen hallottunk róluk. A családállítás, a transzgenerációs pszichológia, és még ki tudja, hány irányzat mind arről beszél, hogy a korábbi generációk hatása mennyire erősen jelenhet meg az életünkben – és most, bár nyilván nem ennyire direkten, de még a Disney is erről beszél a Jégvarázs folytatásában.

Amikor annak idején 2013-ban – mert igen, már annyi ideje énekli a világ a Let It Gót – mozikba került a Jégvarázs, az kisebbfajta forradalom volt: Anna és Elsa története ugyanis a klasszikus Disney-nőképtől nem csupán elszakadt – amit ekkor már jó néhány filmmel felvezetett –, de egyenesen viccet is csinált abból. Anna megfutotta a klasszikus Disney-hercegnő sorsot, majd fájdalmasan, életveszélyesen nagyot koppant, amikor történetén keresztül a Disney azt mondta: a klasszikus Disney-hercegnő sors mesebeli idegen férfivel, első látásra szerelemmel, nulla ismeretség után házassággal kamu, de legalábbis már nem tartható fenn. A testvéri szeretetről, a barátságról és a félelem pusztító erejéről olyan finoman mesélt a film, hogy csak unalmas felnőttek és filmkritikusok pörögtek a témán, miközben a gyerekek üzenettől függetlenül mámoros rajongással imádták az egészet, úgy, ahogy volt.

Fotó: Forum Hungary

Abban természetesen azért a Disney Disney maradt, hogy mindenki boldogan élt, aki meg nem halt, és ezzel a boldogan éléssel nyitnak a második rész képsorai is. Arendelle-ben teljes az idill, mindenre van megoldás, Elsa királynő bölcsen vezeti a királyságot, Olaf mindenki kedvence, és Kristoffnak is egyetlen gondja, hogy hogyan kérje meg Anna kezét. Ebben a fene nagy idillben csak Elsa nem érzi magát komfortosan, ő ugyanis furcsa ének hangját hallja időről időre, ami addig-addig szólongatja, míg Elsa megpróbál a végére járni, ezzel viszont felbőszíti az elemeket, és a trollfőnöktől megtudja, hogy az egyetlen megoldás Arendelle megmentésére, ha az énekszót követve utána jár, milyen titkot rejt a múlt, az ugyanis alapvető hatással van a jövő alakulására. Természetesen a kutatásban vele tart Anna, Kristoff, Olaf és Sven, a rénszarvas is. Útjuk során egy rejtélyes erdőbe keverednek, találkoznak a szomszédos néppel, és kiderül, az események kulcsa valamiféle régi ellenségeskedésben rejlik, amelynek megoldását Anna és Elsa jelenthetik, már ha képesek a veszélyeken átküzdeni magukat együtt – és, ha úgy adódik, külön is.

Fotó: Forum Hungary

Talán már a fentiekből is sejthető, hogy a történet az első részhez képest lényegesen sokrétűbb és szövevényesebb lett, és ez nem feltétlenül válik a film előnyére. Ugyan kétségkívül gazdagabb, sokrétűbb, ezáltal felnőttesebb a forgatókönyv, ám emiatt a hangsúlyok kissé ingatagok, a dramaturgia pedig szaggatottabb. Az a szép ív, amit egy-egy erősebb Disney-animáció képes megfutni, és garantált, szótári katarzissal zárni, itt túl sokat hullámzik, és katarzisból is csak kisebb jut, az is inkább csak a hibátlanul érzelmesre hangot zenének köszönhetően. Mert természetesen azzal most sincs gond, és még azzal együtt is sejthetően megvan az énekes tehetségkutatók új slágerdala, hogy a magyar szinkron miatt a dalok megítélése egyelőre csak részlegesen sikerült – jó-jó a szinkron, nem fülsértőek a szövegek, de azért kell hallanom az eredetit is.

Fotó: Forum Hungary

A humor is rendben van, kicsit túlságosan is sok a poén, érezhetően nem akartak elmaradni az első rész csipkelődő huncutságától, Olaf, az első számú komikus karakter ennek megfelelően elég sok filmidőt kap – ám a humorral is az a helyzet, mint a történet szövevényességével: darabolja, tompítja a nagy egészet. A látvány ismét egészen fenséges, bár itt is rezeg a léc, hogy túl sok legyen, nem mondom, hogy minden pillanatban maradéktalanul tiszta volt, hogy mi is történik, annyi hópehely és vízpermet és jégszilánk röpköd a képen olykor, a súlyosabb jelenetek sötétebb tónusai viszont nagyon jót tesznek az összképnek. Persze, akad azért meghatódás is, könnyek is, mert ezen a fronton a Disney azért nem hagy csalódni, és ha az első rész csodáját nem is tudja megismételni, azért megnyugtatóan közel kerül ahhoz.

Jégvarázs 2. (Frozen II.), 2019, 103 perc. 24.hu: 7/10

Ajánlott videó mutasd mind

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, a 24.hu Facebook-oldalán teheted meg. Ha bővebben olvasnál az okokról, itt találsz válaszokat.

A cikkhez ide kattintva szólhatsz hozzá.
Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.